Depeche Mode összes

Depeche Mode összes

99 To Life

2022. július 10. - Szigi.
A 99 TO LIFE dalban ismét visszatér Joe Richardson egy igazán kemény sztorival, ugyanis a dal címe a maximálisan kiszabható letöltendő börtönbüntetésre utal. Lánccsörgéssel és börtöncella-ajtó csapódással indul, majd jön Joe keserű szavalása, amelyeket kemény, a Bloodline-korszakra emlékeztető ismétlődő basszusfutam kísér. Megérkezik a szájharmonika is, finoman vascsöveket is ütnek a háttérben, de 2 és fél perctől megjön a „hardrock” rész, kemény dobokkal és kérődző gitárjátékkal. Joe-nak is kiáltania kell már a hetvenes éveket hardrock nagyjait idéző dobok és a gitárhangzás között. 4:49-nél aztán nem kell tovább keresnünk, hogy ki előtt is tiszteleg a dal: szinte egy az egyben át van másolva a Led Zeppelin: Whole Lotta Love című dalának „ciccegő” kiállás-része. Egyrészt respekt a tiszteletadásért, másrészt – az Allelujah-hoz hasonlóan – számomra egy kicsit túl direkt a „kopipészt”. 6 és fél perctől aztán visszatér az agyleszakító dob (amit most már nehéz nem jellegzetesen Led Zeppelinesnek hallanunk), és a dupla gitárjáték, őrületes basszusjátékkal kísérve. Itt már semmi nincs az elektronikus Recoilból, ez egy kőkemény rockbanda játéka (itt említsük meg John Wolfe (basszusgitár) és Richard Lamm (dobok) nevét. A dal vége ismét Richardson-féle gajdolás. Nem hittük volna, hogy egy ilyen hamisítatlan rockdalt fogunk valaha hallani egy Recoil-lemezen…
 

Intruders Ambient

Az INTRUDERS (AMBIENT VERSION) bevezető, visszafogott részében madárcsicsergésre lehetünk figyelmesek, ami nem tűnt fel az eredeti változatban. A fejet leszakító dobok itt természetesen nem érkeznek meg, így jobban tudunk figyelni a gazdag hangszerelésre, Carla sóhajaira és néha szaggatott effektekkel megbolondított éneklésére, valamint itt tűnik fel, hogy bizony Joe Richardson is vendégszerepel a dalban, mégpedig néhány sornál háttérvokalistaként. Az eredeti verzió őrülete 5 perc után azért itt is hallatszik, még a dobok is megérkeznek… aztán a kiállás és a levezetés megint nem sokban tér el az „igazi” Intruders-től.

Intruders

Az INTRUDERS című dal következik a ma 15 éve megjelent Recoil lemezen (Subhuman). Carla Trevaskis visszatér: az Allelujah mellett ez a második dal, amelyben ő viszi a fő vokált. Elszórt, véletlenszerű, sóhajokkal tűzdelt énekkel és finoman lépegető ritmussal indít a dal, majd jön a fejet leszakító, élő hatású trip-hopos dob. Ez és Carla erősen Massive Attack-et eszünkbe juttató éneke talán az album legjellegzetesebb Recoil-hangulatú dalává emeli az Intruders-t. Az második versszak után – természetesen – bluesos hangzású gitárszóló következik (vélhetően Richardson játszik). A komoran lépegető dal számomra legjobban tetsző része 5 perc után következik, amikor a mániákusan ismétlődő énekelt Carla sikolyszerű hangjai díszítik. Ezután másfél percig ízig-vérig Recoilos „őrületes” hangzást hallhatunk, hidegrázós énekkel, effektekkel és hangorgiával, majd kiáll minden (de a sikító effekt kétszer elhangzik – óriási pillanatok!), és a dal aztán az utolsó bő 4 percére minden átmenet nélkül átvált egy kései Talk Talk-dalba (de a Depeche Mode: Death’s Door (Jazz Mix) vége is beugorhat), lépegető alapritmussal, véletlenszerűnek tűnő effektekkel és gitárjátékkal. Kellemes, de számomra a dal első fele (főleg az őrületes rész 5 percnél) izgalmasabb (és a dalhoz jobban illő) levezetést ígért.
 

The Killing Ground Ambient

A THE KILLING GROUND (AMBIENT VERSION) ugyanúgy kezdődik, mint az eredeti, azaz bluesos gitárral, keleties fúvósokkal és véletlenszerűnek tűnő Richardson-szövegekkel. Az első fontos eltérés az eredeti verzióhoz képest, hogy a 2:49-nél itt nem érkeznek meg a dobok, sem a gitár, viszont így sokkal jobban hallhatjuk a háttérben vokálozó Carla Trevaskis-t (az ő hangját egyébként a 2010-es remixben emelték ki jobban). Ami az eredeti verzióban tehát a dal csúcspontja, az itt kiállás, és a Bloodline-dobokat is sokkal szimplább dobok helyettesítik. Erőteljes dobok és hangsúlyos „hardrockos” gitár nélkül ez a dal kicsit szétfolyós lesz, és mivel már az eredeti verzió sem túl strukturált, így ezt a verziót nehéz végighallgatni végig fenntartott figyelemmel.

The Killing Ground

Folytatom a 15 éve megjelent Recoil lemez, a Subhuman felidézését. A lemez negyedik dala, a THE KILLING GROUND olyannyira ízig-végig Joe Richardson-dal, hogy szerepelt is már a 2003-as, Stripped Down című lemezén, Killin’ Ground címmel. Jellegzetes bluesgitárhanggal indít, Joe panaszos, eltorzított énekével, sőt, itt vannak még az előző dal vészjósló fúvósai is; majd aztán 54 másodpercnél elindul egy finom ütőshang, amelyet egy lehangolt, baljós zongorajáték kísér. A háttérben magas, operaszerű énekhang, és szirénázás teszi még nyomasztóbbá a hangulatot. Aztán 1 perc 40 másodperc körül elindul a már-már Bloodline-t idéző kemény dobjáték, Joe azonban továbbra is csak panaszosan énekel, dúdol, vagy suttog. Aztán 2:49-nél rend lesz a káoszban, bejön egy orgonahang, a „Bloodline-dobok” tovább erősödnek, és néhány másodpercig dalszerűség lesz a káoszból: jön egy versszak majd egy igencsak erőteljes refrén („Two got to heaven from the killing ground”), amelyet kiváló gitárjáték díszít. A refrént egy igazi hardrockos gitárszóló követi, ám az őrületes második versszakra kicsit megszelídülnek az EBM-es dobok, igaz így a dal is veszít a hatásosságából. A második versszak után és a második refrén után aztán váratlan kiállás következik, vonósokkal, ami után már nem erősödik vissza a dal. Kicsit kár, hogy az első refrénre el lett lőve a dal minden ereje, de persze ettől a dal második fele is tartogat még kellemes pillanatokat. Hosszú ideig visszafogottabb Bloodline-dobokat, vonósokat, finom gitárjátékot, elszórt Richardson szövegeket és az említett, kissé ijesztő női operaénekesi kórust halljuk, hogy aztán egy szinttel újra lejjebb jöjjünk: a maratoni hosszúságú, csaknem tízperces dal utolsó két perce poroszkáló ritmusra vált. Szerencsére Richardson véletlenszerűnek tűnő szövegei, a finom gitárjáték és a vonósok velünk maradnak, de itt már nincs új meglepetés. Kiváló dal, de egy picit soknak tűnnek a kihagyott ziccerei. Ez a dal is átmegy a következőbe.
 

5000 Years Ambient

Az 5000 YEARS (AMBIENT VERSION) egyik legfeltűnőbb eltérése az eredeti verzióhoz képest, hogy a kérlelhetetlen dallamot játszó gitár itt le van tompítva, „náthásítva”, sőt, még szaggatott is – ilyenkor csettinthetünk, hogy Alan mit szórakozhatott az ilyenek összerakásával a stúdióban… Az első zenei csúcspont (amikor a gitár, a szájharmonika és a katonai ritmust játszó dob összjátéka szinte az őrületig fokozódik) szinte ugyanaz, mint az eredeti változatban, aztán viszont némiképp üresebb, már-már szintetikus hangzás vezet a következő csúcspontig, amelyben jóval hangosabb az Incubusos helikopterhangzás és a dal végi „gajdoló” férfiének, a filmekből kivágott szövegrészletek és az üstdobszerű ütősök.
 
Holnap folytatjuk a lemez második felével!
 

5000 Years

Joe Richardson visszatér a következő, 5000 YEARS című dalban. Katonai jellegű dobpergés, szájharmonika, gitár, és kemény dobjáték, már-már hardrockos zenei hangulat, főleg, hogy 2 és fél percnél szinte az őrületig fokozzák a dob-és gitárjátékot. Az elhalkulás után keleties hangzású fúvósok és az Incubus helikopter-hangjai hallhatóak, majd a kérlelhetetlen dallamot játszó gitár, Richardson elszólt, enyhén torzított kiáltásai, a szájharmonika és dobok ismét az őrület felé viszik az alkotást, de ezúttal nem érik azt el, hanem újabb lehalkulás jön, „gajdoló” férfikórussal, valószínűleg filmből kivágott szövegrészletekkel, és egymást biztató, érzetre fekete férfiak énekével. A végére aztán csak az üstdobszerű ütősök maradnak, majd egy újabb rövid szövegrészlet után vége is a dalnak (ezúttal nincs átvezetés a következő dalba).

Allelujah Ambient

Az ALLELUJAH (AMBIENT VERSION) nem tér el jelentősen az eredeti, amúgy is ambient hangulatú daltól. Kevesebb hang, jobban kiteljesedő Carla Trevaskis ének, és a basszusmenet apró kis trükkjei és zörejei is jobban hallatszódnak. Sajnos a kissé bosszantó In Your Room „harangszerű”, vagy „cseréptörés-szerű effektjei is”. Ugyanakkor itt tűnik fel, hogy a Tangerine Dream részlet már jóval korábban, a vonósokkal tarkított filmzenés rész előtt megérkezik a dalba. Érdekesség, hogy ez a verzió csak pár másodperccel rövidebb, mint az albumváltozat – szemben a csaknem 2 perccel rövidebb Prey (ambient version)-nál.
 

Allelujah

A második dal a ma 15 éves Recoil lemezen, a SUBHUMAN-on instrumentális, noha a brit énekesnő, Carla Trevaskis végigénekli, de elvileg csak egyetlen szót, a dal címét énekli végig, különbözőféleképpen: azaz azt, hogy ALLELUJAH. Finom gitárok a kezdésnél, majd kialakul egy elég lágy, telt zenei hangulat, visszafogott dobokkal és effektszerű Carla énekkel. Az igazi meglepetés 2 és fél perc felé érkezik, ugyanis Alan egy az egyben felhasználta az In Your Room emblematikus, „cseréptörős” hangját. Kedvelem ezt a dalt, de ezt a húzást – ami ráadásul végigkíséri a dalt – 15 év elteltével is elég olcsó húzásnak érzem. Aztán egy rövid – sajnos túl rövid – időre sokkal filmszerűbb, vonósokkal tarkított lesz a hangzás, ám aztán visszatérünk a „Recoil ambient” hangzáshoz. A finoman építkező alkotásba aztán egy idő után máshonnan ismerős hangok kúsznak be, amelyek a végére meghatározóak lesznek: ez bizony szinte egy az egyben a Tangerine Dream: Rubycon, Part 1. című 1975-ös alkotás. Alantól sosem állt távol a szinte „kopipészt” szintű zenei felhasználás (ne feledjük, hogy a DM-ben is akkor terjedt el a teltebb, sample-alapokat felhasználó hangzás, amikor egyre inkább érvényesíteni tudta az érdekeit a stúdióban (1987-1993), ám ettől még két ennyire egyértelmű „nyúlás” egy dalban kicsit sok. Ugyanakkor ez alighanem Alan „legkellemesebb”, legkönnyebben hallgatható dala, tehát ha nem vagyunk nagyon szigorúak (és 15 év után miért lennénk), akkor okoskodás nélkül merüljünk el ebben a jóleső hangóceánban… � A hosszú instrumentális levezetés átmegy a következő dalba.
 

süti beállítások módosítása
Mobil