Depeche Mode összes

Depeche Mode összes

Buli Birminghamben: Szalai Márk beszámolója a 20 évvel ezelőtti koncertről

2021. október 21. - Szigi.
Ma 20 évben Birminghamben járt a Depeche Mode és Szalai Márk. Ismét az ő beszámolója következik az utolsó 2001-es angliai koncertről:
 
"A legfinomabb reggeli elfogyasztása közben ismét feltűntek a Frank Tovey-ék, s ekkor hirtelen ötletem támadt... Mi lenne, ha evés után odamennék, áradozva kamuznék, hogy milyen jó a Fad Gadget, hogy milyen messziről jött hungarian fan vagyok, és hogy...nem tudnának-e esetleg egy árva backstage pass-t szerezni... :)) Előtte kikértem Lajos véleményét, hogy nem túlságosan naiv-e a gondolat, de mondta, hogy egyáltalán nem, sőt...írjam le pontosan a nevet / neveket egy papírra, de csak max. 4-et. Itt jön képbe útitársunk James, aki szintén jónak találta az ötletet, s felajánlotta, hogy segít. Nem mondom, hogy nagyon örültem neki, mert miután odamentünk, hamarosan kiderült, csak 1+1 emberről lehet szó, így az esély csökkent... Aztán mégis bizakodni kezdtem, amikor arra is fény került, hogy a Fad Gadget tourmanager-e James egyetemi évfolyamtársa volt...hátha, gondoltam. Ígérte, majd telefonálni fog, sikerült-e intéznie vmit. Délután telefonált is James-nek, de...nem. Naná, hogy nem! Kurva élet, gondoltam, miért nincs egy kis szerencsém? Akkor még nem tudtam, hogy a kibaszott nagy mázli még váratott magára... :) Nem is olyan sokat. Jóllehet, az már nem a backstage party-val volt kapcsolatos.
 
Bepattantunk a kisbuszokba, s 12 felé Birminghambe indultunk, 80 mérföld mindössze. Mondanom sem kell, hogy Minogue number one-ját ezúttal is vagy 5x végigtomboltuk :). A hotel érdekes volt, nincs recepció, személyzet, sehol egy lélek. Az előre lefoglalt szobákhoz egy automata segítségével jutottunk kódokhoz, ugyanis a hotelbe és a szobákba is kódszámok beütésével lehetett bejutni... Hm :).
 
Ami az út során csak gondolkodóba ejtett, érkezésünkkor döntésre késztetett: megkísérlem bevinni a kamerát. Egyedül az NEC Arena-ba volt ülőhelyünk, muszáj volt kihasználnom ezt a lehetőséget. Pedig az utazás előtt határozottan elleneztem ezt. De, mivel előző nap Manchesterben egyáltalán nem volt[!] semmilyen motozás, felbátorodtam. Hozzá kell tennem, mindössze 20-25 percnyi szalagom maradt, de a teljes koncert felvételére nem is vállalkoztam volna. Mindenesetre már jól tudtam mikor mire számíthatok a koncerten, a kiemelkedőnek vélt részeket fel szerettem volna venni. A társaságban 3 kamera volt, kettő srác a derekára / övére szerelte a cuccot, s bombert vett fel. Én simán felvettem a nyakamba, úgy, hogy a hátamon lógjon, s erre egy igen bő esőkabátot vettem fel. Végül is nem volt feltűnő, de tényleg. A motozás Londonban is csak kb. olyan szintű volt, mint itthon [kezed, lábad, mellkasod, oldalad megnézik, de hátra már nem nyúlnak]. Nem a f@szt nem. Mire megérkeztünk a kapukhoz, szomorúan vettük tudomásul, hogy motozás van, s nem mindig ugyan, de 50%-ban a hátat is végigtapizzák... I can't belive it! Némi habozás után azonban határozottan[?] elindultunk, én második kamerásként. Az első srác a maga 120 kilójával amúgy is tömzsi volt, simán bejutott. Nem nézték meg a hátát, de azért megkérdezték tőle, hogy mi a helyzet kamera terén, mire a nyakában lógó távcsőre mutatott nevetve: "Only this one!" :) Következtem én :(. Végigtapizott, még a seggemet is és már haladt volna feljebb, mikor kivettem a zsebemben lévő tárgyakat, mobil, kulcs, stb., s ez remek elterelő művelet volt. Az is segített talán, hogy hasig felhúztam a kabátot, vigyázva, hogy a kamera azért rejtve maradjon. A 3. kamera azonban megbukott...a srác eleve fal fehér arccal állt oda, s amikor láttam, hogy megfordítják, s a hátát is megnézik, már tudtam, hogy baj van. Visszavihette a kamerát a kocsiba. Idegességemben gyorsan megittam egy üveg Carlsberg-et :). A java még hátra volt.
 
Tudni kell ugyanis, hogy Angliában az ülőhelyeseket nagyon "védik". Minden szektorban min. 3-4 figyelő ember [steward] áll, s már akkor is rád szólnak, ha a helyedről egy lépést teszel balra, v. jobbra. Sz'al nem egy Kisstadion feeling. Jó helyünk volt egyébként, a bal oldali lelátón, kb. középmagasságban, viszonylag közel a színpadhoz. A csarnok még a manchesterinél is tágasabbnak tűnt, de itt nem volt olyan magas az ülőszektor. A Fad Gadget alatt leteszteltem, hogy mennyire lesz sötét, hááát a fények eléggé megvilágították a közönséget... A másik kamerás jegye mellém szólt, s kissé odébb volt velünk még egy lány vakus fényképezővel, ami szintén not allowed. A fellépés előtti Martin dj set már ismerős dallamai megnyugtattak :). A koncert elején még viszonylag jól tudtunk kamerázni, a Halo után viszont a mellettem lévő kamerát kiszúrták...nem is értem, az enyémet hogy nem vették észre... A Dream On-nál a fényképezőgépet is lekapcsolták [ilyenkor a kamerákat a koncert végéig elkobozzák, a filmet, kazettát megsemmisítik]. Iszonyúan figyeltek! Gondolhatjátok, ezek után mennyire paráztam, vaciláltam, hogy egyáltalán bekapcsoljam-e még a cuccot. Bekapcsoltam. Pedig abból a szempontból rossz helyen ültünk, hogy a steward-ok simán ránk láthattak, ráadásul a történtek után már ki is szúrták a mi kis csoportunkat... Most jöttem ám rá, hogy milyen kutya dolog kalózfelvételt készíteni! Ezek után már nem fogom szidni, mint néző, az ilyen vhs-ek "készítőit", hogy miért remeg a kamera, miért nem a közönséget veszi, stb. :)) Sz'al a koncert előrehaladtával egyre süllyedt a felvételem színvonala, párhuzamosan az én süllyedésemmel is, úgy értem, egyre inkább csökkenő magasságból voltam kénytelen megörökíteni az eseményeket. Ráadásul spórolnom kellett a szalaggal is. Persze közben folyamatosan izzadtam, a pulzusom meg csak nőtt... Kiszúrtam egyébként azt a helyet, ahonnan a 98-as birminghami-t sikerült felvennie az egyik topictársunknak :) - ez valóban frankó hely, de ehhez megfelelő ülőjegy szükséges. Na mindegy. Nem húzom tovább: mázlim volt, nem vettek észre.
 
A felvétel elég közepes lett, de azért élvezhető. Szép emlék. :) A végeredmény: egy Intro, egy Dead Of Night félig, a Halo eleje, egy Sister Of Night [by Martin] végig, a Freelove vége [óóó-zás], egy Enjoy végig, az I Feel You eleje és egy Never végig :). A többi dalnál én is buliztam, mint mások.
 
Afterparty Birminghamben nem volt, húztunk vissza a hotelbe."
 

Kalandok Manchesterben, 2001-ben.

Ma 20 éve Manchesterben folytatódott az Exciter Tour angliai szakasza. Szigorú afterparty-szabályok, mutogató Andy, hatalmas buli és egy dal, ami Nem Megy Ki A Fejedből! Szalai Márk beszámolója 2001-ből:
 
"Összecuccoltunk, majd a Heathrow-ra mentünk, hogy 3 kisbuszt béreljünk egy ottani autókölcsönzőtől. A vasúti közlekedés ugyanis elég drága, így sokkal jobban jöttünk ki. Machester felé sofőrként is meg kellett szokni a balra tarts-ot... Annyira nem is vészes! Az úton velünk tartott Lajos egyik angol ismerőse, James is, aki az egyetlen angol The H DM FC klubtag! Kapja a klubleveleket, komolyan... :)) Eddig 14 alkalommal volt a Petőfi Hall-ban :).
 
Arról a bizonyos Kylie Minogue számról (Can't Get You Out Of My Head) csak annyit, hogy - mivel nem vittünk kazettát, és ezért rádiót kellett hallgatnunk, pl. Virgin radio :) - az úton legalább 7x előfordult a dal [Angliában hetek óta number one]. A sokadik alkalommal már csak mosolyogtunk, s jót mozogtunk rá :). Manchester igazából nem nagy szám, a szállásunk viszont itt volt a legtutibb. Annyi időnk maradt, hogy gyorsan letusoljunk, majd irány a Nynex Arena. Az összesen 5 koncerthelyszín közül, amit láttam, mind kívülről, mind belülről ez tetszett a legjobban, s talán ez volt a legnagyobb is. Tágas küzdőtér, nagy, kétszintes lelátók, pazar! A már jól bevált küzdőtéri taktikát vetettük be itt is :). Pont a Fad Gadget elejére értünk a színpad és a keverőpult közötti részre, s ahogy kellett, Frank Tovey az utolsó dalnál ismét felénk tartott kézen-közön :). Következmény: második sor! Hehe :)).
 
Martin, majd David felbukkanásával ezen a koncerten sokkal, de sokkal nagyobb tülekedés, nyomulás volt, mint a Wembleyben! Hihetetlen, hogy mi folyt ott! Ennek ellenére most sem fáradtam, azt hiszem, ezt a koncertet élveztem a legjobban. Dave beemelt mikrofonállványa a fejem felett tűnt fel olykor... :) A lassú blokkot is most éltem át a leginkább, a When the body speaks, a Waiting for the night csodás volt. Aztán a Judas-t hallani élőben... Felejthetetlen élmény!
 
A közönség sokkal hangosabbnak tűnt, mint Londonban. Arra már nem is emlékszem, hogy Anton vajon itt is bejött-e a végén... Történt viszont egy meglepő eset. A Personal Jesus utáni elköszönésnél Andy - mint mindig - most is kiintegetett a közönségnek, rámutatott egy-egy küzdőtéri fan-re [utóbbit egyébként Dave és Martin is előszeretettel csinálta], ekkor azonban egy ilyen határozott "rámutatás" után Fletch akkorát beintett egy tőlem nem sokkal jobbra álló arcnak, hogy ledöbbentünk egy pillanatra... But the show must go on. [Lehet, hogy a fazon is végig mutogatott Andynek a koncert alatt, ezért veszítette el így a fejét]. Aztán az is furcsa volt, hogy Dave cipőt cserélt[?] asszem a Clean és a Black Celebration között.
 
Hazafelé megcsodálhattuk a páratlanul aktív manchesteri éjszakai életet, hihetetlen mennyiségű szórakozóhely van, tomboló fiatalok az utcákon és a kocsikban... :) A show után a hotelben nem mással, mint a Fad Gadgettel futottunk össze, ők is ott szálltak meg :). Elnéztünk a manchesteri afterparty-ra is :). Ez már egy szimpatikusabb helyen volt, jobb dj-vel és fanatikus tömeggel. A kb. 400 vendég teltházat jelentett. Nagyon jól éreztük magunkat. Sajnos nem sokáig, mert az x. sörünk rendelésekor közölték, hogy nem szolgálnak már ki, 2-kor úgyis bezár[!] a hely, vége a bulinak... Hááát esküszöm sokkoló volt a hír. Kiderült, hogy a városban a "páratlan" éjszakai életnek hajnali 2-kor szinte mindenhol vége, a szórakozóhelyek 90% bezár. Azt már Londonban észrevettük, hogy este 11 után még egy nyamvadt benzinkútnál sem szolgálhatnak ki alkohollal [törvény tiltja!], csupán a pubokban és a barokban, de hogy Manchesterben 2-kor bezárnak a helyek, erre nem gondoltunk volna..."
 

Kalandok Londonban - Folytatódik Szalai Márk beszámolója a 20 évvel ezelőtti brit turnéról

Ma szünnap volt 20 éve az Exciter Tour brit szakaszán, de rettenthetetlen barátaink most sem pihentek. Lemezboltok, emlékművek, és egy kellemetlen kocsmai kaland. Szalai Márk beszámolója 2001-ből:
 
"Day off. A bandának is, nekünk is :). Újabb csodás nap városnézéssel. Mint említettem, igen sok látnivaló van, úgyhogy végül kihagytunk olyan dolgokat, mint Andy étterme, v. a Mute Records. Utóbbi amúgy sem nagy szám, legalábbis, amit fényképről láttam. Beiktattunk azonban egy érdekes utcát a Sohoban, ami tele van alternatív lemezboltokkal, majd egy piacszerű résszel, végül szexboltokkal folytatódik... :) Itt található a Sister Ray nevű lemezbolt, ahol többek között a teljes DM diszkográfia és néhány érdekes promo (cd és bakelit) is fellelhető. Talán a Metro-Nomhoz hasonlíthatnám, bár a Sister Ray mind méretben, mind kínálatban nagyobb annál. A cd árak itt egy kicsivel borsosabbak voltak, egy sima Virgin Megastore-ban viszont nem drágábbak, mint itthon. Elsőként a V.M.-ban bömbölt a Kylie dal... [amire néhány nappal később olyan nagyot nézett, majd tombolt mindenki poénból a PeCsában... :)] Megnéztük a Monument-et, ami az 1666-os londoni tűzvész emlékére készült. Ez egy eléggé keskeny, de igen magas torony, a tetejére 311 lépcső megmászásával lehet feljutni... Állítólag az azonos nevű DM dalt ez ihlette, hm, nemtom.
A nap zárásaként ismét néhány pint sört szerettünk volna legurítani, beültünk négyen egy külvárosi tipikus angol pubba :). Tökéletes berendezés, halk, finom country zene, gyöngyöző sör, bebaszott helyi people. Kellemesen éreztük magunkat, röpködtek a poénok, a jó sztorik. Beszélgetésünket a helyi Józsi bácsi szakította meg, aki instabil állapota ellenére kiszúrta, hogy "idegenek" vagyunk. Leült közénk és igyekezett kommunikálni, de úgy be volt állva, hogy egy szavát sem értettük. Pedig 3 nap alatt azért viszonylag jól belejöttünk az alap angolba, de ezt a tagot tényleg nem lehetett érteni. Csakhogy valamennyire képben legyetek: Elkezdte, hogy "I think..." [áj tszinkhhh...] és a szájából kb. másfél deci nyál hasított az asztalon...de nem akárhogy, remegve, dermedten, mint egy kocsonya... :)) Ahh, sz'al egy sima pribu volt [primitív bunkó]. Kiszúrta a "magyar" West cigarettámat, amit mindenféleképpen meg akart kóstolni. Cserébe sodort egyet a sajátjából. Innentől azonban negatív fordulatot vett a hangulat: valszleg nem ízlett neki cigaretta, mert innentől már csak fucking Budapest + shit + hasonló szavakat lehetett hallani, amit némiképp zokon vettünk, sőt a társaságomban lévő egyik srác több, mint zokon vett, egyenesen sérelmezett... Azonban jobbnak láttuk nem belemenni ilyen csinbe, úgyhogy a srác ütésre lendülő kezét lefékeztük, a pribut pedig szépen otthagytuk a kocsmával együtt. Ezúttal nem taxival, hanem busszal indultunk a hotel felé, ami nem bizonyult valami könnyű feladatnak, de egy kedves arab "angol", valamint a feka buszsofőr segítségével helyes irányba terelődtünk. Londonban sok náció él [fekete, arab, indiai, sárga], s mondanom sem kell, nem az echte angolok végzi a gyér munkákat... Egyébként általában segítőkészek az emberek."
 
Itt pedig a Condemnation, a második Wembley koncertről, 2001 október 18.-áról:
 

London, Wembley második este - 20 éves beszámoló az Exciter Tourról

Folytatjuk Szalai Márk kalandjait a 20 évvel ezelőtti Exciter Tour brit állomásairól. Dave a metrón, Frank Tovey csuklója Anton Corbijn színrelép és még Martin is elmosolyodik!

"Valamelyest sikerült kialudnom magam, 9 felé keltünk. A nap főleg városnézéssel telt, egyre inkább kiigazodtunk a metróvonalakon. Most nem térnék ki a Big Ben, a Tower híd, a London Eye, stb. szépségére, az érdekes utcákra, sugárutakra, a Trafalgar Square-re, a buszokon, taxikon való utazásokra... Londont látni kell. Ami meglepő, hogy viszonylag sok "homeless"-szel találkoztunk, de még olyan helyeken is, mint a Picadilly, v. az Oxford Circus. Az emberek egyébként kedvesek, csupán egyszer volt gondunk, de abból majdnem kocsmai verekedés lett... :))

Hamar eltelt ez a nap is, majd irány a Wembley Arena megint! Itt történt az első baki: az agyondicsért metro nem továbbvitt! Nem állt meg a Wembley Parknál, így egy visszafelé jövő járattal is meg kellett ismerkednünk. Mindössze hárman voltunk ekkor [a 3-4 különböző helyszínen lévő szálláshelyek kissé megosztották a társaságot]. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy 30-as fickó száll be a metrókocsiba, két 30-40-es nővel. Láttuk, hogy eléggé [nem, nem eléggé, kurvára] hasonlít Dave-re, emlékszem, még röhögtünk is, hogy nézd a ripacsot, hogy kirittyentette magát + hogy mennyire Dave-et majmolja a stílusával. Ekkor az arc fogta magát és levette a szemüvegét... Bennünk pedig megállt a levegő... Elkerekedett arccal, erős pulzusnövekedéssel konstatáltuk, hogy ez az ember bizony nem csupán Dave-re hajaz, hanem magáról Dave-ről van szó!!! Naná, hogy koncertre haladva, se kamera, se fényképezőgép nem figyelt nálunk. Belátom, így eléggé sántít a sztori, felőlem lehet nem elhinni... Mielőtt kérdeznétek, aláírást 3 dolog miatt nem kértünk: 1. Engem nem igazán tud felvillanyozni egy aláírás. Egy közös fotó, vagy kézfogás annál inkább, 2. Nem akartunk szívbajt okozni, hogy úristen, a hungarian fan-ek még itt is előfordulnak, ráakaszkodni, s a "jó hírünket" kelteni, amikor láthatóan jól elvolt a két spinkóval, akik lesték minden mozdulatát :), 3. Túl gyorsan történt minden, két megálló után már le is szállt velünk egyetemben a Wembley Park-nál, s leintette az első taxit. Hogy miért metróval ment, azt ne kérdezzétek.

Koncert. Már írtam, hogy milyen laza volt a küzdőtér. Egy jó ideig úgy lehetett menni a színpad felé, mint kés a vajban, pedig már ekkor is javában ment az előzenekar... Egy bizonyos pont után azonban valóban nem, s az angolok a szokásosnál is finnyásabbak: ha hozzájuk érsz, már egyből úgy néznek rád, mint egy lépfenésre [az anthrax-től különben nagyon be vannak szarva]. Sz'al innentől egy élő fal volt előttünk és sajnos a tervezetnél sokkal messzebb álltunk a színpadtól, pedig most minél közelebb szerettem volna kerülni. Itt jön a képbe azonban Frank Tovey :). Ahogy az első koncerten, most is bejött a közönséghez, aki felemelte őt, s kézről kézre adták tovább. Egyenesen felénk tartott! :) Persze, ahogy közeledett, egyre inkább mozgolódott a tömeg körülöttünk. Amikor elért hozzánk, pont akkor váltott irányt vissza a színpad felé. De ekkorra már olyan mértékben kavarodott meg a tömeg, mi pedig olyan erőszakosan akartuk elérni őt [mintha annyira vágytam volna rá...], hogy a haveromnak sikerült megfognia az énekes csuklóját, így a visszafelé úton, szinte folyosó nyílt, s elképesztően simán, koncentrálva, hogy ne maradjunk le Tovey-tól jutottunk el a harmadik sorig! Hihetetlennek tűnt, természetesen elégedetten vettük tudomásul a pozíciónk kedvezőbb változását :)).

Talán emiatt, talán mert kipihentebb voltam, nem tudom, de ez a koncert már sokkal jobban tetszett az elsőnél. A hangulat óriási volt, az egész csarnok jobban vette a lapot. A tombolás számomra a 98-as prágai őrületre emlékeztetett. Cseppet sem fáradtam, s örültem, hogy ezt a zenekaron sem vettem észre, Dave, ha lehet még lelkesebb volt, Martin is mosolygott most már. Ezúttal a Surrender-t énekelte, ugyanolyan szépen, mint korábban. Hihetetlen, hogy mindig ugyanazt, v. még jobbat tudnak produkálni akkor, amikor a turné vége felé tartunk, s szerintem már sok mindennel ki lehet a tökük :)). A néhányatok által itt a fórumon kevésbé kedvelt Condemnation külön örömömre szolgált! :) Nem gondoltam volna, hogy még ennél is jobb koncertek következnek... :)

A társaságunkhoz tartozó egyik lány férje fotós, mindketten Anton Corbijn rajongók. A küzdőtérről kifelé jövet, arra lettem figyelmes, hogy Móni a keverőpultnál lévő Anton-nal beszélget [naná, hogy mindjárt odamentem :)), s átnyújt neki néhány fotót a férje munkái közül. Bizonyára ezzel a szándékkal [is] jött, hiszen nála voltak a fotók, valamint egy Anton Corbijn könyv, melybe dedikálást kért, s kapott. Szóval érdekes volt közelről látni a DM image teremtőjét :). Mondjuk azt nem értem, hogyan ért Anton ilyen gyorsan a keverőpulthoz, hiszen mindkét Wembley Arena koncerten a Never alatt bejött a színpadra filmezni... :)

A koncert után véletlenül találkoztunk két magyar lánnyal, akik csupán e koncert miatt utaztak Londonba. Becsülendő teljesítmény! :) Éjszaka még elnéztünk a Soho negyedben lévő Gossips nevű helyre, itt volt ugyanis egy afterparty :). A kidobó [tömény feka men] nem tűnt vmi bizalomgerjesztő látványnak, de maga a buli tetszett. A mindössze 2 méteres belmagasság + a teltház miatt a pincehelység elég fülledt volt, de a néhány korsó Guiness mindenért kárpótolt :). Lement néhány, általunk ismeretlennek vélt zene is, biztos vmi helyi királyok :). Komolyan mondom, kissé 101-es klub feelingem volt. Fél 4 felé zárt a hely - ez számunkra korán történt, de ezirányú meglepetés csak Machesterben ért igazán... :) A taxiút hazafelé egy élmény volt, nem sokkal drágább, mint itthon!"

Következzék most a koncertről a The Sweetest Condition!

Egyik kedvenc koncertfelvételem

Egyik kedvenc koncertfelvételem is ma jubilál: 2009-ben a mai napon Buenos Airesben lépett fel a Depeche Mode, a Personal Fest keretein belül. Erről a koncertről számtalan videófeltétel található a Youtube-on, ám ami engem igazán lenyűgöz, az a koncert FM Broadcast felvétele. A "Radio Metro" argentin rádió az első 3 dal felvételére kapott engedélyt, de aztán valahogy engedély nélkül ment tovább a felvétel, senki sem vette észre a pult mögé rejtőzött, lekapcsolt lámpával kuporgó felvevő "mesterkedését". A rádió bemondója - aki a helyszínen volt, és elég sokat bele is beszél a dalokba - többször be is jelentette, hogy az adás illegális, és a keverőpult tudta nélkül sugároznak. Végül a Stripped után lebukott a felvevő és az utolsó két szám (Behind The Wheel, Personal Jesus) hiányzik a felvételen.
 
Ami engem lenyűgöz ezen a koncertfelvételen, az a közönség szinte kézzel tapintható lelkesedése. Az hagyján, hogy minden sort együtt üvöltenek a közönséggel, de még a szintis részeket is még Európában is (!) elképzelhetetlen lelkesedéssel "áriázzák" végig. Elképesztő élmény, az elmúlt 1 évben ezt a koncertet hallgattam a legtöbbet :)
 
Természetesen a DM Live Wikinek köszönhetően meghallgatható és letölthető a felvétel:
 

London, 20 évvel ezelőtt - Szalai Márk beszámolója!

Ma 20 éve kezdte meg a négyállomásos angliai menetelését a Depeche Mode: a fiúk kétszer a Wembleyben, valamint egyszer-egyszer a két "szokásos" helyszínükön, Birminghamben és Manchesterben lépett fel. Szerencsére ez a négy koncert remekül dokumentált, ugyanis Szalai Márk barátom és rajongótársam részt vett mind a négy fellépésen, és ezekről egy kitűnően megírt, blogszerű naplót is írt, amelyet - szíves beleegyezésével - meg fogok osztani mind a következő napok koncertjein.
 
Kezdjük tehát a Wembley-fellépés felidézésével!
 
"Az utazáson közel 20 fő vett részt, köztük sok olyan emberrel, aki már '98-ban is járt Angliábam egy hasonló úton a Singles Tour alkalmával. Néhányan már Londonban voltak pár napja, mi a többiek mintegy 2 órás repülőút után landoltunk a Heathrow-n. (...) A repülőtéren alapos átvizsgálásra / várakozásra készültünk fel, ennek ellenére minden simán ment. Talán azért, mert a jegyen látták, hogy 6 nap múlva pucolunk vissza, valamint amiatt is, mert a reptéri személyzet kérdésére adott rövid, lényegre törő válasz ["Holiday, Depeche Mode"] kulcsmondatnak bizonyult :). Olyannyira, hogy az egyik tiszt DM fan lehetett, mert egyből megkérdezte, megyek-e mind a 4-re, aztán rögtön le is ellenőrzött, hogy pontosan hol is lesznek ezek a koncertek :). Mosolygott, de azért kicsit elkerekedve figyelt, mikor mondtam, hogy mind a négyre megyek :)).
 
A szállás elfoglalása - és egy óriási séta után a közelben lévő Hyde parkban - elindultunk az első koncertre. Nem volt nagyon messze a szálláshelyünktől, metróval amúgy is könnyen eljutni bárhová Londonban... Millió vonal van, s mondjuk egy járat átlagosan kb. 25 megállóhelyéből kb. 20 minimum Deák tér szintű, sőt [úgy értem, 2-5 vonal keresztezi egymást a legtöbb helyen]. Nem semmi emberek közlekednek egyébként metróval, pl. bizonyos Depeche Mode nevű banda egyik tagja is, de erről majd később... :)))
 
A Wembley Park állomásnál leszállás után magyar zenei élmény ért :). Mielőtt lelép az emberfia a járdáról, sűrűn kell nézegetni jobbra-balra, hogy akkor most honnan is jöhet autó [bajos, akarom mondani "balos" a közlekedés]. Egyszer csak egy kocsiból bömbölő Lamentation-re [gy.k. FreshFabrik] figyeltem fel! Nagyot néztem, bár a dolog igazán akkor lett volna szép, ha angol autóból hallom - a rendszám viszont cseh volt... Úgy látszik hatásos volt a FF prágai koncertje :) [FreshFabrik - Rammstein - AC/DC].
 
A Wembley Arena a "nagy Wembley" [Wembley Stadium - futballstadion] közelében fekszik, kívülről meglehetősen szegényes csarnok, de kit érdekel, várakozással teli izgalom növekedett bennem, hogy vajon milyen is lesz a DM hazai közönség előtt?! Millió üzér üvöltözött itt is ofkorz :). Elég későn, kb. a Fad Gadget közepére értünk be, állóhelyünk volt. A csarnok belülről már kultúráltabb képet festett, olyan 13-14 ezresre saccoltam. Az előzenekar alatti mindössze negyed-ötödház látványa kicsit meglepett. A már ismerős dallamok hallatán rögtön arra gondoltam, úristen, 4 Fad Gadget-et kell végigszenvednem... :)) Ráadásul az egész napos események [+ a hajnali kelés] miatt estére már eléggé fáradt voltam. Ekkor még nem sejtettem, hogy a 2.-3. koncerten bizony köszönetet mondhatok majd Frank Tovey-nak, a Fad Gadget énekesének, s minden "bűnét" megbocsátom :). Viszonylag közel, kb. a színpad és a keverőpult között, vhol bal oldalon hallgattam végig a Gore dj szettet, s vártam, hogy elkezdődjön az Easy Tiger... Mire így lett, már természetesen teltház fogadta a srácokat. A szokásos, energikus Dave-et láthattuk / hallhattuk, de az rögtön feltűnt, hogy a közönség - legalábbis a küzdőtér ezen része - sokkal "hígabb", s az ováció ugyan megvolt, de igazi zúzásról nem beszélhettünk. Dave hangja nem romlott [sőt], s láthatóan igyekezett kiszolgálni a hazai közönséget. Poénkodott is, a Dream On közben megkérdezte, hogy hallgatjuk-e a fucking Radio 1-et :) [nyáron a rádió megtagadta az I Feel Loved játszását]. Semmi technikai hibát nem vettem észre, minden stimmelt. Talán Mart gitárja volt halk az Enjoy és a Never alatt, de uez volt a helyzet Prágában és Pesten is, biztos "direkt" így keverik, nem tudom. Legalább 3-4 gitárt váltogat egyébként, dehát ezt nyílván Ti is észrevettétek. Ami még feltűnt, hogy Martin számomra elég búskomornak tűnt. OK, sokszor komoly ábrázattal énekel, de igazán csak az It Doesn't Matter Two-nál eresztett el először egy árva félmosolyt :). Gyönyörűen adta elő a dalt, s arra gondoltam [de inkább csak remélni mertem], hogy a 4 koncerten talán 4 különböző dallal örvendeztet meg. Így is lett! :) A koncert csúcspontjai főleg a szokásos, közönségsikert kiváltó számok voltak, ekkor a londoni közönség is kezdett hasonlítani a magyar, német, v. akár cseh tomboláshoz.
 
A fentiektől függetlenül viszont összességében ez a koncert jött be a legkevésbé - ha lehet ilyet mondani -, de ez tényleg csak az iszonyú fáradtságomnak volt betudható... További érdekesség, hogy Alan Wilder is tiszteletét tette a koncerten (...). Mr. Wildernek tetszett a koncert, de a backstage-en már nem akart részt venni."
 
Itt pedig a koncert teljes felvétele:
 

16 éves lett a Playing The Angel!

Ma 16 éve jelent meg a PLAYING THE ANGEL album! Az én kedvencem róla az A Pain That I'm Used To. Mi a tiétek? :)
 
Emlékeztetőnek itt a teljes lemez playlistje:
 

A következő dal az Imposterről ez lesz

Jövő héten újabb dal lát napvilágot Dave és Soulsavers új közös feldolgozáslemezéről, az Imposter-ről: ez pedig Dave és Martin közös kedvence, a The Dark End Of The Street lesz, James Carr-tól. Addig is, hallgassuk meg az eredeti alkotást:
 

süti beállítások módosítása
Mobil