A 101 film rendezésére a Depeche Mode felkérte D. A. Pennebakert, aki többek között Bob Dylan 1965-ös turnéjáról forgatott filmet Don’t Look Back címmel, hogy örökítse meg a turnét az utókor számára. Pennebaker elfogadta a felkérést, hogy különleges módon mutassa be a zenekart: „Nem dokumentumfilmként gondolok az elkészült anyagra - mondta. Félrevezetőnek tartom ezt a szót. A legtöbb embert untatják ezek. Számomra a dokumentumfilm azt jelenti, hogy mindent elmondok a nézőnek az adott témáról, amit szerintem tudnia érdemes. Egy filmnél a lehető legkevesebbet kötök a nézők orrára. Ezért inkább az utóbbit preferálom, mert ez jobban működik ezen a szinten. Igazi emberek igazi életéről akartam filmet csinálni.”
Dave Gahan: „Láttuk, hogy mit hozott ki Dylan-ból és a Monterey Pop-ból, valamint a Kennedy dokumentumfilmből - minden filmje valósághűen és tényszerűen ábrázol. Túl sok banda csinál előre megírt, klisészerű, csillogásról szóló filmeket.”
Pennebaker azt a „bizonyos hangulatot és képi világot akarta elkapni, ami megfogta a bandában. Semmi nem volt előre megírva, egy jelenet sem volt megszerkesztve. Tiszta lappal kezdett: „Semmit nem tudtam a Depeche Mode-ról, amikor felkerestek - ismeri be. De a gyerekeim igen, szóval ők vezettek be a zenéjükbe. De ez nem fontos. Nem voltam Dylan-rajongó, amikor a Don ’t Look Back-et készítettem - az én feladatom az, hogy a zenét és a csapatot filmre vegyem.” A módszere az volt, hogy a Depeche Mode- ot közel hozza a nézőkhöz a kamerán keresztül, ennek eredményeképpen 150 órányi nyersanyag jött létre. Végigment az összes tekercsen, hogy kiválogassa, azokat a részeket, amin keresztül be tudta mutatni - a zenekar egyedi, merész, bevállalós üzleti függetlenségét. „Ismerem a dolgot, én is ilyen drámai környezetben nőttem fel - mint például Errol Flynn, ilyen az egész amerikai hozzáállás, hogy minden ott van, csak el kell venned. Senkit nem akartam azzal vádolni, hogy pénzt csinál, és közben jól szórakozik, mivel ez sokkal összetettebb dolog, mint bárki is képzelné. Amikor úgy döntöttek, hogy bevállalják a Rose Bowl stadiont, összedugták a fejüket, mint minden üzletember, vagy bárki, aki kincsre vadászik, és vállalták a kockázatot. Állva tapsoltam, amikor bejött a dolog, nem látom úgy, mintha ez egy kapitalista gépezet lenne. Nem tervezek válaszokkal szolgálni, csak megmutatom, amit látok, és ami egyben összetett és ellentmondásos.”
Alan Wilder így véli: „Csinált egy filmet négy angol srácról, ahogy a vadnyugaton turnéznak, és több millió embernek játszanak. Nem próbálta megérteni, de meg akarta mutatni. Ahogy a banda megérkezett egy városba rögtön bevette a helyszínt. Nem volt ebben semmi fondorlat.” (Az idézetek Jonathan Miller: Stripped című könyvéből származnak).
Itt a DVD RIP a 2003-as újrakiadásról:
