A SO MUCH LOVE a ma 5 éve megjelent Spirit legtempósabb dala. Az együttes elmondása szerint ebben a dalban olyan ős-szintipop-no wave csapatokat akarták megidézni, mint a Tuxedomoon; és valóban: számomra ez a dal a Soft Touch/Raw Nerve második kiadása, kicsit (de tényleg csak kicsit) erősebb dobokkal. Koncerten aztán jól működött, de ez megint egy "csúnya" dal, és itt kezdjük érezni, hogy kicsit sok már az ilyenből ezen a lemezen. Mindamellett ez az egyetlen Martin által írt dal a lemezen, ami nem a politikáról szól, ezt is meg kell becsülni.
A POISON HEART egy újabb Dave (valamint Gordeno és Eigner) által írt dal. A bluesos dülöngélés és Dave szövegpanelekkel kitömött dalszövege nem hozza közelebb az ember szívéhez a dalt, a "refrén" hangszerelése viszont kiváló - némi képzelőerővel Recoilosnak is nevezhetném. Állítólag ezt akarták kislemeznek (hiszen egy Dave által írt dalnak kötelező kislemezen végeznie 2005 óta), de szerencsére maradtak a Cover Me-nél.
A ma 5 éve megjelent Spirit hetedik dala az ETERNAL, ami egy rövid, Martin által énekelt alkotás. Sötétsége, és torzó jellege miatt a Black Celebration ugorhat be róla (pl. a Sometimes, a másik fájdalmasan torzó DM dal, vagy a Black Day), habár az Eternal sötétsége és gyászossága szinte egyedülálló a Depeche Mode vidámnak nem nevezhető diszkográfiájában. Kissé az Enjoy The Silence Harmonium mixét idéző dallamokkal kezdődik, amire Martin szinte véletlenszerűen énekel rá, majd a "radiation falls" résznél megérkezik a fejünket leszedő dob, ami aztán el is tűnik, miután földbe döngölt minket. Innentől már ismét csak ezt a dobot várjuk, ami meg is érkezik a dal csúcspontján, az utolsó sorban, az "eternal love" kiéneklésekor. Ebben a dalban több ígéret volt, de számomra így is az album egyik üde színfoltja.
A két zaklatott dal (Scum, You Move), mint kellemes balzsam érkezik a COVER ME, ami egyben a lemez első Dave (és kis csapata - ebben az esetben Peter Gordeno és Christian Eigner) által írt szerzeménye. Elképesztő módon a több igencsak közepes DM dalt jegyző Dave - a Broken után - ismét a "semmiből" egy remekművet alkot. Kiváló dalszöveg, csodálatos zenei megoldások, egyszer a Pink Floyd, másszor a Tangerine Dream szelleme bukkan fel diszkréten, hogy aztán a dal utolsó harmadára előbukkanjon maga James Ford, hogy egy igazi Simian Mobile Disco-s veretésbe fordítsa át a dalt. Kiváló választás harmadik kislemeznek, kiváló klip, kiváló koncertdal - ennél többet nem várhatunk el egy újkori Depeche Mode daltól. És egy apró magyar vonatkozás: erről a dalról először 2016-ban egy magyar lapnak beszélt Dave.
Az ötödik dal a Spirit-en a YOU MOVE (volt róla szó, hogy ez lesz az első kislemez), ami egy Dave-Martin közös produkció (nyilvánvalóan Martiné a zene és Dave-é a jellegzetesen Dave-es szöveg). Remek kezdés, elégedetten csettinthetünk a gyomorbavágó basszusok kapcsán, ám aztán ismét egy "elalternatívkodás" történik: egy fura, és meglehetősen öncélúnak tűnő ritmustörés végigkíséri a dalt, amin nehéz túllendülni. Kár, mert amúgy a hangszerelés szinte az Ultra korszak mixei közé repít minket, végre újra mindennek van súlya, nincs prüntyögés, ciccegés, mint 2001 óta oly sokszor - de a ritmustörés sajnos nagyon kizökkenti az embert.
A ma ötéves Spirit negyedik dala, a SCUM ismét felpörgeti a tempót; kiváló, elektronikus kezdés, izgalmas dobok után zaklatott, torzított Martin és Dave ének érkezik. Az egzaltált hangszerelés nem változik, egyfajta lázas izgatottság kíséri végig a dalt, gyakran Martin 2015-ös instrumentális szólólemezének (MG) a megoldásai hallhatóak (pl. Crowly). A basszusok gyomorba vágnak, a szintik - ha néha feltűnnek - kiválóak, de az idegesítő tapsolós effekt és a torzított ének kissé hazavágja számomra az alkotást. Tipikus "elalternatívkodott" dal.
A Spirit harmadik dala, a THE WORST CRIME alaposan visszavesz a tempóból, ez a Depeche Mode egyik leglassabb dala (az az ember érzése, hogy kissé korán érkezett a lemezen). Csodálatos hangszerelésű, levert ballada, a Soulsavers hangszerelési megoldásainak hatása nyilvánvalóak - aztán jön a bombameglepetés, mert ez bizony egy Martin-dal, övé a zene és a szöveg is - úgy tűnik, hogy 2017-re a hatások már kinyomozhatatlanok a Depeche Mode berkein belül... A The Worst Crime a lemez jó dalai közé tartozik, noha nagyon találóan jegyezte meg róla valaki, hogy a csodálatos versszakok után jön a bridge, aztán meg semmi - kiderül, hogy a bridge a refrén. Újkori DM betegség - zsémbeskedik a zenekar után az egyszeri rajongó - de ezzel együtt ez a dal a DM legújabbkori szép-szomorú pillanatai közé tartozik.
Amit nem hittünk volna az első meghallgatáskor: a WHERE'S THE REVOLUTION tökéletes választás volt kislemeznek a ma 5 éve megjelent Spirit-ről. A némi keringő hatásokat mutató, dallamában pedig erősen a Corrupt-ot (esetleg a Sea Of Sin-t) eszünkbe juttató, vésztjósló versszakok után szinte ránkzuhan a refrén (szerintem kár, hogy csak kétszer elismétlik ugyanazt a sort), és az előző posztban említett dúsabb hangzás is kellemesen hat a kissé minimalista hangszerelésű versszakok után. A dalszöveg pedig (számomra) egységsugarú zsémbeskedés - sajnos a politikai indíttatású szövegek (pártállástól függetlenül) sose tudnak az égig nőni...
Tavaly sokat foglalkoztunk a 35 éves Black Celebration-nel, de ma egy másik nagylemeznek van a kerek évfordulója. Egy olyan nagylemeznek, ami azt hiszem, nem igazán mérhető népszerűségében a Black Celebration-höz, de mivel kerek évfordulóról van szó, ezért a mai bejegyzéseket ennek az albumnak szánom; ma 5 éve jelent meg a Depeche Mode mindmáig utolsó stúdiólemeze, a SPIRIT!
A hosszas várakozás után megjelent lemezen új producer dolgozott a fiúkkal (James Ford), és ez hallatszik is, hiszen a kétezres évek minimalizmusa után ismét dúsabb lett a hangzás, habár azért néhány dalban az előző lemezek megoldásai is visszaköszönnek. Visszatekintve talán a dalok "szépségeit" hiányolhatjuk, kevés az emlékezetes dallam, meglehetősen lassú a tempó, és a lemez általános közéleti színezetű levertsége sem segített hozzá az elmélyült rajongáshoz. Ezzel együtt ismerek olyat, akinek a Spirit a kedvenc lemeze :)
Amit nem lehet elvitatni a Spirit-től, hogy ezúttal kiválóan választottak róla kislemezes dalokat :D Elképzelni sem tudok három másik dalt, amit kimásolhattak volna az albumról, mint a Going Backwards, a Where's The Revolution és a Cover Me. Őszintén szólva nemcsak "slágerességben", hanem színvonalban is kiugrónak számít ez a három dal (habár nekem a Where's The Revolution pont nem fér rá a dobogóra, lásd később :) ).
A lemez a kiváló GOING BACKWARDS-szal kezdődik (a dal eredeti címe - és a setlisteken látható címe - csak simán Backwards volt). Szerintem ez a legjobb dal a lemezen; már-már poposan, lépegetősen kezdődik, aztán szépen egymás után bejönnek az effektek és a dobok; és a Precious-Newborn vonalon kezdődő alkotás a végére - némi jóindulattal - már inkább a Rush-ra hasonlít (a "huhogás" pedig a Pimpf-et juttathatja eszünkbe). Dave és Martin nem ebben a dalban csillogtatja meg legjobban az énekelni tudását, de így is hangulatos a végén, ahogy felelgetnek egymásnak, hogy "nothing inside!". Az albumverzió talán kicsit túl hosszú (ez a leghosszabb szám a lemezen), a kislemezváltozat pont tökéletes - de mi most az albumverziót vesszük elő.