Természetesen nagyon köszönjük Alexandra alapos munkáját!
---
Hogyan halt meg ugyanaz a frontember háromszor.
Eredeti cikk: Kate Mossman, 2017: Depeche Mode’s Dave Gahan: why I don’t understand my own band. Newstatesman.
A fotó Anton Corbinj képe
Amikor a Pet Shop Boys Neil Tennantja volt a Smash Hits szerkesztője, a következőt nyilatkozta: „Dave Gahan egy kifinomult riszálóvá alakul a színpadon, aki elég szuggesztív módon mozgatja a csípőjét is. Aki még mindig úgy gondol a Depeche Mode-ra, mint egy rakás megilletődött, szintetizátor programozós stréberre, az igen csak meglepődhet a sikolyhullámokon, amiket keltenek. Ennek nagy részét Dave számlájára írhatjuk, aki energikus előadásmódjával az egyik legszexibb produkciót nyújtja, amit valaha színpadon láttunk.”
Tennant szavai lehet, hogy nem lendítettek a banda helyzetén, akiket addigra már egyébként is alaposan kigúnyolt az úgynevezett „komoly sajtó” és a külvárosi, ragadós padlójú tini szintipop sztereotípiában ragadtak. Megértett valamit azonban abból az emberből, akit a kritikusok egykor csak a „basildoni Egyszerű Dave”-nek hívtak. Szexinek számít ugyan, ám ez nem volt mindig így.
Gahan egy ablaktalan konferenciateremben ül egy knightsbridge-i szállodában, az asztalon könyököl, hajlékony csuklói úgy tekerednek ki bőrdzsekijéből, mint két kis fa az erős szélben. Ezüstláncokat visel, a haja jampecos, szemei szarkalábasak a sokévnyi függőség és hatalmas mosolya miatt. Valahol a trikója alatt méretes angyalszárny tetoválása van, amit tíz óráig tartott befejezni. Piercingjei is vannak, ezek nem látszódnak. Az egyik a gátján; egyszer azt mondta, annyi lyuk volt a férfiszervén, hogy úgy pisilt, mint egy öntözőkanna. Háromszor halt meg kis híján. Először egy szívrohamban a színpadon 1993-ban. Míg hordágyra tették, az együttes többi tagja befejezte a koncertet.
Két nappal találkozásunk előtt a kifinomult riszáló kék fénnyel megvilágítva egy szál bőrmellényben egy különleges koncertet adott Glasgow-ban, ami a Depeche Mode legkisebb és legexkluzívabb közönsége volt, ha az utóbbi harminc évet vesszük. Ösztönösen egy bizonyos rajongót keresett tekintetével az első sorban, akit évente ötven európai koncertjükön lát, végül nehezen, de megtalálta.”A látásom!” –panaszkodik- „minden napszemüvegemet orvos írta fel. A csillagokat még látom éjszaka, de mást nemigen. Van egy házunk, odakint Long Islanden, nyaranta az ember kifekszik a kertbe a csillagok meg csak - BUMM” –imitálja széttárt ujjaival az égi szépséget.
Egykori függőként, felgyorsult tempóban beszél és reagál, essexi nyelvjárását amerikai R-ek fűszerezik. London másik végében egy másik hotelben az együttes további két tagja, Martin Gore és Andrew Fletcher is épp közös interjút ad. Mert a Depeche Mode és Dave Gahan nem jönnek ki.
Senki sem tudhatta még, amikor Tennant a fenti sorokat írta, hogy ez a banda túltesz majd a Duran Duran-on, a Spandau Ballet-en vagy a Culture Clubon. Ma Gore és Gahan Amerika két legtávolabbi felében élnek. Csak akkor találkoznak, amikor muszáj: hogy hatalmas elektronikus produkciójukkal turnézzanak a világ körül, alkalmanként hatvanezer emberrel megtöltött stadionokban.
A Depeche Mode fanok nem olyanok, mint mondjuk a Coldplay rajongók. Ők egy külön faj, egy diaszpóra, egy gótikus tömeg, akikre az együttes a hála, elkötelezettség és némi félelem keverékével tekint. Ma több ember akarja élőben látni a Depeche Mode-ot mint eddig valaha –és ennek senki sem érti pontosan az okát.
Egy sikeres együttes egy életre szól. Az emberi lény átalakul 18, 25, 40 és 70 éves korára, de a rocksztárok együtt élik le életüket és valamennyire elvárják tőlük, hogy sose változzanak meg. Abba a pillanatba vannak dermedve, amikor különös útjukra tértek. Arról kérdezem az 55 éves, harmadik házasságában élő és háromszor majdnem meghalt Gahant, hogy az, hogy ő nem ugyanabba az iskolába járt annak idején, mint az együttes többi tagja a problémáik egyik forrása lehetett-e.
„Határozottan megvolt ez az előnyük” –mondja „Fletch és Martin között tényleg van egy furcsa szövetség, amibe gyakran próbáltam beférkőzni.” –odaképzelt kollégáinak integet -”Heló, én is itt vagyok! Csak épp nem érzem a felém áradó szeretetet! –De már nem sóvárgok ez után. Sokáig tartott, de mostanra megtanultam, hol a helyem.”
Gore, az elsődleges dalszerző, és Fletcher, a billentyűs a James Hornsby Iskolába jártak Basildonban. Alison Moyet is osztálytársuk volt, aki Fletcher elmondása szerint az iskola legjobb bunyósa volt. Barátjukkal, Vince Clarke-kal, aki később kiszállt, hogy megalapítsa az Erasure-t és a Yazoo-t, volt egy közös együttesük. Fletcher és Clarke vallásosak voltak, nem ismerték Gahant, aki a Barstable Iskola diákja volt három mérfölddel odébb –időnként, hétvégenként pedig egy romfordi javítóintézet látogatója, joyriding és lopás miatt. Végül a Southern Technical College-ban szerzett kirakatrendezői végzettséget.
Clarke akkor szúrta ki Gahant, amikor ő David Bowie „Heroes”-át énekelte egy jammelésen és beszállt az együttesbe mivel „minden mást leszartam”. Gyerekként azokon az estéken, amikor a Top of the Pops-t adták a tévében Mick Jaggert utánozta nagynénjeinek.
Egy független kiadóval, a Mute Records-al kötött először szerződést az együttes és ez így is maradt három évtizeden keresztül. A Mute alapítója, Daniel Miller, futuristáknak tartotta őket, de a Bananarama például mulyáknak. Ahogy Don Watson fogalmazott az NME-ben: „jellemezzek egy tagot a Depeche Mode-ból? Nos, egyiküknek szőke frufruja van, de nekem is…”
„Utáltak minket!” –kiállt fel Gahan- „utáltak! Egy vicc voltunk. De közben félre is értettek.”
***
1992-ben Gahan Spanyolországba utazott stúdiófelvételeket készíteni Gore-ral és Fletcherrel. Két éve nem látták egymást, ő feleségét és fiát hátrahagyva Los Angelesben élt. Az együttes többi tagja igencsak meglepődött azon, amit látott. Hosszúra növesztette a haját, szakálla volt és piercingjei. Amerikai rockzenéről beszélt folyamatosan, mint a Jane’s Addiction vagy az Alice in Chains. Le volt fogyva és heroinozott.
„Bár épp elsorvadtam, mindenre feljogosultnak éreztem magam, magabiztosnak” –meséli vidáman. „a menedzserünk rám nézett és azt mondta ’Nagyszerű! Pont ez kell nekünk!’én pedig azt mondtam: ’srácok, változnak a dolgok, lépnünk kell.’ Amikor visszagondolok, érzem milyen sokkoló lehetett. Hirtelen érvényesíteni kezdtem az akaratomat. Igaz, nem olyan gyakran.”
Amerikában Basildon nem számított. A Depeche Mode-ot itt nem úgy kezelték, mint kisvárosi fiúkat: 1988-ban hatvanezer embernek játszottak a pasadenai Rose Bowl stadionban. Hatalmas goth követőtáboruk lett, Detroitban majdnem összenyomták őket a bulizók.
A spanyol villa rejtekében, ahol a banda és a hangmérnökök együtt éltek és az új albumon, a Songs of Faith and Devotion-ön dolgoztak, Dave Gahan új, vékony verziója szabadjára engedte sötét látomásait. Az egyetlen probléma az volt, hogy sosem jött ki a szobájából. A fotósuk, Anton Corbinj, járt fel megnézni, hogy van, akit egyébként arra béreltek fel, hogy megörökítse az együttes változó imidzsét. Amikor épp nem heroin kábulatban volt, a kreativitását zenétől eltérő dolgokba fojtotta.
„Festeni kezdtem!” –közli. „Főleg portrészerű dolgokat. Anton egyszer bejött a szobámba, amikor épp a macskámat festettem. A macska valahogy csak lebegett a térben, az egész lilás és zöldes volt egy nagy vásznon. Anton azt mondta ’én nem tudok festeni, ezért fotózok’ tetszett neki a képem. Azt mondta ’Itt vagy már fent pár napja. Tényleg szeretnék, hogy lemenj és énekelj valamennyit’” –kuncog. „és lementem. Azt hiszem utáltak engem, de őszintén nem érdekelt. Volt valami igazán felszabadító abban, hogy utáltak.”
Lent a stúdióban Gore új dalokat írt –csupasz elektronikát durvább, indusztriális rock hangzással. Corbinj intenzív, fekete-fehér videói az európai elektronikus zene elitjébe emelték az együttest –Svédországban és Finnországban ma azt gondolnád, ők voltak a legnagyobbak a világon. És Gahan szobájában történt az átalakulás legnagyobb része.
Egy teljes generáció már csak Gahan új stílusát ismerte. Külvárosi nappalikban az ITV Chart Show-ján nézhették a függőt kitágult pupillákkal, aki egy sivatagban hadonászik vagy gyanús nők mögött megy sötét folyosókon. A serdülőkben lassan megvilágosodott, hogy a történet igaz lehet, hogy a férfi, aki a Personal Jesus-t énekli, épp a saját furcsa önostorozó folyamatait éli. ’A Depeche Mode énekesét kórházba szállították múlt héten egy öngyilkossági kísérlet után’-villogtak az ITV Chart Show hírsávjai.
A rock sajtó, ami ugye semmit sem imád jobban, mint azokat az embereket, akik látszólag megszemélyesítik a munkásságukat, hirtelen nem tudott betelni Egyszerű Dave-vel. Minden újságban, ahol karrierjük elején kigúnyolták őket, hosszú hasábokban foglalkoztak vele, ő pedig kokóért vagy terápia gyanánt beszélt. Sokat.
Azt nyilatkozta 1997-ben az NME-nek egy „Beszélő halott” című cikkben, hogy az önártás egy nagy terv része volt: „Meg voltam győződve, hogy nincsenek már kibaszott rocksztárok. Senki sincs, aki hajlandó rendesen az egészen végigmenni. Szóval létrehoztam egy szörnyet, besároztam a testem, hogy megmutassam, én meg tudom csinálni.”
Úgy jellemezte, mint egy emberkísérletet, mint egy színészt, aki teljesen egyesül szerepével –csak rocksztárként. „Én voltam az a fickó, akit a dalokban láttak, én éltem azt az életet és működött. Éreztem a hatalmat, tényleg. Hirtelen ez menő lett és is annak érezhettem magam. Olyan érzés volt, mint királynak lenni egy várban.”
Az volt a probléma, hogy ez egy olyan kísérlet volt, amit nem ő irányított. Az egyik legemlékezetesebb történet ebből az időből az a pletyka, hogy az 1993-as turnéjukon, amit a Rolling Stone a valaha legzüllöttebbként definiált, Gahan nyakon harapta Andrew Perry brit újságírót, mint egy vámpír. A Depeche Mode a Primal Screammel turnézott, akik szintén heroinoztak; egyszerre kísérte őket egy pszichiáter és egy drogdíler. Felhívtam Perry-t kingstoni otthonában, aki mesélt az akkori backstage-ről, ahol Gahant, grupikkal és szadomazókkal körülvéve egy lila trónon hordozták. A nyaki támadást pedig „komolyan, inkább mondjuk úgy, hogy kiszívta a nyakam”-ként írta le. Hónapokkal később újból találkoztak, amikor Gahan azt mondta „Tudod, te voltál az egyetlen ember aznap éjjel, akinek eszébe jutott megkérdezni, jól vagyok-e”.
Ha Gahan nem tudta magát belőni, vizet adott be. Amikor 1994-ben édesanyja és fia, Angliából érkezve látogatóba a fürdőszoba padlón találták karján a kellékekkel, azt állította, szteroidokat adott be magának a hangja miatt. 1995 augusztusában felvágta az ereit, miközben anyjával beszélt telefonon, majd visszaült a kanapéra vérezni. A Sunset Marquis hotelben Los Angelesben túladagolta magát kokainnal és heroinnal –két percre leállt a szíve.
Az interjúnk előtt felvilágosítottak, hogy az akkoriban átélt emlékek fájdalmasak Gahan számára, de hirtelen magától felhozza őket, a saját furcsa módján.
„Jó móka volt Los Angeles, azt mondom” –meséli csillogó szemekkel. „a második feleségemmel, Teresával, jól éreztük magunkat. Nem velünk volt a baj, hanem velem: én tényleg szét voltam esve. Igaza volt, hogy elvált és tudtam, ha ott maradok, valószínűleg meghaltam volna.”
Nem sokkal a túladagolás után otthagyta Los Angelest és New Yorkba költözött, ahol volt egy barátja, Jennifer Sklias, színész, akivel ma már húsz éve házasok.
„Csak megjelentem ott és ráakaszkodtam, de tényleg” –meséli szinte szabadkozva. „Ő Billie Holiday-t és John Coltrane-t szerette. Hirtelen rájöttem, hogy olyan emberek között kell élnem, akiket a lehető legkevésbé sem érdekel, hogy A Dave Gahannel vannak.”
***
Amikor Gahan tíz éves volt, egyszer arra ért haza iskolából, hogy egy férfi ült a konyhaasztalnál, akiről az anyja azt mondta, hogy ő az apja. Az a személy, akit mindvégig az apjának hitt, egy évvel korábban halt meg. Az asztaluknál ülő férfi magával vitte őt és a húgát egy napra –„vett nekünk ajándékot, azt hiszem, vett nekem egy melegítőt” –aztán sosem jött vissza.
A férfi Len Calcott volt, egy malajziai származású buszvezető, aki elhagyta a családot, amikor Gahan még csak hat hónapos volt. „Azt mondták, hogy én erről valamennyire… tudtam?” –mondja érezhető kétkedéssel. Később jött rá, hogy Len gyakran hívta fel azt a szomszédjukat, akinek a környéken ritkaságszámba menően volt vezetékes telefonja, hogy felőle kérdezősködjön. Az üzeneteit sosem adta át az anyja. „Valószínűleg használt volna, ha tudom!” –nevet. „De mindenkinek van egy ilyen története. Anyukámat a nagynénje nevelte, akiről azt hitte, az anyja. Ez egy ilyen generációs dolog volt. Martinnak is van egy hasonló története.” Martin Gore felnőttként jött rá, hogy az apja egy fekete amerikai katona volt.
Gahan szerint az egyetlen közös bennük David Bowie és a borsó szeretete. Az új albumuk, a Spirit felvétele volt az eddigi legrögösebb, így történt producerük, James Ford titokzatos közbeavatkozása, amikor is Gore és Gahan leültek és valahogy sikerült kibeszélniük a problémáikat. Gore –magyarázza, konfliktuskerülő, míg „én meg ilyen vagyok” és egy medvét utánozva morog.
A vitáik, még ennyi év után is, abból születnek, hogy Gahan szeretné, ha komolyan vennék, mint dalszerzőt. „Azt mondtam: Martin, egyenrangú félnek kell lennem a stúdióban, nem tudok az a fickó maradni, aki csak elénekli a dalokat –a túlfizetett vokalistád.”
Gahan a Cover Me című dal egyik szerzője az új albumon. Hevesen beszél a dalról, ami egy emberről szól, akinek meg van a lehetősége, hogy elinduljon és találjon magának egy új bolygót. Amikor odaér azonban rájön, hogy semmi sem változott, csupán nem tudta értékelni a régi szépségét.
„Arról a borzasztó érzésről szól, amikor rájössz, nem mással van a baj, csak veled.” magyarázza. „A párbeszéd szépségéről szól, a vágyról, hogy megértsenek és szeressenek. Az életem nagy részében ezt próbáltam megkapni. De ha végre sikerül, nem tudom, mit kezdjek vele. Amikor azt az énemet élem, amelyik kötődésre vágyik, akkor megpróbálom elérni, de aztán újra eltűnik.”
Megmutatta a dalt Gore-nak, aki azt mondta, nem érti a metaforáját.
„Úgy álltam hozzá, hogy: mi a fenét tudsz te?!” –kiáltja „én sosem kérdőjelezem meg a te dalaidat, Martin, csak eléneklem őket!”
***
Néha, amikor Gahant látod a színpadon, megfogalmazódhat, hogy ez igazából nem kéne, hogy jó legyen, de az. Metroszexuális mozdulatai karikatúraszerűen túlzóak, hogy a stadion hátsó felébe is elérjenek. A Personal Jesus hatását érezni még kitárt karjain, ahol az egykori tűnyomok mára behegedtek. Felszegi állát, mint Freddie Mercury, lazábban rázza, mint Jagger és mély baritonját még mindig ellentmondásosnak érezzük szálkás alkatához képest.
Lehet, hogy a művészi teljességet keresi, de a klasszikus értelemben vett frontember: valaminek a szolgálatában, szeretetre éhesen, csapdában –tökéletesen érti a helyét.
„Megrémít, ha arra gondolok, hogy talán még hetven évesen is a színpadon leszek” –mondja. „tényleg megrémít. Van egy olyan elképzelésem, hogy egy eldugott tengerparton sétálok, remélhetőleg még mindig Jenniferrel és néhány kutyával meg egy nagyon hosszú szakállal.”
Amikor rákérdezek, hogy ez csak fantázia-e, úgy reagál, mintha egy kisebb áramütés érte volna: „Úgy érzem, egyre közelebb kerülök a ponthoz, amikor abba kell hagynom.” Ezután, beszélgetésünk során nem először, a gondolat épp az ellentétét hozza magával.
„A Depeche Mode olyan, mint egy hivatás. Ez más. Martin és közöttem pedig van ez a kapcsolat, ami évek és évek és évek óta elég furcsa. A színpad az egyetlen hely, ahol nem érzem a koromat. Annyi dalunk van, külön egységekben látom csak őket, korszakonként és ezek mind-mind más érzetet okoznak. Más a színük, más érzéseket keltenek, de azt hiszem, a zene mindenki számára ilyen, nem?
Állítása szerint tíz évig tartott, amíg azzá az énekessé vált, aki lenni akart, vagyis a kilencvenes évek elejéig, amikor az emberkísérletét kezdte. „El akartam jutni odáig, hogy még akkor is, ha másvalaki dalait éneklem, az enyémmé válnak.” Gore pedig az önmegvalósítást élvezte, meséli, mert ő a dalszerzésen keresztül talált magára.
„Háromszor házasodtam meg, vagy működik valami, vagy kiszállok. A Depeche Mode az egyetlen, amivel nem így történt.”
Miért lett ez így?
„Mert eddig még nem sikerült megértenem. Nem értem és valószínűleg nem is fogom, soha.”
Gore érti a Depeche Mode-ot?
„Azt hiszem, igen, úgy gondolom, elég tisztán érti. És ezt érezteti is velem.”
Megkérdezem, léteznek-e egyáltalán olyan együttesek, ahol kijönnek egymással?
„Nem bírom elképzelni, hogy léteznek, ha őszinték egymással.” –válaszol. „Hatalmas egónk van. A kérdés az, hogy ezek tönkretesznek vagy alkotnak valami varázslatosat?”
Interjúnk végén feláll, csörgő ezüstláncokkal és magához von egy visszafogott, bőrdzsekis ölelés erejéig. Kifelé jövet kér még egyet, mondván „Nagyon sajnálom, ilyen vagyok!”
