15 éve Martin lakóhelyén, Santa Barbarában lépett fel a Depeche Mode. A koncert fő attrakcióját ezúttal egy áramszünet jelentette, amely a Walking In My Shoes fellépését szakította félbe. Az esetről videó is van.
Daniel Barassi, azaz BRAT az alábbit írta a turnéblogba:
"Ismét egy olyan előadás, amelyet nem tudtunk rögzíteni (hang, videó, de még képek sem - sajnálom). A zenekar a szokásosnál kicsit korábban lépett fel, mivel a helyszínen kijárási tilalom volt érvényben, de így is nagyszerű show-t adtak... néhány percig. A Walking In My Shoes körülbelül két perc után valahogy így szólt: „Az erkölcs elrontaná, a tisztesség KLIKK”. A képernyőkre és a hangra elszállt az áram. Bár nem tudunk még videót sem linkelni az eseményről, azt tudom javasolni, hogy egy kis keresgélés a neten, és találsz néhány videót az áramkimaradásról (lásd itt). A vicc mindig az volt, hogy „Hogyan szólna a Depeche Mode, ha nem lenne áramhoz csatlakoztatva?”, a válasz pedig az volt, hogy „festett körmök kattognak a billentyűzeten”. Ezúttal azonban az áramszünet ellenére Christian tovább dobolt. Dave elkezdett Christianra mutogatni, majd tapsolni. Mindent összevetve, az áramszünet alig 15 percig tartott. Amikor a zenekar visszajött, újraindították a Walking In My Shoes-t, és folytatták a műsort. Az egyetlen dolog az volt, hogy a képernyők nem tértek vissza egészen az este végéhez közeledve (amikor a 'Somebody' elkezdődött). A boxban ülők számára ez egy szép, intim show-t jelentett. A hátul ülő emberek azonban valószínűleg nem voltak túlságosan elégedettek.
A másik csúcspont az a srác volt, akinek sikerült a színpad jobb oldaláról felszaladnia a színpadra (a 'Personal Jesus' alatt). Egyszerűen felszaladt oda, Martin és Dave mögé, és már kezdett elidőzni, amikor a biztonságiak lerángatták a színpadról. Dave-nek volt néhány szava a titokzatos emberhez, és a show folytatódott, bár kissé rövidebbre sikerült. A kijárási tilalom és az áramszünet miatt néhány dalt kivágtak a szettből. Összességében azonban, mint mindig, nagyszerű koncert volt.
Az Almost Predictable Almost blog így írt a ma 40 éves Master And Servant kislemezről:
"Van bármi, ami jobban kifejezi a nyolcvanas évek közepének Depeche Mode-ját, mint a Master And Servant? Láncok, Berlin, bőr, ostorok, fúrók és a perverz szexről szóló szövegek. Ez volt a Depeche Mode 16 éves tinédzserként, aki a saját útját járta, és azt hitte, hogy éles eszű, pedig valójában csak egy kicsit hülyén, de azért szeretetreméltóan nézett ki. „Ahh, nézd, a pici Martint a bőrruháival. És hát nem imádnivalóan néz ki Fletch azokat a láncokat lóbálva?”
Ne értsetek félre, a Master And Servant egyszerűen fantasztikus, és joggal szeretik minden Depeche Mode-rajongó korosztály. Úgyhogy bújjunk mindannyian valami fekete, nyikorgó és előnytelen ruhába, tekerjük magunkat egy-két láncba, és olvassunk el mindent a Master And Servantról.
A Depeche Mode Információs Szolgálat 1984. júliusi hírlevele arról tájékoztatta a világot, hogy augusztus 20-án egy új Depeche Mode kislemez jelenik meg, az akkor még cím nélküli, Martin által írt számot egy másik Martin-dallal megtámogatva, amely nyilvánvalóan „nagyon boystown”. Nem, én sem értem, mire gondolhattak ezzel. A következő havi hírlevél megerősítette a fentieket, bejelentve a Master And Servant megjelenését.
A kislemez még a Some Great Reward előtt jelent meg, és a People Are People-hoz hasonlóan egyértelmű jelzést adott arról, hogy merre tart a zenekar, mivel olyan tárgyakból vett mintákat, mint a fúrógépek, a légkompresszorok és Andy Fletcher segge. Igen, ahogy Andy egy 2009-es, egy német magazinnak adott interjúban megerősítette: „Egyszer megkorbácsoltak. Az eredmény a Master And Servant című lemezen hallható. Ez nagyon furcsa volt.” Szegény Fletch. Az ilyesmi nem történt volna meg, ha Martin Basildonban marad.
A dal a szokásos vegyes kritikákat kapta. Dave Walters a Time Out-ban azt írta: „Mit vársz ettől a csapat béna seggfejtől?" ami azért egy kicsit durva volt. Robert Hodgensnek a The Bluebells című egyslágeres zenekarból sem tetszett a dal, aki azt mondta a Smash Hits olvasóinak: „Attól tartok, hogy a szép See You-t kivéve a Depeche Mode-nak következetesen nem sikerült melankóliát ébresztenie bennem”, Paul Simper a No. 1 magazintól pedig egyszerűen azt mondta, hogy a dalban „az egyszerű formulájuk sületlenséggé redukálódott”. Kedves dolog.
A brit közönség persze erre nem figyelt oda. A dal augusztus 20-i megjelenését követően a 24. helyen került a slágerlistákra, ami a fenti előadáshoz vezetett a Top Of The Pops augusztus 30-i adásában. Ez az előadás volt az a pont, amikor Alan Wilder átváltozott Alan Wilderré. Alan már nem az új fiú, hanem ott áll a bőrrel, napszemüvegben, óriási hajjal és egy olyan lánccal a nyakában, amivel egy elefánt méretű valamit is lehetett volna húzni egy lyukból. Martinhoz hasonlóan az egész 3 és fél percet azzal tölti, hogy ütöget dolgokat, és legyünk őszinték, remekül néz ki. Martin furcsa módon teljesen fel van öltözve, ez az egyetlen nap az 1983-1988 közötti időszakban, amikor nem volt topless. Egy vagány bőrsapkát visel, és a sminkszintje is gyorsan emelkedik. Dave sokat táncol, és azt az egyetlen dobverőt tartja a kezében, amit a People Are People megjelenésénél tartott, amiről legutóbb olvashattunk. Fletch-et azonban előléptették; jó magaviselete miatt a dobverő- és cintányéradagjai megduplázódtak a múltkoriakhoz képest.
A dal a következő héten megmászta a slágerlistákat, előbb a 12., majd a 11. helyig jutott. Azonban nem állt meg ott, mivel egy újabb Top Of The Pops szereplés következett szeptember 12-én, amikor a zenekar Depechey Mode feldolgozásként lépett fel és eljátszotta a „The Master And The Servant” című számot, így a dal rögtön a Top 10-be ugrott.
Őszintén, milyen nehéz lehet helyesen kiolvasni a címet? Mindenesetre ezt az előadást érdemes megnézni Martin rendkívül lelketlen dobolása miatt. A következő héten a 9. helyig emelkedett, ami újabb Top 10 slágert jelentett a zenekarnak, majd a 14., 24., 33., 50., majd némileg helyénvaló módon a 69. helyre esett vissza, mielőtt elhagyta a slágerlistákat.
Nem kell sokat mesélnem arról, hogy a Master And Servant valójában hogyan is hangzik, hiszen ezt már mindannyian tudjátok. Ez egy szándékosan hangos és dübörgő szám, amit a zenekarnak valahogy hét nap alatt sikerült kikevernie. Évekig élőben is a kedvencek közé tartozott, 345 alkalommal szerepelt a Some Great Reward, Black Celebration, Music For The Masses és World Violation turnékon. Mindegyik különböző verzióját érdemes megnézni a dmlive.wiki oldalon. A World Violation után eltűnt, de a 2009-es Tour Of The Universe turnén meglepetésszerűen visszatért, és 25-ször szerepelt, mielőtt a sokkal jobb dalok, mint például a Hole To Feed miatt lekerült a listáról. A 2009-es verzió elég lapos volt, az új feldolgozás pedig elég gyenge. Ennek ellenére azt kívánom, bárcsak benne maradt volna a dallistában, mert szívesen láttam volna.
Ahogy korábban láttuk, a Master And Servant B-oldala egy olyan szám volt, amely „nagyon boystownnak” ígérkezett. Nos, fogalmam sincs, hogy ez mit jelent, de ha a (Set Me Free) Remotivate Me egy boystown szám, akkor ez így fair. Alant pihentették a B-oldalas elkészítéseinek feladatai alól, Martin pedig előállt ezzel a kellemesen poppos számmal. Igazából nincs sok minden más mondanivaló róla. Soha nem játszották élőben, de ez nem meglepő, ugye?
Most pedig a klipről. Oké. Hol is kezdjük? Már az első 8 másodperc is rettenetes. Azt hittük és reméltük, hogy az Everything Counts után a Basildoni Boyzone-nak vége, de itt vannak újra, és ezúttal egy egészen borzalmas tánccal támadnak. Ha ehhez hozzávesszük az első felvételt a sok közül, ahol a zenekar tagjai láncokon lóbálják magukat, szinte visszavágyunk a Leave In Silence-hez, mert ott legalább úgy éreztük, hogy drogok hatása alatt állunk. Éppen, hogy túltetted magad ezen, és megpróbálsz tudomást sem venni Dave szürke öltönyéről, amikor is a konyhában mosogatógépet rakodó nőkről szóló felvételek bevezetésével megzavarodsz, és így tovább. Micsoda? Várjunk csak... egy öreg fickó cementet rak a betonkeverőbe. Ez biztos jelent valamit, igaz? IGAZ? Ezen a ponton még csak 17 másodpercnél tartunk. Egy férfi burkolólapot rak le. És néhány ember a kertben ás. Hmmmmm.
Ezen a ponton, zavartan, de még mindig éppen csak összeszedve, a szemed könyörög, hogy csukd be, valami olyasmi fogad, amit egyetlen Depeche Mode rajongónak sem szabadna látnia. Mintha egy hónap telt volna el a videó kezdete óta, pedig csak 23 másodperc telt el. Ezen a ponton látjuk Dave cipőjét, vagy másképp fogalmazva: szandálját. Zoknival. Mi a fene folyik itt? Az emberek még mindig szidják Martint a 80-as évekbeli öltözködése miatt, de ezt senki sem hozza fel. Egy olyan karrierben, ami tele van öltözködési problémákkal, egyértelműen ez a mélypont. Talán azért nem említik soha ezt az emberek, mert megpróbálják figyelmen kívül hagyni, vagy talán a Nagy Szandál árnyékos erői mindent megtesznek, hogy Martinra helyezzék a hangsúlyt - ki tudja? Csak annyit tudok, hogy ha a Depeche Mode kislemezeket bemutató sorozatom itt véget érne, akkor mindannyian tudjátok, hogy a Master And Servant Sandalgate mögött álló sötét erők elkaptak engem.
Mindenesetre....a videó folytatódik, és Dave énekét látjuk, ismét egy olyan képsorok közé illesztve, amelyek ezúttal nem háborúkról szólnak, hanem arról, ahogy Alan a földön rángatja Martint a csuklójánál fogva a fiatal Martinra tekeredő láncoknál fogva. Ez az a lánc, amit Alan a Top of The Popsban viselt? Ki tudja, és ami még fontosabb, kit érdekel? 51 másodperc múlva Alan és Martin a földön fekszik, ezúttal Fletch húzza őket, miközben a bokájába kapaszkodnak, és összetévesztik Dave-vel, hogy megszabaduljanak a szandáltól. Ez a videó tényleg borzalmas.
Ezután egy viszonylag normális 30 másodperc következik, amikor Dave ugrándozik, Martin és Fletch pedig láncokon lebegnek. Furcsa módon egy nő is megjelenik a videóban, aki úgy énekel, mintha ő is a zenekar tagja lenne. Fogalmam sincs, miért. Ezután egy egész kis felvételt látunk az angliai Greenham Commonban zajló atomellenes kampányról, miközben az első „It's a lot like life/and that's what's appealing” rész elhangzik egy olyan mozdulattal, ami merészen összerak két olyan dolgot, aminek semmi keresnivalója együtt. A hangulatot az emeli, hogy Fletch nagyon komolyan néz ki, miközben minden nyilvánvaló ok nélkül egy falba fúrja magát.
Tovább megyünk, a dolgok ismét viszonylag normálisak. Van még több stock felvétel, még több Dave táncot láthatunk, a zenekar tagjai láncokon babrálnak, és időnként megpillantjuk az előző hölgyet, de semmi túl ijesztő. Aztán 2 perc 28 másodperc múlva megtörténik az „Ez Már Sok” rész. Ó, te jó ég! Hogy ez hogy jutott át a minőségellenőrzésen, azt sosem fogom megtudni. Olyan, mintha az előző pár perc legrosszabb részeinek összeállítása lenne, mínusz a lábbelik - láncok, emberek hemperegnek, még több Basildoni Boyzone és még több lánc. Minden erőfeszítés, amit a dal eddig tett, hogy egy kicsit undergroundnak hangozzék, gyorsan és végérvényesen meghiúsul. Ezután kegyesen a befejezés felé tart, az összes korábban használt trükköt újra felhasználva, kiegészítve a fiatal Wilder néhány újabb fúrómunkálatával.
Ahogy véget ér a klip, egyszerűen csak becsukod a laptopodat, és egy darabig csendben marad. Rengeteg mindent kell elfogadnod, és még több az, amit meg kell próbálnod elfelejteni."
A cikk eredetije, videókkal és kiadványelemzésekkel itt található!
Ma 40 éve jelent meg a MASTER AND SERVANT kislemez!
Az „It’s a lot it’s a lot“ kezdés talán az egyik legemblematikusabb indítás a DM dalok közül. Aztán lendületes dobok jönnek, mellé ostorhangok, majd elindul a dübörgő basszus, és a fémes hatású, hangos szintiszólam, amelyre dramatikus, mélyebb szintidallam felel. Jönnek a versszakok, Dave énekével, ismét új, gyorsan ismétlődő szintialappal. Az első versszak után visszajön a dallam, majd érkezik egy igazi effektparádé: az ostorhangokra pohárcsörömpölés-szerű effekt érkezik, majd egy „iau!“-szerű emberi hangra megérkezik a fékcsikorgó effekt is (az I Feel You előtt 9 évvel) - igazi mindent bele dalról van tehát szó! A második versszakot új dallam lágyítja, a „let’s play master and servant!“ sorok alatt pedig suttogós háttérvokál hallható (Martin? Alan? basildoni hölgyek részéről?). Ezután jön egy valamivel sejtelmesebb középrész, amelyet ismét dübörgő effektparádé zár le (ez a klipben a „fúrós jelenet“). A harmadik versszak nem hoz újat, annál inkább az utána következő rész: egy új „iau!“ effekt után egy jónéhány hanggal magasabban eljátszott instrumentális rész következik, néha „Come On!“ beszólásokkal fűszerezve - közben persze csattog, dübörög minden. Ezután visszajön az „it’s a lot it’s a lot“ rész, majd pedig jön egy újabb versszak, ezúttal több Martin-háttérvokállal, majd újabb effektzuhatag után jön a lezárás a diadalmas szintidallammal és a fent felsorolt effektekkel: majd pedig már csak annyi marad a dalból, hogy Dave háromszor elénekelje, hogy „let’s play master and servant! come on, master and servant!“. A dalt aztán elegáns, halkuló effektzaj zárja le. Nem a legminimalistább DM dal, annyi szent!
Nézzük, mit írtak a dalról, illetve hogy mi volt a zenekar tagjainak a véleménye!
"Daniel Miller sziszegésével induló dal, mániákusan csattogó hangjaival Nagy-Britanniában egészen a 6. helyig, Németországban pedig a 2. helyig repítette őket. Gore szadomazo képeket használt metaforaként a mindennapi életre vonatkoztatva (rabszolgamunka a melóhelyen, kormányok cselekvésképtelensége, családok napi küzdelme a túlélésért stb.), amit azonnal egyértelművé tett a szám kezdő bekiabálása: "It's a lot like life" (Ez annyira életszagú). A legtöbb ember szimpla szadomazo dalként tekintett rá, amit bizonyos mértékig igazolni látszott Gore kackiás fétis szerkója, amiben a következő hónapokban utcára merészkedett." (Steve Malins: Black Celebration).
"Azt hiszem, mindig is szép dalokat írtam. Még ha vádoltak is azzal, hogy depressziós vagyok, azt hiszem, a dalok mindig megmutatták a fényt az alagút végén... Itt van például a Master And Servant, amit mindig kipecéznek az emberek, hogy szerintük a szadomazo szexről szól, de ha megnézed, valójában nem is" (Martin, VOX magazin, 1993)
"A Master And Servant-ot 1985-ben (!!!) írtam. Akkortájt néha S&M klubokba és ehhez hasonlókba jártam szórakozni és elkezdtem látni az összefüggést aközött, ami ott történt és ami a való életben és a politikában történik. Ez volt az ötlet, ami a dalt ihlette" (Martin, 101 DVD, 2003).
"Egy újságban olvastam egy emberről, a Notthinghilli gyilkosról. Elvitt meleg fiatalokat a házába és megölte őket. És egy sor megragadt bennem, egy játék, amit nagyon érdekesnek találtam - általában "Mester és szolgáját" játszott velük." (Martin, 1984 rádióinterjú)
„„Ez nem olyan drasztikus, mint gondolnád. Az életben való uralkodásról és kizsákmányolásról szól, de a szexet használja, mint költői képet. Arról a hatalomról szól, amit az emberek a munkában, a szerelemben, a gyűlöletben... és a szexben alkalmaznak. Mi csak a szexuális szemszöget használtuk fel az ábrázolásához.”(Martin, 1984, No.1 magazin)
"DANIEL MILLER
Az album mumusa – hiszen minden lemeznek van ilyenje –, már ami a befejezést illeti, a Master And Servant volt. A People Are People sikere kissé megijesztette őket. „Most mi lesz? Kezdünk nagyon populárisak lenni, Dan. Legyünk óvatosak...” Nagyon is igazuk volt, jól látták a dolgot. Tudatosan törekedtünk arra, hogy... Úgy gondoltuk, a következő kislemeznek nehezebben befogadhatónak és megint teljesen másnak kell lennie.
ALAN WILDER
Rengeteg időnk ment el ezzel a dallal – nem csak a felvételével... Eléggé összetett szám volt... Amikor végre eljutottunk a keverésig, asszem’ ráment már vagy 7 napunk...
DANIEL MILLER
Emlékszem, képtelenül hosszú ideig szarakodtunk a keveréssel... Kicsit furcsán érzem magam... Azt hiszem, képtelen vagyok folytatni... Szeretném, de nem hiszem, hogy menni fog... Úgy rémlik, Gareth-tel az utolsó nap estéjén le sem feküdtünk. A terem padlóját elborították a szalagok csíkjai. Reggel indultunk a reptérre. Előző este kemény hóvihar tombolt, nagyon hideg volt. Akkor reggel 7-kor már három napja nem aludtam, hiszen késésben voltunk, s a végeredményt senki sem hallotta. Berendeltem őket a keverőterembe. Végighallgattuk a számot az elejétől a végéig. Az utolsó refrénnél jöttünk rá, hogy egy dobsáv hiányzik... Tíz napig tököltünk ezzel az egy számmal. Állati nehéz volt összerakni. Teljesen kiégtünk, mire végeztünk vele, erre nem vesszük észre, hogy kilőttük az egyik dobsávot... Vagy öt perce üldögéltünk és meredtünk bambán magunk elé, amikor valaki feltette a kérdést: „Na most mi legyen? Újrakeverjük...?” Mire mindannyian: „NEEE...! Úgyse veszi észre senki...”
GARETH JONES
Nos... Hogy is mondjam... Martin Berlinben lakott, szabados erkölcsű bárokba jártunk, sokat lógtunk ilyen helyeken, kicsit perverzkedtünk, ilyesmi... Fogjuk fel úgy, hogy a Master And Servant ennek popra hangszerelt lenyomata – gondolj csak a korbácshangokra, a sikításokra és arra a kedves lányra a videóban... Az egész egy kicsit... zaklatott volt... Zaklatott, de szellemes pop – gondoltuk mi...
DANIEL MILLER
Ez a pillanat azért volt nagyon fontos, mert úgy érezték: ha egy People Are People-szerű dal után egy Master And Servanttel is rukkolnak elő, a rajongóik akkor is kitartóan követik majd őket, s ez nagyon fontos...
ALAN WILDER
Engem nem igazán zavart a dal szövege, s őszintén szólva az sem izgatott, hogy a közönség miként fogadja majd. Vonzó gondolat, hogy „felforgatónak” minősítenek majd..." (Az idézetek a Freestate.hu oldaláról származnak)
A Depeche Mode tagjai közül Dave, Martin és Alan is többször kifejezte már, hogy mennyire nem kedveli az It's Called A Heart című dalt. Érdekes módon soha nem ejtettek szót viszont a ma 40 éves Master And Servant B-oldalasáról, a (SET ME FREE) REMOTIVATE ME című alkotásról, amely meglehetősen méltatlannak tűnik az 1984-es terméshez. Lüktető dob, táncolós hangulat, könnyed hangszerelés, dallam és szövegvilág: néhány effekt érdekes, Martin vokálja is jó, illetve a remegős hangú gitárszerű játék marad emlékezetes. Ennél közelebb talán sosem járt a DM a mainstreamhez.
A MASTER AND SERVANT (SLAVERY WHIP MIX) a korai Depeche Mode csúcspontja: 9 és fél perces hossza ellenére egy pillanatig sem unalmas, sőt, egészen bámulatos zenei repertoárt játszik végig poptól indusztriálon keresztül a lounge-os lezárásig. Csoda, hogy a lendülettől nem esik le a tű a lemezről! :D
Mi lehet furcsább annál, hogy 1984-ben egy ilyen limonádé dal, mint a Set Me Free, kiadásra került? Egyértelmű: a hosszabb verziója, a (SET ME FREE) REMOTIVATE ME (RELEASE MIX) lehet még furcsább! Négy perc helyett majdnem 9 perc táncika.
Alan Wilder a Master And Servant felvételeinek nehézségeiről:
"Noha a Master And Servant újabb sikert jelentett a Depeche Mode számára, ez valahogy meglepő, figyelembe véve egy balszerencsés eseményt a felvétel soránt. Ugyanebben az időben jelent meg a Frankie Goes To Hollywood nagy slágere, a Relax, és az volt a célunk, hogy ugyanazt a zsíros kerek basszust megalkossuk. Elszántan dolgoztunk a stúdióban, hogy elérjük ezt, és amikor végre felemeltük a seggünket a hetedik nap végén, rájöttünk, hogy pont az ellenkezőjét értük el, mert elhagytunk egy apró részletet... a pergődobot.
Ez az apró mulasztás akkor került napvilágra, amikor Gareth és Dan azon melegében lement egy helyi berlini klubba, magához szorítva a masterszalagot, és várta, hogy a helyieknek leessen az álla. A sors fintora, hogy pont a Relax után jött a dal. Nem meglepő módon azonnal kiürült a tánctér, csak ők ketten maradtak ott, vörös arccal, esőköpenyben, a táskájukat szorongatva.
Ha nagyon figyelmesen hallgatod, az ostorhanggal egy időben hallhatsz két basildoni lányt, ahogy azt éneklik: "Treat me like a dog!""
Folytassuk a Master And Servant kiadványról való megemlékezésünket a dal instrumentális újrakevert verziójával, a Voxless mixszel! Ez nem teljesen az albumverzió ének nélküli változata: a lezáró hangok például a dal elején is megjelennek (pont, mint az 1990-es, World Violation Touron eljátszott verzióban).
A Master And Servant limitált kislemezének az A oldalán Adrian Sherwood munkája található, aki ismét a kiadójáról nevezte el a mixet (bár kicsit kibővítette azt). A MASTER AND SERVANT (AN ON-USOUND SCIENCE FICTION DANCE HALL CLASSIC) keményebb és kevésbé kaotikus, mint Sherwood People Are People-átdolgozása, de így is csak "haladóknak" ajánlott. A mixet mindenesetre később érdemesnek tartották rátenni a Remixes 81-04 remixválogatásra
A Depeche Mode egyik legkülönlegesebb szörnyszülöttjével folytatjuk a ma 40 éves Master And Servant kiadvány bemutatását! A limitált 12 inches kislemez B-oldalán ugyanis - az A-oldalhoz hasonlóan - egy újabb Adrian Sherwood remix található, amely a People Are People című dalból készült. Bár ez talán kétséges, mert az ARE PEOPLE PEOPLE? címet viselő alkotásban néhány effekten kívül nem sok mindent emlékeztet az eredeti alkotásra. Géppuskaszerű basszusok, lézerhangok, mozdonyhang, beszédfoszlányok és egy rejtélyes hang elképesztő egyvelege a dal: a hang végig annyit ismételget végig a dalban, hogy "delelelelen-zumzumzum-pappapapp". Gyakran ez a dadaista szövegrészlet is alaposan szét van zilálva - nem egyszerű alkotás! Egy kis kitekintés a zajzenék birodalmába... A dal eredetije egyébként egy acapella albumról származik, az előadó a The Citadels, a dal címe pedig az, hogy When I Woke Up This Morning. Némi meglepetésre a Depeche Mode nemcsak az A-oldalas, egy fokkal fogyaszthatóbb Master And Servant remixet, hanem ezt a kis zajzenei torzszülöttet is érdemesnek találta, hogy beválogassa a Remixes 81-04 című tripla lemezre, 2004-ben, bár valószínű, hogy a különlegesség volta miatt. Hallgassuk meg!
A Sire Records az Egyesült Államokban két új remixszel (és az említett Are People People?-lel) dobta piacra a Master And Servant kiadvány. A MASTER AND SERVANT (U.S. BLACK & BLUE VERSION) egy kellemes, táncolható hosszú verziója a dalnak (amelyből még a dal koncertverziójába is mentettek át részletet). A remix készítője Joseph Watt, aki később készített meg két hivatalos kiadványon megjelent mixet (It's Called A Heart Emotion Mix és Emotion Dub), majd pedig az egyik leghíresebb bootleg mix készítő duó, a Razormaid egyik tagja lett.
Joseph Watt az említett Egyesült Államokban megjelent maxira újrakeverte a (SET ME FREE) REMOTIVATE ME című dalt is. A kiadványok 12'' mixként szereplő alkotás ugyanis nem azonos az európai kislemezen megjelent Release mixszel, hanem tulajdonképpen annak egy rövidített verziója. Hallgassuk ezt is meg:
Dave: "(A Master And Servant-ban), hallható egy ostor, egy ütvefúró légkompresszorra, vízcsepegés, egy játékzongora és hallhatod benne, ahogy Martin elfenekeli Andy-t"
Andy: "A legkülönlegesebb hang, amit valaha rögzítettünk? Egyszer elvertek. Az eredmény hallható a Master And Servant-ben. Nagyon furcsa"
Íme a dal egy korai fellépésről származó verziója: 1984 augusztus 25.-én a BBC Ear Say című műsorában léptek fel.
Egy újabb Master And Servant-fellépés, a német Musiklanden-műsorban
A Master And Servant Top Of The Pops-felvétele:
Nézzük a Master And Servant koncertverzóit! Dave 1989-ben azt nyilatkozta, „Amióta csak felvettük, mindig játsszuk a Master And Servant-et a koncertjeinken. Ahogy felcsendülnek az első taktusok, a közönség azonnal felismeri. Ez a Depeche Mode himnusza. Kicsit olyan, mint a Bab O'Riley a The Who-tól.“ 1990-ig valóban kirobbanthatatlan volt a dal a DM koncertek setlistjéből.
Elsőként természetesen jöjjön a Some Great Reward Tour verzió, a jól ismert hamburgi koncertről. A koncertverziókban nincs benne az „it’s a lot, it’s a lot“ rész a dal elejéről (néha Martin beleénekelte 1984-ben - például a sheffieldi koncerten - hogy „treat me like a dog!“). Ezután egy darabig az albumverziót hallhatjuk, majd a dal közepi „it’s a lot, it’s a lot“ rész után jön egy kiváló instrumentális betét, dübörgő basszusokkal, enyhén ijesztő zenei effektekkel és Dave „hej! hej!“ biztatásaival - a korai DM egyik fénypontja ez a pár másodperc! A dal lezárása is mókás: a Slavery Whip mix végéből át van emelve a vicces hangzású szinti és Dave kissé részeges hatású éneke.
A Master And Servant természetesen a Black Celebration Touron is setlist része maradt, nagyjából ugyanott játszották el, mint a Some Great Reward Touron, azaz a főprogram végefelé. Ez pont ugyanaz volt, mint az egy turnéval korábbi verzió, azaz ebben is benne volt az emlékezetes instrumentális rész, és Dave „hej! hej!“ biztatásai. Következzék most a ma 40 éve megjelent Master And Servant, 1986-ból, Stuttgartból:
A Music For The Masses Tour-ra a Master And Servant kiemelt helyre, a ráadás második helyére került, ezenkívül pedig zeneileg is szabtak rajta. Ezúttal nem az „ostorcsattogással“, hanem a középső instrumentális résszel kezdődött, (amelyre Dave az előző két turnén még „hej! hej!“ felkiáltásokkal biztatta a tömeget), viszont vágtak belőle, és Dave is néma maradt ennél a résznél. Az instrumentális felvezető után nagyjából az albumverziót hallhattuk, talán a korábbiaknál táncosabb zenei alappal. A dal vége sem az a vidám, részeges verzió, mint az előző két turnén: géphangok beszélnek, hogy „master... master... master and servant“, és Dave ide sem énekelt rá már. Jöjjön a 101-verzió:
A Master And Servant - egyedüliként a Some Great Reward albumról - a World Violation Tour-ra is velünk maradt, ezúttal a setlist első harmadába került. Itt megint kicsit máshogy játszották a dalt: ezúttal a levezető ütemek kerültek előre, bombasztikus effektek kíséretében. Ezután nagyjából az albumverziót hallhatjuk, majd a végén viszont nincsenek meg az előre került levezető effektek, így hirtelen ér véget a dal. Következzék most a Master And Servant az 1990-es frankfurti koncertről:
Noha Dave 1989-ben még a DM himnuszának nevezte a Master And Servant-et, a dal nimbusza hamar megcsappant a kilencvenes években. 1990 után 19 évig egyáltalán nem játszották, aztán meglepetésre 2009-ben, a Tour Of The Universe első szakaszában ismét a dallistába került, mégpedig az első ráadásba. A nyár második felére viszont kikopott a setlistből: állítólagazért, Dave hangszálait megsínylette a dal, ráadásul az együttes egyik tagja túl giccsesnek találta az alkotást.Ezen a turnén természetesen élő dobokkal adták elő a dalt, és leginkább az albumverzióra emlékeztetett leginkább az előadás: a DM történelmében első ízben még az első versszak előtti plusz instrumentális részt is eljátszották. A dal kapott egy új, elektronikus basszust, de amúgy elég hűen prezentálták a Some Great Reward-változatot, bár a lezárás itt is ugyanúgy hiányzik, mint a World Violation Tour-féle változatból. A Master And Servant-ot 2009 augusztus 10-én, Seattle városában játszották el utoljára, így:
15 éve Anaheimben lépett fel a Depeche Mode. Ez volt az első alkalom 8 év után, hogy Daniel Barassi, azaz BRAT írta a turnéblogot. Erre ő maga is felhívja a figyelmet: "Ez az első alkalom jópár év után, mint túra/web fotós és turnéblog-író. Kicsit berozsdásodtam, de azért sikerült pár jó felvételt készítenem. Az egyetlen szokatlan dolog az este folyamán az volt, hogy a zenekar nem jött ki a kifutóra a Waiting For The Night eléneklése alatt, noha a koncert többi dalánál használták azt."
Erről a koncertről van egy kiváló audio minőségű 8 számos felvétel. A videóhoz minden bizonnyal a koncert hivatalos Live Here Now kiadványáról keverték rá a hangot. A 8 dal a következő: In Chains, Walking In My Shoes, A Question Of Time, Home, Policy Of Truth, I Feel You, Enjoy The Silence, Never Let Me Down Again.
A Depeche Mode 15 éve remixversenyt hirdetett a PEACE című dalhoz, a Mute Records jóvoltából a Beatport.com oldalon. Több, mint 1000 producer és vállalkozó kedvű DJ vett részt a kihívásban, ami a Beatport.com addigi legnagyobb megmérettetése volt. Az együttes végül 20 mixet kapott készhez, ebből tízet a közönség választott be, 10 pedig a Beatport zsűrije szerint volt érdemes kiadásra. A Depeche Mode meghallgatta mind a 20 remixet és végül hármat talált "legjobbnak", amelyet meg is jelentetett egy Depeche Mode Remix Contest Winners elnevezésű háromszámos digitális kiadványon. Hallgassuk meg most ezeket a mixeket: elsőként itt a Hakan Libdo által készített remix! A veterán svéd producer ügyesen használta ki a dal himnikusságát, és azt szerencsésen ötvözte húzós elektornikus ütemekkel.
A második dal a 15 éves Peace Remix Contest Winners válogatáson a Ladies On Mars nevű formáció volt, ami egy embert takar, az argentin DJ/producert, Jonathan Douglas Braverman-t. Ő hozta a háromszámos kiadványra a minimalista vonalat, egy hétperces, meglehetősen eseménytelen remixszel.
A harmadik, egyben utolsó remix a 15 éves a Peace Remix Contest válogatáson a Monosurround formáció Maximalism elnevezésű mixe. A negyedszázada létező német elektro-duó remixe a kedvencem a kiadványról: elhangolt, egymásnak felelgető vokáljaival, szinte vásárian vidám hangszerelésével és nyolcvanas évekbeli effektjeivel az egyik leginkább jókedvre derítő DM remix a diszkográfiában.
15 éve Los Angelesben, a Hollywood Bowl-ban járt a Tour Of The Universe. Ezen a koncerten debütált a turnén a Behind The Wheel (Dave kicsit korán is kezdte énekelni a dalt), és Martin itt először adta elő a 2009-es menetelés során a Shake The Disease-t. Majdnem teljes koncertfelvétel: