A mai Almost Predictable Almost blogról származó fordításban a korabeli zenei szaksajtóból Black Celebration Tourról írt recenziókat, kritikákat olvashatjátok. Fölényeskedés, meg nem értettség, elírt dalcímek, tévedések - és néhány esetben a megértés, a ráeszmélés apró szikrája. És persze egy figyelmeztetés a részemről: ez egy hosszabb cikk. Jó szórakozást! :)
"Amint láthattuk, a Black Celebration turné volt a Depeche Mode eddigi legnagyobb turnéja, és ekkor játszottak a legnagyobb helyszíneken, ahol headlinerként valaha is felléptek. Én sajnos nem láttam a turnét, de az ismerőseim, akik látták, azt mondják, hogy fantasztikus volt. Így megfelelőnek tűnik egy pillantást vetni az akkori kritikákra, hogy lássuk, mit szólt hozzá a zenei sajtó. Az összes kritika a DM TV Archívumból származik - még egyszer nagyon köszönöm nekik, és még egyszer hadd emlékeztesselek titeket, hogy menjetek és iratkozzatok fel a fórumukra, ahol nem csak a Black Celebration korszak kiadványait találjátok.
A Record Mirror a brightoni, március 31.-ei turnényitányról írt egy kritikát.
"Időben érkeztem, hogy tanúja lehessek az újszerű megnyitó ünnepségnek, ahol a Depeche és az érdeklődő közönség között egy gézvászon állt. A Black Celebration felénél aztán a korlát ledőlt, és buja sikolyok hallatszottak... és ott álltak ők, bűbájba és bőrbe öltözve (de mi lesz a dallamokkal?). Az ezt követő 'A Question Of Time' legérdekesebb aspektusa kétségtelenül Dave Gahan nadrággal kapcsolatos megszállottsága volt. Szegény fiú indokolatlanul paranoiásnak tűnt, hogy esetleg olyasmit mutat, amit nem kellene mutatnia. A 'Fly On The Windscreen'-ben a Dep Mode kezdett belejönni a ritmusba, Fletch pedig a sajátos pörgéseibe. A dal élő változata könnyedén felülmúlta az albumverziót a Nagy Testvér-szerű, egész üreges teremben visszhangzó hangokkal. Három billentyűs hangszerrel és egy sor elektronikus díszlettel, a Deps nyilvánvalóan teljes mértékben kihasználta a floppy lemezeik kapacitását. Valójában, az említett tárgyak minden bizonnyal megerőltető kiválasztása lehetett az egyetlen elfogadható indoka Alan Wilder erőlködésének. A 'Leave In Silence'-ben ismég a nadrágok kitartásába vetett újdonsült bizalmat hirdette, a pimasz Dave erőteljes fenékmozgásaival kísérve.
Martin később feladta az oldalsó helyét a színpadon, középre sétált, hogy előadja a Sometimes-t (teralol - a ford.) és az A Question Of Lust-ot. Mart viselte a legkiábrándítóbb ruházatot - katonai zakó és fekete leggings (legalább az utóbbihoz van lába - ezt jegyezd meg, J Kerr). Később levetkőzött, hogy felfedje egy elbűvölő, kivágott fekete pólónyakat. Elgondolkodtató, vajon hány gyermekeit elkísérő apukaa faggatta később az utódait arról a csábító szőkeségről ott hátul a színpadon.
A Deps a gyenge pontjait a legkevésbé sem tudta elrejteni ma este - az egyhangú hangzású dalok és a szöveges kicsinyesség egyaránt felütötte a fejét, ez utóbbira a 'New Dress' szolgáltatott példát. Őszintén remélem, hogy Dave Gahan a "Princess Di is wearing a new dress" sort mélységesen ironikusan énekelte.
De mégsem lehet őket kiszámíthatónak nevezni. A Master And Servant-ban volt egy olyan instrumentális rész, ami egyenesen az Una Paloma Blanca című dalból származott. Martin Degville (a Sigue Sigue Sputnik énekese), mozgás, a te 15 perced lejárt: Martinnak és társainak ennél több fog jutni." (Lesley O'Toole cikke)
Hmmm. Nem hiszem, hogy Martin énekelte volna a Sometimes-t (nem hát, az It Doesn't Matter Two-val tévesztette össze a kiváló újságíró - a ford.). Mindenesetre, összességében szinte pozitív. A Melody Maker írása következik az április 4.-ei belfasti koncertről és pont olyan, ahogy azt elképzeled:
"Vizuálisan Dave Gahan már most nagyon pontosan táncolja a fenékmozdulatokat, és majdnem olyan szédületesen tud ugrálni, mint Chris Sullivan régen. [Gahan] pajtása, Bubbles [Gore] a másik Depeche-tag, aki elhagyja emelvényét, kicsit hóbortosabb, formatervezett bilincseiben, SScsizmájában és barátnője fehérneműjének maradványaiban, amelyeket a mellkasa köré tekert.
Egy hatalmas fekete muszlinfüggöny mögött kezdik a "Black Celebration"-t játszani. A paraván leesik, és belevágnak a "Stripped"-be, a reflektorok kínzó, lüktető izgalmával, amely úgy tárul fel, mint amikor egy harisnya lefut. Ezután egyenesen belevágnak az utolsó néhány kislemezdalba, meglovagolva a közönség lelkesedését a következő 25 percben, és ez a "Shake The Disease"-el tetőzik. (a Stripped valójában a koncert második felében hangzott el - a ford.)
De aztán túl hamar jön a koncert középső része, olyan dalokkal, mint a Dressed In Black (ezt a dalt nem játszották sem ezen a koncerten, sem a turnén - ford.), vagy a Fly On The Windscreen (na, ez viszont a koncert elején volt :D - a ford.), azaz követik az új irányvonalukat, a hétköznapi a hétköznapi életközépi válságról szóló történetekkel és az összes többi olyan blablával, amit nem túl könnyű átadni.
De aztán később, kicsit távolabbról szemlélve az eseményeket, a vasutállomáson éjféltájban még mindig lehet hallani a Just Can't Get Enough beatbox-részét a Maysfield falai közül, amely tökéletesen szinkronban szolt a gördülő járművel tengelycsikorgásával. És ekkor egy másodperc töredékére úgy tűnt, hogy a Mute emberei rövid időre elérték a cukros pop és a nehéz ipari hangzás vágyott szintézisét." (Adrian Maddox cikke)
Oké, megígértem magamnak, hogy nem fogok úgy reagálni ezekre, mint az albumkritikákra... MINDAZONÁLTAL a második dal nem a Stripped, hanem az A Question Of Time volt, másrészről pedig a "Martin" szó rövidebb, mint a "Bubbles", szóval minek ezzel foglalkozni... Ja, várj, a brit sajtó még most is a ruhákról beszél csak (sóhaj).
Az NME Glasgow-ba ment április hatodikán:
"Chuga Chuga Dunk ... chuga chuga dunk ...
Ha szereted az ilyesmit, valószínűleg megérte egy olyan helyen állni, amely úgy néz ki, úgy érzi magát és olyan szaga van, mint egy bevásárlóközpontnak, és hét fontot fizetni a kiváltságért. A glasgow-i közönség nem ennyire hülye, így csak a fele jött el - én elég szerencsétlen voltam ahhoz, hogy ebben a felében legyek, abban a felében, amelyik a legőrültebb középszerűséget nézte, amelyik valaha is söpredékként a brit popszakma csúcsára emelkedett..
A Depeche Mode ... ... eh ... nos, tehetségtelenek a lehető legkomikusabb módon. Amellett, hogy lehetetlenül unalmasak a rinyálós fémzenéjükkel; az öntudatos pózolásuk a billentyűs hangszerek mögött, amik elég lomhán szólnak (legközelebb használjatok Duracellt, fiúk, tudjátok, hogy van értelme); a felfújható neonpiramis díszletük; a jó szándékú, intenzív agyi aktivitásuk; az az érzés, amit a zenéjük fontosságával kapcsolatban sugallnak, nevetséges, és már-már kínos.
Végül is kit érdekel, hogy a Dancing Dave Michael Jacksont vagy Jim Kerrt nyúlja le? Ha Martian Martin nem tud énekelni? Ötezer sikoltozó tinédzser nem tévedhet - a Depeche Mode teljesen kifogástalan. A legtöbbször.
Ami mégis kifogásolható, az az, ahogyan imádott közönségüket olyan rosszul megfogalmazott gondolatokkal etetik, hogy az már-már szellemi székrekedés. Csak azért, mert 13 éves vagy, még nem kell azt mondani, hogy hülye vagy, ezért miért vesztegeted az idődet és miért hozod magad kínos helyzetbe későbbi életedben azzal, hogy nyilvánosan a "people are people" jelszót szajkózod? Vagy, ami még rosszabb, az egyik új dal refrénje az igazság romlottságáról a napilapokban, így szól: "Diana hercegnő új ruhát visel". Hogy van bennük annyi bátorság, hogy értelmesnek tűnjenek, miközben ezt éneklik? Hogy van pofájuk a közönséggel együtt énekeltetni? Miért nem vesznek fel egy szövegírót? Miért vagyok itt? Miért maradjak a ráadásra, ha elmehetek a kocsmába?" (Andrea Miller cikke)
Nincs sok értelme egyáltalán hozzálátni ennek a kritikának a komolyan vételéhez. Az egyetlen dolog, amelyben Andrea Miller helyesen fogalmaz, az a glasgow-i pláza, a SECC leírása. Ez egy borzalmas helyszín. Ezt leszámítva ez a cikk a legszörnyűbb baromság, amit összehord.
A Sounds a legendás birminghami fellépésre látogatott el:
"Egy vagyont költhettek a díszletre és a fényjátékra. Mégis, minden hi-tech speciális effekt ellenére, a közönséget az a sokkal hétköznapibb és kifejezetten lo-tech effektus nyűgözi le, amikor Dave Gahan leveszi a kabátját, és bőrbe öltözött hátsóját mozgatja.
A vágy kérdése? Nem igazán. Inkább arról van szó, hogy a sebezhető fiatal elméknek biztonságos és veszélytelen alapot nyújtanak, amelyre romantikus kamaszfantáziákat építhetnek. A lányok, gyanítom, látják magukat elájulni a Dávid Fiú karjaiban. A fiúk, gondolom, látják magukat, amint átveszik a helyét, és átölelik a lányokat - nagy vonalakban.
Valakinek el kell végeznie a munkát. De milyen sekélyes módja a kenyérkeresésnek, állandóan a másik orcát is odafordítva, hogy a terem mindkét oldala gyönyörködhessen benne. A zene mellékes, szintetizált filmzene egy olyan történethez, amely legalább olyan régi, mint Elvis Presley. Minden dal ugyanúgy hangzik, azzal a rettenetesen lapos ütemmel, amit a szintetizátorok generálnak, a kompromisszumkészen monoton dallamvonalakkal és a rímekbe szedett szövegekkel.
A Depeche Mode-dal nincs nagyon nagy baj. De nincs bennük semmi jó sem. Azzal, hogy a Depeche Mode szorgalmasan kerüli az olyan veszélyes dolgokat, mint az eredetiség vagy a fantázia, egyszerűen csak a vásárlók elégedettségét biztosítja. A vásárlók, sajnos, úgy tűnik, könnyen elégedettek."
Hűha. A zenei sajtó akkoriban nagyon nem szerette a Depeche Mode-ot. Ennek ellenére - és annak ellenére, hogy a Melody Maker nem volt elragadtatva a belfasti koncerttől - végül visszamentek a Wembley Arénába. Nézzük, mit írtak arról a fellépésről:
"A Depeche Mode egy furcsa szerzet. A rajongóik tizenhárom éves lányok miniszoknyában és fiúk, akik úgy néznek ki, mint a harmadosztályú focisták kínai papucsban. Legtöbbjük a helyszín poros sarkaiban lófrált, felfedezve a kiskorú alkoholizmus és a folyamatos pubertás örömeit, miközben az előzenekar, a Hula a függöny mögül csendesen kalapált és csiklandozott. A takarítónő söprögetett, rengeteg rágógumit rágtak, és Hula valahogy elfelejtődött. Az azonban biztos, hogy minden fiatal tanú másnap reggel szerelmi hólyagokkal ébredt testszerte. Hula nem hagyja magát figyelmen kívül hagyni.
Meglepő módon a Depeche Mode-nak sikerül többé tenni a fellépésüket, mint puszta látványosság, több energiát fektettek bele a buliba, mint szinte bármely más koncerten, amit valaha láttam. Míg a Duranosok kénytelenek billegni és bolyongani a fókuszálatlan "oomph" tengerében, addig a Depeche-rajongókat ügyesen formálja egyfajta punkos pompa, amit a hiperaktivitás darabokra vágott. Az embernek az az érzése, hogy a visítások és az üvöltések között ezek az emberek ölni tudnának.
Attól a pillanattól kezdve, hogy a fekete függöny sifon sálként a padlóra hullott, és az előttem ülő fiú megőrült, egészen a második ráadás rezonáns blikkfangjáig és másfél órával később a Depeche Mode a legmagasabb szintű elektropopot súrolta valahol az agy és az ágyék között.
David levette a kabátját, és a színpad feletti óriási videoképernyőn forgatta bőrbe öltöztetett csípejét. A "People Are People" belecsapódott a "Master And Servant"-ba, meghekkelte az "Everything Counts" térdét, és a "Stripped"-el a bokrok közé érkezett.
A show igazi sztárja Martin volt, testhevederrel és hát nélküli felsővel. Sikerült valahol a zavart szűz és a tapasztalt börtönmester közötti légkört közvetítenie, miközben az új "Question Of Lust" kislemezt énekelte el.
A koncert vége felé a stadion-rockizmus szerencsétlen lemezei kezdtek beütni, de a többi éles, nyálas pop volt - messze a mezőny előtt. A Depeche Mode mellett a Test Department úgy néz ki, mint a kubikosok." (Paul Mathur cikke)
Na, ez már egy kicsit jobban tetszik. Paul Mathur legalább úgy döntött, hogy meg is tekinti a koncertet, ellentétben sok más brit kritikával. De most ideje átugrani a tó másik oldalára és megnézni, hogy mi Amerika véleménye a Black Celebration turnéról. Elsőként a The Inquier számolt be az Upper Darby-beli Tower Theaterben tartott fellépésről:
"A Depeche Mode egy angol zenekar, amely tegnap este az Upper Darby-i Tower Theaterben lépett fel, négy tagból áll, és minden zenéjét különféle szintetizátorokon készíti.Ez korlátozónak tűnhet - elvégre hány hangot lehet kihozni egy gépből, nem igaz? A Depeche Mode zenéje azonban azt sugallja, hogy egy ilyen felállásból valójában egészen tűrhető változatosságú, fülbemászó popzenét lehet alkotni.
A Towerben a kvartett azokra a vehemens, kérlelhetetlen ritmusokra koncentrált, amelyek a zenekart a zenei klubok kedvencévé tették: Erre a zenére jó táncolni. A fő dalszerző Martin Gore épp elég variációt talál ki a táncolható ütemre ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést, és csak a szövegek terén bukdácsol néha, azok ugyanis hajlamosak túlzóan komorak lenni. Egyik dalban a másik után a párok feketébe öltöznek és morózusan bámulják egymást; egy választott Gore-metafora az emberiséget az autó szélvédőjén összezúzott legyekhez hasonlítja. Vidám a mi Martinunk nem? Nem csoda, hogy a zenekar új albumának címe Black Celebration (Sire Records).
A Depeche Mode koncertjein azonban az a jó, hogy a zene lendületes és hangos; ez lehetővé teszi, hogy figyelmen kívül hagyjuk a szavakat, miközben értékeljük a ritmus és az ismétlés bonyolult összjátékát, amely az együttes legtöbb kompozícióját alkotja. A tegnap esti Tower közönségében a fiatal nők - nekem úgy tűnt, hogy a közönség többsége - elragadtatással sikoltoztak David Gahan énekes csípőrázása láttán.
A tegnap esti előzenekar a Book of Love volt, egy szintetizátoros zenekar, amely kevésbé sikeres abban, hogy valamifajta melegséget vagy humort vigyen a gépek által uralt előadásába. A Depeche Mode és a Book of Love ma este egy második, teltházas koncertet ad a Towerben." (Ken Tucker cikke)
Vicces, ahogy az emberek még mindig azon csodálkoznak, hogy a gépek képesek zajt csapni. Úgy tűnik, hogy Mr. Tucker nem értékelte az emberek által éneket dalszövegeket. A New York Times-nek úgy tűnik, hogy tetszett a Radio City Music Hall-ban látott koncert, bár nehéz biztosat mondani:
"A brit popnégyes, a Depeche Mode, amely a hétvégén a Radio City Music Hallban három koncertet is meg tudott tartani, anélkül, hogy egy sláger kislemezzel vagy csúcs-eladású albummal rendelkezne. Elérte mindezt a stílusok ügyes keverésével és kombinálásával, és nagy és lelkes rajongótáborra tett szert.
Az együttest korábban a Duran Durant is magáénak tudó úgynevezett új romantikus mozgalomba sorolták. És bár nem vetette el divat-tudatos imidzsét, mind a külsejét, mind a zenéjét megkeményítette. A Depeche Mode ma már úgy mutatja be magát, mint egy poszt-punk bőrbe öltözött fiúkból álló kvartett, akik egyben divatbabák is. Martin Gore, a csapat fő dalszerzője és részmunkaidős énekese különösen olyan külsővel rendelkezik, amely a sátáni tüskésség és a duzzogó csillogás keverékével a popsztár Billy Idoléra hasonlít.
A Depeche Mode a nyugatnémet Einstürzende Neubauten zenekar hatására (akiknek zenéjében az ipari zaj hangzása is megjelenik) egy csöröpölős, ropogós popstílust alakított ki, amely időnként a heavy metal határát súrolja. A gépiesített táncritmusokat gyakran baljóslatúan fémes hanghatások tarkítják. Koncerten még a legvidámabb zenéjük is egy félgőzzel pörgő körhintára emlékeztet.
A pénteki koncerten ezek a labdás-láncos táncritmusok mélyebb benyomást tettek, mint az együttes robotikusan intonált, énekszerű dalai. A közönség fizikailag reagált a zenére, amely megtartotta a diszkó szabályos ritmusát, de retardált lendülettel és futurisztikusan homályos hangulattal elegyítette azt." (Stephen Holden cikke)
Meg kell, hogy mondjam, hogy soha nem láttam Martint Billy Idolként. Következzék a The Washington Post kritikája a Merriweather Post Pavilionban adott koncertről, és ez a kritika nagyon pozitív:
"A Depeche Mode szombat este a Merriweather Post Pavilionban egy valódi "Black Celebration"-nel kezdte a fellépést, a legújabb album címadó dalát egy függöny mögül adta elő, miközben a színpadi fények árnyékokat kergettek a fekete felületen. Ez olyan lenyűgöző hatású volt, hogy csalódást keltőnek tűnt, amikor a zenekar végül megjelent. Végső soron, mivel a zenekar négy tagja közül három a szintetizátorok mögött rekedt, a show vizuális érdekességeinek nagy része a rideg, modernista színpadképre korlátozódott.
Nem mintha a zenészeknek szükségük lett volna arra, hogy a billentyűs hangszerek mögött foglalatoskodjanak, hiszen a zenei munka nagy részét a szekvencerek és a dobgépek végezték. Az énekes David Gahan mégis igyekezett mindent megtenni, hogy őrülten viselkedjen, végigpörgött a színpadon, és úgy forgatta a mikrofonállványát, mint egy kisiskolás Paul Young. Valahogy azonban aréna-rockos mozdulatai nem illettek a "Master and Servant" vagy a "New Dress" szigorú, gépies groove-jaihoz.
Szerencsére úgy tűnt, ez keveseket érdekelt, mivel a zenekar a funkciót a divat fölé helyezte, és a "People Are People", a "Blasphemous Rumours" és a "Just Can't Get Enough" című dalokkal lehengerelt mindenkit." (J.D. Considine cikke)
Kisiskolás Paul Young? Tudom, hogy Dave tánca akkoriban még nem volt a legjobb, de Paul Young? Az ál-soul énekes, akinek egyszer volt pofája feldolgozni a Love Will Tear Us Apart-ot? Nonszensz.
Június 19-én a kanadai The Globe And Mail című lap egy meglehetősen unalmas kritikát közölt az előző esti Kingswood Music Theatre-i koncertről:
"A Depeche Mode "Fekete Ünnep"-nek nevezi a legutolsó nagylemezét. Tegnap este a Kingswood Music Theatre-ben a brit kvartett egy majdnem kétórás koncertet adott, és a zene minden volt, csak nem modern. A több mint tízezer rajongó fiatal trendi, majdnem teltházas közönség által buzdított koncert nagyon is fehér ünnep volt (pontosabban fehér külvárosi tinédzserek ünnepe).
Ha 1966-ban megkérdeztek volna egy okleveles jövőkutatót, hogy milyen lesz a zene 20 évvel később, a leírás valószínűleg valami nagyon hasonlót mondott volna, mint amit a Depeche Mode játszott tegnap este. Sem gitár, sem dobfelszerelés nem volt a láthatáron. A zenekar úgy lépett fel, hogy a háttérben (számoljátok meg) három szintetizátoros pörgött, és egy énekes, David Gahan táncolt elöl. A szintetizátorok egy ipari erejű backbeat-et ütögettek, ami fölött Gahan a zenekar sötét vízióit szavalta. Általában a dalok alig álltak többől, mint adott tempóhoz passzított vékony dallamvonalakból.
A koncertet a Black Celebration címadó száma nyitotta, egy hangulatos, szinte kísérteties szám, amelyben Gahan homályosan titokzatos szövegeket szajkózott egy kacskaringósan csiklandozó szalagos-loopos zene alatt. Ezt követte az A Question of Time, egy gyorsabb szám, amelyet Gahan mozgása emelt ki, a dal alatt ugyanis az énekes vízszintesen széttárta a karjait a földön, és úgy pörgött, mint egy pörgettyű. Papíron talán nem tűnik nagy dolognak, de ez a manőver úgy tűnt, hogy pusztító hatással van a közönségben lévő fiatal lányokra, akik minden alkalommal, amikor ezt az énekes előadta, delirikusan sikoltoztak. Sajnos ez a pavlovi reakció az este folyamán körülbelül százszor ismétlődött meg.
Az előadás többi része nagyjából ugyanezt a sorrendet követte, sötét, gyászos számok (lüktető backbeat, komor világítás és átnedvesedett hangulat, olyan címekkel, mint a Fly on the Windscreen és az It Doesn't Matter Two) váltakoztak a vidámabb, pörgősebb darabokkal (gyorsabb ütem, fényesebb világítás és még több átkozott pörgés Gahan részéről). Nagyjából fél óra után az egész eléggé kiszámítható volt, de a Depeche Mode valamit biztosan jól csinál. Ez az egy fellépés majdnem túlszárnyalta a zenekar mindhárom közvetlen elődjének (Julian Lennon, Joe Jackson és Mike and the Mechanics) összesített látogatottságát a Kingswoodban, és a holnap estére tervezett második koncertre már minden jegy elkelt.
A Depeche Mode előzenekara egy másik brit szintetizátoros kvartett, a Book of Love volt. A három nő és a magányos férfi sokat tanulhatna a headlinerektől a színpadi jelenlétről. Általában előre felvett háttérszalagok előtt táncoltak, és a széleskörű kuncogástól a teljes apátiáig terjedő reakciókat váltottak ki. Talán nem a megfelelő módon kalibrálták a szalagos gépeket." (Alan Niester cikke)
Legalább a Depeche-nek sikerült több embert vonzania, mint a Mike & The Mechanicsnak! Istenem, milyen rossz volt akkoriban a zene... Július 15-én az L.A. Times megnézte a koncertet az inglewoodi Forumban. Nézzük, mit írtak róla:
"Legyen ma egy fekete ünnepünk, egy fekete ünnep ma este... ünnepeljük meg, hogy egy újabb gyászos nap véget ért..."
"Énekeljétek!" - buzdította vidáman David Gahan énekes a tömegeket csatlakozására a Depeche Mode vasárnapi, teltházas Forum show-jának nyitószámában. - "Gyerünk!"
"Halál mindenütt.... legyek vannak a szélvédőn - bárányok vannak a vágóhídon..."
"Gyerünk!" - kérlelte és noszogatta a tömeget a táncoló énekes percekkel később, még több közönség részvételre invitálva a közönséget, mielőtt belekezdett volna a számos csípőrázó epizód közül az elsőbe.
A Depeche Mode üzenete leegyszerűsítve a következő: Egyél, igyál és mozgasd a hátsódat, mert holnap úgy végezzük, mint a bogarak az élet kozmikus szélvédőjén. Persze, ez nem ilyen egyszerű - hogy igazságosak legyünk, a szerelem keresése is szerepel az egyenletben -, de amúgy a halál megszállottjai.
És tekintve, hogy az Angyalok fiataljai már azelőtt is előszeretettel öltöztek feketébe, hogy a Depeche Mode felvett volna egy dalt, aminek a címe - igen, kitaláltátok - "Dressed in Black", nem kellene, hogy olyan nagy megdöbbenést okozzon a tény, hogy - miközben néhányan közülünk nem figyeltünk oda - az angol kvartett nyilvánvalóan a fehér Los Angeles-i tinédzserek kedvenc bandájává vált. (A Forum dátum mellett a hétfői és a ma esti Irvine Meadows-i koncertek is teltházasak voltak).
Az együttes hatalmas helyi népszerűsége - ellentétben az ország többi részével, ahol a Mode-mánia közel sem olyan nagy - több felnőttet is elgondolkodtatott. A zenekar mindent felülíró morbiditása miatt aggódó szülők és a zenekar teljesen szintetikus hangszerelése miatt háborgó rock-puristák egy dolgot szeretnének tudni: "Mi a baj ezekkel a mai gyerekekkel?"
Valószínűleg semmi újról nincs szó, legalábbis nem olyanról, ami ne létezett volna akkor, amikor Pete Townshend még abban reménykedett, hogy meghal, mielőtt megöregszik. A Depeche dalszerzője, Martin Gore élesen kifejezi a magányt, a szorongást és a közelgő végzettől és/vagy a semmitől való félelmet, ami különösen az életközépi válság előtti válság előtti válság előtti tiniket sújtja. Kombináljuk ezt irritálóan fülbemászó, moll-monotonban énekelt dallamvonalakkal, táncolható ipari ritmusokkal, dobjunk hozzá egy-két kocka kinézetű frizurát, és "voilá"! Egy adagnyi depresszív-techno-pop keletkezik.
A rockgyűlölők, akik annyira felháborodnak a heavy metal zenekarok képregényes ördögi mivolta miatt, jobban tennék, ha azzal töltenék az idejüket, hogy tanulmányozzák, miért énekli a több mint 15 000 fős közönség - szinte mindannyian 12 és 19 év közöttiek - olyan készségesen a keserű "Blasphemous Rumours"-t, amely gúnyosan vall hitet egy kegyetlen, szadista Istenben.
A téma nehéz, a szintetizátoros hangzás többnyire merengő és nyomasztó, kivéve egy-egy vidám dalocskát, mint a "Just Can't Get Enough". Így a Mode eszköze a dolgok mozgásban tartására a színpadon az énekes Gahan, akinek táncos bohóckodása - beleértve egy szünetnyi csípőrázásszünetet is - gyakran úgy tűnt, hogy ellentétben áll azzal, amit énekel.
A kiszámíthatóan visszafogottabb Gore állt a színpad közepére, hogy elénekeljen néhány szerzeményt, egy Gahanénál kellemesebb hangterjedelemben, bár az ő karizmája teljes egészében a jelmezében rejlett.
El kell gondolkodni azon, hogy mi van egy olyan fickóval, aki ír egy olyan dalt, mint a "Master and Servant" - ami feltehetően a címben szereplő egyenlőtlen szerepjáték ellen foglal állást -, majd egy bőr uralmi öltözéknek látszó ruhában jelenik meg a színpadon, az oldalán lógó bilincsekkel kiegészítve.
"Azt kérdeztem, jól érzed magad?" - ismételte meg Gahan, a szokásos rocksztár-kényelemmel késő este. Korábban azt énekelte, hogy "It Doesn't Matter", mert minden jónak vége szakad egyszer. Ha megöltöd a Forumot, még egy fekete ünneplés is lehet vidám dolog."
Szerintem... tetszett neki? A részletekre való figyelme azonban tipikusan gyenge volt - először is, az It Doesn't Mattert soha nem játszották azon a turnén, és ha játszották volna is, Dave nem énekelte volna el. Tudom, hogy Depeche-rajongó vagyok, és tudom, hogy ez automatikusan pedánssá tesz, de a dalok nevének helyes megadása bizonyára olyasmi, amit egy újságírótól elvárnánk, nem?
Az utolsó szót a néhai John Peelre hagyom. John egy elismert brit DJ volt, aki arról volt ismert, hogy mindenféle zenekarnak esélyt adott. Emellett a Liverpool F.C. elkötelezett szurkolója volt, ami még inkább hőssé teszi őt a szememben. Mindenesetre elküldték, hogy véleményezze az egyik 1986 áprilisi Wembley koncertet, és ezt mondta:
"Az első dal (Black Celebration) alatt a függöny lehullott, hogy felfedje a zenekart és egy ízléses, nem zárt színpadképet kaptunk, amely valamiféleképpen egy japán enteriőrre emlékeztetett.
A zenészek és szintetizátoraik egy-egy kis emelvényre voltak felállítva, jelentős színpadfelületet hagyva az énekes Dave Gahan számára, vizuálisan ez egyébként négy hajvágás története. Gahané fekete, szögletes, utánozhatatlan. Alan Wilder a rock and roll lázadó, csupa zsír lobonc, míg Martin Gore a poszt punk fetisiszta, 30-as évekbeli "egészség és erő"-hajvágás, mindez pedig keresztezett bőr testpántok, fekete miniszoknya és bőrnadrág felett. Andy Fletcher úgy néz ki, mint az valamelyik menőbb gyerek műsorvezető, okos, modern, barátságos, a közönséget tapsra buzdító.
A teljesen elektronikus zene továbbra is sokkal keményebb, mint ahogy azt a lemezek alapján gondolnánk, a Wembley-ből egy kicsit rajongóként távoztam. Ha már zenekarok töltik meg a világ stadionjait, akkor legyenek olyanok, mint a Depeche Mode."
Kiderült hát, hogy John megkapta, amit akart.
A cikk eredetije itt található:
http://almostpredictablealmost1.blogspot.com/2016/03/the-black-celebration-tour-live-reviews.html