SPOILER! Szemezgetés a szlovák Depeche Mode oldal Memento Mori kritikájából

"25 éve várom ezt a lemezt! Nem egy medencés lazulás a lemenő kalifornia nap alatt (Exciter), nem egy durva hallucinogén zajorgia (Playing The Angel), nem egy távoli kozmikus zenei hűsölés (Sounds Of The Universe), nem egy elektro-blues (Delta Machine), és nem is egy harsány politikai kiáltvány (Spirit). A Memento Mori egy méltóságteljes zenei alkotás, amely nemcsak a nevéhez, de a Depeche Mode nevéhez is méltó.

Az első meghallgatás után féltem, hogy a lelkesedés hamar ki fog belőlem hunyni, de ennek az ellenkezője történt. Azóta sem fordult elő, hogy bármilyen okból félbeszakítottam volna az album meghallgatását, vagy kihagytam volna akárcsak egy dalt is. Olyan erős érzelmi és hangzásbeli "flow" van benne, ami már nagyon hiányzott a zenekar Wilder utáni időszakából. Szomorú, hogy ehhez egy "Fletcher-utáni időszak" kellett, de a sors így akarta.

Nem lehetett várni ilyen kiegyensúlyozott albumot hangzásilag, dallamilag és szövegileg is. Mindazok a nyilatkozatok, amelyeket Martin és Dave a rajongóknak mondtak az interjúkban, nem közhelyek voltak, hanem kimondták az igazságot. Igen, ezek a dalok a halálról (is) szólnak, de nem úgy, azogy azt sokan talán elképzelték a fejükben. Az élettel, a szerelemmel, a világgal való abszolút megbékélésről szólnak, aminek a végére csak egy dolog marad... igen, az utolsó naphoz vezető útról szólnak, de az nem biztos, hogy holnap, vagy akár évek múlva jön el.

Egész egyszerűen Martin és David (és Richard Butler) nyíltan, de burkoltan, metaforikusan, gyönyörűen leírták egy olyan ember belső működését, aki elérte az életérettség küszöbét. Nincs több felesleges izgatottság, nincs több félreértés, nincs több céltalan magyarázkodás, csak a vágy, hogy egyedül maradjon önmagával, békében, elmélkedésben, hogy összekapcsolódjon a világegyetemmel, és hogy teljes mértékben élvezze azt a lelki egyensúlyt, amelyre valójában egész életében törekedett. A nyitó "My Cosmos Is Mine" című számmal Martin világossá teszi a világ számára, hogy nem kívánja megosztani belső világát senkivel, és főleg nem magyarázkodni.

Zeneileg is sokkal jobb és érdekesebb az album. Ez a klasszikus Depeche Mode? vagy ez már egy cover zenekar? Ezek a kérdések folyamatosan visszhangoznak bennem ezzel az albummal kapcsolatban, de pozitív értelemben. Nagyon régen hallottam ilyen rétegzett dalokat tőlük, bár biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan hallgatók, akik az album első meghallgatása után nem értenek velem egyet.

A mű egyedisége azonban abban is rejlik, hogy az egyes rétegeket csak minden egyes további hallgatáskor kezdjük észrevenni, és talán a tizedik-tizenötödik ismétlésnél hirtelen ráébredünk a hangzásbeli fenségességre, ami addig szépen elrejtve maradt. Olyan ez, mint egy bújócska, amit nem tudsz abbahagyni. És az a varázslatos ezekben a rétegekben, hogy gyakran teljesen más ritmikai mintázatuk van, mint a támogató ritmusnak, amire az első meghallgatáskor koncentrálsz. Sokan örömmel fogják hallani, hogy abszolút az elektronika a fő irányvonal, és a gitárok alig észrevehető pozícióba szorulnak vissza. Legtöbbször az ember nem is tudatosul a jelenlétük.

Igen, az elektronikus Depeche Mode tért vissza, teljes pompájában. Mi több, egyes dalok felépítése nagyon emlékeztet a Recoil dallamstruktúrákra (főleg a "Bloodline" és "Unsound Methods" korszakokból). Például a "Don't Say You Love Me" című dalnak szinte már túlzottan Alan Wilder utánérzete van, sőt, a "My Favourite Stranger" című dala is Recoil-szagú, de abban már Bowie "Earthling"-korszaka is felbukkan. Máshol az egészet túlfőzik electroclash harsánysággal, mint pl. a "Never Let Me Go"-ban.

Az egész lemez tisztelgés a Kraftwerk előtt. A düsseldorfi példakép talán a My Cosmos Is Mine kivételével annyira erőteljesen üvölt minden dalból, hogy a "People Are Good"-nál már komoly kétségeim voltak, hogy ez nem minősül-e a szerzői jogok megsértésével.

A lelket pedig az atipikus, de Martinra mégis annyira jellemző "Soul With Me"-ben érezhetjük a leginkább. Martin magával visz egy 1970-es évekbeli éjszakai klubba, ahol a táncosok már elhagyták a színpadot, a törzsvendégek már az utolsó köröket isszák, és egy fura fickó ül a színpadon egy Moog szintetizátor mögött, aki a űrszerű dallamait játssza, de akire már valójában senki sem hallgat. Gondolom, sokan felhúzzák majd az orrukat erre a számra, de ez az igazi Martin, ahogy a "Sounds Of The Universe" albumon is megmutatta a "Little Soul" című dalban.

Az album dallamait sem tudom kifogásolni, az egész dallamvilág egy nagy hullámvasút. Amikor egy mikromásodpercre úgy érzed, hogy elég volt, vagy kezd unalmassá válni valamelyik szám, jön egy váratlan fordulat, és a dal teljesen más irányt vesz. És ezt a 12 dal közül abszolút mindegyik után elmondhatod. Martin, David, James és Marta a legapróbb részletekig gondosan összerakták az albumot. Semmit nem bíztak a véletlenre, egyetlen üres helyet sem hagytak, és ami a legfontosabb, a lemez az első másodperctől az utolsóig építkezik, tart valahová.

A "Ghosts Again" gyönyörűséggé nőtte ki magát rajta, nem zavaró, szépen illeszkedik a sorba, a "Caroline's Monkey" a furcsa címe ellenére az album egyik legerősebb pontja, a mennyei "Before We Drown" mellett, és ugyanígy tudnék írni minden egyes dalról. Még az electroclash/electropunk "Never Let Me Go"-ban is sokkal több van, mint ami elsőre látszik. Egyik dalról sem mondható el, hogy nem rendelkezik "élő" potenciállal, ahogy a "My Favourite Stranger" esetében erről már meg is győződhettünk. Ami biztos, biztos, az az, hogy a Depeche Mode újjászületett, megérett, önmagával és az élettel kibékült, de ami a legfontosabb, készen áll és eltökélt abban, hogy maradék idejét a lehető legjobban kiélvezze. Ezt érezni az albumon, ezt érezni rajtuk ...

A "Memento Mori" az egyik legjobb dolog, amit valaha kiadtak ... Nem félek egy ilyen erős kijelentéstől. Talán azért, mert magam is elértem egy olyan kort, amikor már inkább magam mögé, mint magam elé nézek ...

Köszönöm srácok, Andy hihetetlenül büszke lenne rátok ..."

https://www.depechemode.sk/magazin/clanok/moj-memento-mori-vesmir-recenzia-albumu

SPOILER! Szemelvények a cseh Depeche Mode rajongói oldal Memento Mori kritikájából

01 My Cosmos Is Mine - sűrű, nehéz kezdés, ami érdekes kontrasztot alkot Dave éteri hangzású énekével. Az énekes úgy hangzik, mintha egy felsőbbrendű lény hangja lenne, vagy talán éppenséggel egy egoista emberé, azki azt hiszi, hogy ő a sorsa ura, amikor arról énekel, hogy "don't mess with my world, don't mess with my mind, don't question my space-time". Martin aztán szembesíti őt a saját soraival: "no more war, no more fear..." és ahogy a Bladerunner-szerű szintetizátorok átsuhannak a dal vége felé, az egy tökéletes felvezetést eredményez. Tutira ez lesz az koncertnyitó dal.

02 Wagging Tongue - egy gyönyörű dal, nagyon fülbemászó, lehetetlen kiverni a fejedből. Dave és Martin közösen írta, de a szöveg egyértelműen Dave-é, aki nagyon sokat fejlődött: "I won't be persuaded - Kiss your doubts goodbye - Everything seems hollow - When you watch another angel die".

03 Ghosts Again - poposabb hangzása ellenére tökéletesen illik az albumra.

04 Don't Say You Love Me - egyértelműen Tarantino és a Kill Bill juthat először eszünkbe, aztán Angelo Badalamenti és David lynch. Ez egy filmes dal, valószínűleg a leginkább filmszerű, amit valaha készítettek. Dave hangja nagyon érett, tökéletes a hangszerelés, és a Depeche Mode tényleg Lonely Shepherd interpretációját tette be a dal közepébe! Hűha! Egyszerűen gyönyörű darab, amit nem mindenki fog első hallásra azonnal értékelni.

05 My Fabourite Stranger - a nyitó basszusgitárvonaltól kezdve az az érzésünk, hogy az 1919-es német művészeti iskoláról elnevezett zenészek hirtelen életre kelnek. A háttérhangok megintcsak úgy hangzanak, mintha a The Cure Pornography-jának legjobb pillanatait hallanám, Dave fiatalos vokáljával: "My Favourite Stranger, standing in my mirror, putting words in my mouth, all broken, bitter"

06 Soul With Me - ez a cím tűnt a legvalószínűtlenebbnek elsőre, pedig ez egy gyönyörű ballada a haldoklásról és a halálról, amit Martin énekel: "I see the beauty when the leaves begin to fall, I follow the light towards the voices that call me, I go where the angels hide, and I take my soul with me."

07 Caroline's Monkey - egy dal a függőségről, a drogokról és a kokainról. "Drives like a demon through Caroline's tears" - ez egy közvetlen utalás David Bowie-ra és a Station To Station-re. Az album egyik csúcspontja, néhol funky, néhol Clean hangzású, remek ritmussal és szintezitátorokkal

08 Before We Drown - a dal elektronikus felvezetése gyors dalt sugall, de aztán maradunk középtempón. Gahan fenséges hangja, és Martin tökéletes háttérvokálja egy olyan refrénben csúcsosodik ki, ami egyértelműen Moby We Are All Made Of Stars című dalát idézi. Pedig ezt a stílust Moby a korai DM-től tanulta... Elsőre ez volt a legkevésbé megnyerő dal a lemezrtől, most pedig az album csúcspontja már.

09 People Are Good - egészen elképesztő újabb csúcspont. A dal címe pedig azt sugallta, hogy ez a dal szar lesz. Egyszerűen elképesztő groove, egyetlen számban minden olyan elemmel, ami a Depeche Mode-ot Depeche Mode-dá teszi. Súlyos elektronikus dobok, fantáziadús szintetizátorok, végig a dalon. Az emberek nem jók, de a DM még 2023-ban is az. Ráadásul még viccesek is.

10 Always You - színtiszta elektronika, és a Ghosts Again mellett a legpoposabb dal a lemezen, simán lehetne a következő kislemez. Az egyik legkülönlegesebb dalszöveg ebben van: ""My love, the world's upside down, my love, no solid ground, my love, there are no more facts, my love, reality's cracked."

11 Never Let Me Go - ha választanom kellene egy kislemezt, egyértelműen ez lenne. Az egyik gyors dal, tele gitárokkal, akár a Placebo is játszhatná. Élőben is remek lenne! Lendületes, ötletes dal, ami ugyanakkor még a SOFAD időszakba is beleillene

12 Speak To Me - Dave, Christian, Marta és James által írt szerzemény. Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a számot, akkor ez a szó a "rekviem" lenne. Egy gyászos Depeche mise: "Speak to me, I'll follow you, I heard you call my name", énekli Dave lassan a billentyűs dallam fölött. Aztán a dal közepén megjelenik az első elektronikus zaj, de Dave folytatja: "I'd be grateful, I'd follow you, all around, I'm listening, now I'm here, I'm found". Az elektronikus nyüzsgés felerősödik, majd hozzáadódik a szívdobogás ritmusa, a recsegés, és az elektronikus zűrzavar, de a szívdobogás még mindig tart, majd hirtelen elhalkul. Vége.... Ez a Memento Mori vége.

Személy szerint - és könnyen lehet, hogy nem mindenki fogja így hallani - ez a legjobb albumuk a Songs Of Faith And Devotion óta. Az első gondolatom az album meghallgatása után az, hogy ezt valamikor '95-ben kellett volna megcsinálniuk, és Alan talán el sem ment volna. Az egész album referencia a saját munkásságukra. Még a dalcímek is annyira DM-esek... Úgy döntöttek most, hogy a legjobb megoldásaikat újra átveszik és nemcsak saját maguktól, hanem a példaképeiktől és a kedvenceiktől is. Ugyanakkor nem lehet nem arra gondolni, hogy ez az utolsó album. Annyira szép a befejezés, hogy az már fáj. "

A cikk eredetije itt található

Az új Musikexpress magazin új számában 24 oldal szól a Depeche Mode-ról, ebből 2 a Memento Mori dalait elemzi. Ebből szemezgetek most, szóval SPOILER!

01 My Cosmos Is Mine - lüktető nyitány, noha ez volt az utolsó dal, amit Martin az albumra írt. Sötét elektronikus hangok, világfáradtság, reflektálás a háborúra. A dal egyszerre vádirat a világ eseményei ellen, és elvonulás a belső kis világba. A cím ezért dacosan értendő: az én kozmoszom az enyém, ez az én világom, és ez így is marad!

02 Wagging Tongue - eredetileg egy folkos dal, amit Dave a 70-es évek stílusában írt. Az elején Kraftwerk-szerű kozmikus analóg szintetizátor teremti meg a hangulatot. Ez egy dallamos és könnyed visszamlékezés arra az időszakra, amikor a DM naiv vidámsággal hódított. Talán Vince Clarke kedvence lehet?

03 Ghosts Again - a megjelenés előtt kiadott kislemez, amelyet Martin Gore és régi ismerőse, Richard Butler (a poszt-punk veterán The Psychedelic Furs dalszerzője és énekese) közösen írt. Már akkor kellemesen melankolikus 80-as évek-végi, 90-es évek eleji hangulatot idézett fel, amikor az októberi sajtótájékoztatón részleteket hallhattunk belőle. A dal nem is okoz csalódást: sok év után az első olyan DM kislemez, ami tényleg azonnal működik. Az Enjoy The Silence fiatalabb unokatestvére.

04 Don't Say You Love Me - mintha a Walker Brothers írna egy elektronikus stílusban írt Morricone-stílusú filmzenét, amelyet aztán David Lynch felhasználna a Twin Peaks következő évadához. Gahan komoran éneke, többek között az album egyik legerősebb sorával: "Te vagy az énekes, én vagyok a dal". Így szól a blues 2023-ban.

05 My Favourite Stranger - félelmetes hangulatú, visszatérően ismétlődő, hangos, elektronikus dal. A dalszerzők, Gore és Butler konkrétan kínpadra teszik a hallgatót, miközben Dave a pusztító egóról énekel. A végén pedig vér tapad a kezéhez - posztindusztriális elektro-blues, komoly paranoiafaktorral! Kényelmetlen, hideg, és rendkívül intenzív - egy különös Depeche-pillanat az ínyenceknek

06 Soul With Me - meleg hangvételű Martin-dal. A refrénre már-már giccsbe fordulna, de Gore vigyorogva szakít az elvárással és egy okos-soul refrént énekel ehelyett, arról, hogy kiszabadulna a "földi ketrecekből", hogy oda költözzön, ahol az angyalok repülnek, és ráadásul még a lelkét is magával vinné.

07 Caroline's Monkey - egy újabb együttműködés Richard Butler-rel, valószínűleg az album legkevésbé fülbemászó dala. A drogokról és a függőségről szól, a Caroline vállán lévő majom a függőség démonát jelképezi. Fontos téma, jó szöveg, mégis egy dal, ami szándékosan tart távolságot.

08 Before We Drown - Dave nagyívű balladája az albumon, érdekes kezdéssel. A téma a szerelem ambivalenciája, az állandó kételyek, az emelkedések és a zuhanások - és az, hogy egyénként kell előre lépni, mielőtt együtt süllyednénk alá. Az egyik legjobb kifacsart szerelmes dal, amit Gahan a Depeche Mode-ban írt.

09 People Are Good - Martin sosem szerette a People Are People-t: a dal, amely az USA-ban és Németországban naggyá tette a Depeche Mode-ot, szövegileg túl lapos és egyértelmű volt. Ez a dal nem egy újrafeldolgozás - bár az alapütem némiképp hasonlít - hanem egy új emberekről való elmélkedés, tele ambivalenciával. A "minden rendben lesz" mondatot a "bolondítsd csak magadat" sor követi - Dave tudja, hogy hogy találja meg a megfelelő hangnemet Gore gúnyos dalszövegéhez.

10 Always You - komplex ütemekkel és modern pop hangulattal kezdődik, majd átvált a 80-as évek synth-wave világába. Dave ismét megmutatja, hogy az énekhangját jobban befolyásolta a blues, mint bárki hinné. Martin dalszövegei egy sajátos szerelmes dal sorait fogalmazzák meg, ahogy azt ő elképzeli: "Szerelmem, nincsenek már szavak - Az élet túl abszurd". A dal címe más zenét sugall, mint amit kapunk.

11 Never Let Me Go - egy klasszikus DM-dal - és talán a "Go" még tisztelgés is Vince Clarke és a Yazoo slágere, a Don't Go előtt? Erős, slágergyanús, sőt kislemezgyanús dal, 80-as évekbeli ütemekkel, sziporkázó elektromos gitárokkal, és Dave és Martin erős közös vokáljával.

12 Speak To Me - méltóságteljes albumzáró, Dave által írt ballada - a dalszöveg egy fürdőszoba padlóján született. A dal egy könyörgés egy felsőbb lényhez, és egészen nyilvánvalóan halálközeli élményből született. Mint amikor egy imádkozó ember arra kér valakit, hogy vezesse őt, hogy kövessen egy hangot. De hogy az életbe, vagy a halálba? A dal ütemek nélkül kezdődik, a vonósok a tetőpontig fokozódnak, és amikor aztán elhalkulnak, marad egy szívdobogást imitáló lüktető ütem. Egy ember, aki tudatában van a saját halandóságának: Memento Mori! A DM teljes diszkográfiájának egyik legintenzívebb hallgatási élménye.

És akkor ennyi felvezetés után következzék maga a koncert: ma 35 éve tehát Kelet-Berlinben játszott a zenekar! Felvezető szöveg (!), fütyülő és dudáló (!) rajongók, óriási tömeghisztéria. És nem is rossz felvétel! ;)