Mai kerek jubileumunk pedig Dave elsó szólólemeze, a 20 éve megjelent PAPER MONSTERS! Dave első szárnypróbálgatása szerzőtársával, Knox Chandler-rel egész jóra sikerült. Dave bármikor tud egy kellemes popmelódiát kanyarítani, és a dalszövegeiben is ügyesen fejezi ki magát - ugyanakkor mégis messze jár attól a színvonaltól, amit Martintól megszokhattunk. Nincs itt semmi váratlan, semmi meglepő, és bizony gyakran semmi érdekes - de ettől még tisztességes, ráadásul bármikor könnyen hallgatható album. Az is feltűnő, hogy Dave-nek a lassú dalok állnak igazán jól, ezt is bizonyítja az a balladacúnami, ami aztán a későbbi szólókarrierjét is jellemzi.
A dalszerzői szárnypróbálgatás a ’90-es évek közepén indult, amikor Martin Gore-nak eljátszott egy ötletet, a The Ocean Songot, amely úgy nézett ki, hogy a tengerparton ültek, elénekelte a dalt és tapsolta hozzá a ritmust. Mindez az Ultra felvételek közben történt, és bár Gahan állítja, hogy arra az albumra készült, a végén a zenekar és Tim Simenon producer sem érezte úgy, hogy passzolna a többi szám témájához. A frontember később bevallotta, hogy bántotta a dal kigyomlálása és állítása szerint az elkövetkező egy vagy két évben feladott minden próbálkozást, hogy zenét írjon.
Gahan megtartotta a The Ocean Song-ot, 1998 végén meg is mutatta a hangszervirtuóz Knox Chandlernek, aki a Psychedelic Furs és a Siouxsie Sioux-val végzett közös munkáiról volt ismert. Chandlert Gahan egyik barátja, Victor Indrizzo mutatta be, aki szintén keresztülment Los Angelesben a saját problémáin, a rehabilitációja idején pedig a Depeche Mode énekesével lakott együtt egy ideig. Miután meghallgatták a dalt egy diktafonon, megállapodtak, hogy kihoznak valamit a The Ocean Song-ból, amiből végül a Closer c. szám lett. A következő két évben Chandler East Village-i lakásában munkálkodtak különböző ötleteken New Yorkban, ingázva a nappali és egy kis házi „stúdió” között, ahova éppen csak két ember fért el meg pár hangszer és a Pro Tools, így nagyon zsúfolttá vált, amikor Chandler előkapta még a csellóját is. Gahan szerint: „egyszer vagy kétszer jöttünk össze egy héten, ücsörögtünk, egy csomó kávét megittunk, beszélgettünk, általában egy órát dolgoztunk, de mindig úgy jöttem el, hogy valami készen volt. Olyan érzésem volt, hogy megvalósítottunk valamit, ami lázba hozott.
Továbbra is ment cserebere az ötletekkel, még akkor is, amikor Gahan az Exciter albumon dolgozott. Az énekes úgy emlékszik vissza, hogy lejátszott pár demót Martin Gore-nak akkoriban, és a reakció tipikusan semmilyen volt: „Ő (Martin) bólintott, amivel tudatta, hogy egész rendben vannak, de soha nem jött oda, hogy: „Tök jó, vegyünk fel néhányat az albumra.” Andy Fletcher is emlékszik az ötletelésekre, ezt mondta a Q-nak: „David rosszul csinálta. Akkor játszotta le a számokat Martinnak, amikor az részeg volt. Martin tett néhány megjegyzést, és amikor kijózanodott, egyáltalán nem emlékezett rá, hogy mit mondott.” A végén Gahan nem ajánlotta fel a dalokat a zenekarnak, Gore sem érdeklődött tovább, de ezúttal az újdonsült dalszerző sem adta fel. Továbbra is „összehozott pár ötletet, amiket Knox-nak továbbított” az egyik stúdióasszisztens segítségével, aki az Exciter-er\ dolgozott velük Santa Barbarán.
2002-re Gahan és Chandler mintegy 15 dalt állított össze, melyek elég erősek és ütősek voltak ahhoz, hogy végre Daniel Miller rábólintson a kezdeti fenntartásai után. „Daniel rólam kialakult képe teljesen téves volt - mondja Chandler. Azt hitte, valami ravasz Los Angeles-i producercsávó vagyok, pedig szó nincs erről.” A Mute úgy döntött, hogy kiadja az albumot, a projektet pedig Jonathan Kessler, a Depeche Mode menedzsere vette kezelésbe.
„Van valami érhetően óvatos és oltalmazó magatartás az egész Depeche táborban - mosolyog Chandler. - De van idegesítő is. Nem szeretnek változtatni, ami hatással van a kreativitás egyes módjaira és az üzletmenetre. De ragaszkodtunk a meglévő arcokhoz, és Daniel végül jófej volt, nagyon támogatott minket.”
Miller is kivette a részét, és felkérte Ken Thomast, a Sigur Rós producerét, hogy működjön közre a lemezen. Az izlandi zenekar hatalmas rajongójaként Gahan nagyon örült a csendes angolnak, végül New Yorkban jöttek össze, hogy megbeszéljék a projektet. „Az egész ötlet alapvetően a Dave-vel való beszélgetés után rajzolódott ki. Olyan albumot akartunk, amit élvezettel csinál - mondja Thomas. - Ő csak ötletelni akart.” Ugyanakkor a producer egyértelműen jelezte, hogy nem érdekli az album, amennyiben ez egy hagyományos, gitár-alapú lemez lesz: „Azt hiszem, a kezdetekben ők inkább egy rock albumban gondolkodtak - emlékszik vissza -, de ehhez nem én lettem volna a megfelelő ember, hogy ilyesmit hozzak össze és persze ezt a Mute sem engedte volna.” Gahan később ezt megerősítette az Uncut-nak is, eredetileg egy „New York-i garage bandát akart létrehozni... hogy olyan távolra kerüljenek... a Depeche-től, amennyire csak lehetséges.”
Először Gahan, Chandler és Thomas kipróbált néhány ötletet egy New York-i tetőtéri lakásban, mielőtt egy olcsó, emeleti Electric Lady stúdióba költöztek volna 2002 nyár végén. Szigorú menetrend és költségvetés alapján kellett dolgozniuk, mivel abban az időben nem volt egyértelmű ígéret, hogy kiadják Amerikában az albumot.
A nap majdnem mindig ugyanúgy kezdődött - ez nagyon eltért a korábban az Electric Lady-ben tapasztaltaktól, amíg az Ultrán dolgoztak. „Tudtuk, hogy X időnk van (körülbelül hat hét a felvételre és három a mixelésre), ezért nagyon keményen
dolgoztunk” mondja Thomas. „Dave minden nap megjelent a Starbucks kávéjával miután részt vett az anonim alkoholisták összejövetelén. Dolgozott már előtte az Electric Lady nagy stúdiójában, bár nem sokra emlékszik ebből. Azt hiszem, akkoriban nem nagyon voltak tiszta pillanatai.” A producer hozzáteszi: „Dave végigbaromkodta az egészet - nagyon jó humorérzéke van, legtöbbször halálra röhögtük magunkat. Sok mindenkit tud utánozni Keith Richardstól Fletch-ig!”
Irtó hamar, rengeteg anyag született különböző zenészekkel történt ötletelgetésekből (volt köztük „egy csodálatos vonós együttes” is). Sokféle hangszert is bevetettek, például az egyik elektromos zongorán Gahan maga játszott. Ez a nyitott szemlélet olyan messzire vitte őket, hogy Chandler bevallja: „Soha nem fogytunk ki az ötletekből, de azért nem mindegyik működött.” Méltatja Thomast, (aki már a Buzzcocks-szal, Wire-rel, Public Image-dzsel, és az Einstürzende Neubautennel is dolgozott együtt), mivel „konceptualista, aki segített megadni a lemez fókuszát, pont, amire szükség volt.” Vitatja, hogy „nem volt semmi mélység és tartalom a zenében. Kicsit olyan, mint a Sigur Rós ebből a szempontból. Egy kicsit gyermekien ártatlan. Nagyon igyekeztünk, hogy egyszerűnek és tisztának tartsuk meg az albumot.”
Bár zenei lelkesedésében ritkán volt hiány, Gahan megküzdött a dalszövegekkel. Thomas: „Amikor elkezdtük, egy kicsit parázott emiatt. Beijedt. Lírikai szempontból tudta, hogy nem egy Bob Dylan. Elmondta, hogy »15 évesen otthagytam a sulit, de könyveket nem nagyon olvastam«. Átírtunk pár dalszöveget, amik kicsit nyálasak voltak. De a lényeg az volt, hogy működjenek és legyen mondanivalójuk.” (az idézet Steve Malins: Black Celebration című könyvéből származnak)
Dave a rá jellemző bőbeszédűséggel így beszélt a lemezéről: „Tulajdonképpen három évvel ezelőtt kezdett el foglalkoztatni a szóló gondolata. Barátokkal beszélgettem erről a témáról, még amikor Los Angeles-ben laktam. Ők voltak azok, akik inspiráltak ebben a kérdésben. Mindig is foglalkoztatott a gondolat, de igazából nem volt kivel megvalósítani ötleteimet. Egyszer aztán Victor (Endrizzio) figyelmembe ajánlott egy úgynevezett közös barátot, akit Knox Chandler-nek hívtak. Én már korábbról ismertem őt, de mindössze annyit tudtam róla, hogy egy gitáros, aki ért a hangszereléshez is. Egyszer aztán véletlenül összefutottunk valahol... Bemutatkoztam, hogy Dave Gahan vagyok és lenne egy-két szóló ötletem, amiket ki kellene dolgozni. Tudtam, hogy ért az e fajta dolgokhoz, hisz játszik pár hangszeren. Áthívott a házába pár nappal később, végül pedig igent mondott a közös munkára. Az egész úgy kezdődött, hogy feldobott egy-két gitár témát, én pedig ötleteltem közben... valahogy így zajlott az első közös dalszerzésünk. Általában a fő melódia az én fejemben született meg. Knox főként abban volt segítségemre, hogy gitárjátékával különböző atmoszférát varázsolt körém. Hangulatokat, amelyekben elvesztem. Ezek segítettek a közös alkotásban. Idővel rájöttünk, hogy pont erre van szükségem, ahhoz, hogy kreatív legyek. Visszanézve korábbra, mindig is az volt a bajom, hogy amikor alkotni próbáltam valamit, akkor azt minduntalan bele próbáltam illeszteni valamilyen megszokott formába, illetve sablonba. Tulajdonképpen nem igazán kísérleteztem soha a hangommal. A saját fejlődésem ellenségévé váltam... tudattalanul, de a sémák vezéreltek. Azok a sémák, amelyeket a depeche-en belül megszoktam... Knox volt az első, aki bátorított, hogy igenis próbáljak ki új dolgokat a hangommal. Ha pedig valami nem működött, vagy éreztük, hogy van benne még tartalék, akkor addig próbáltuk, amíg nem sikerült úgy, ahogy akartuk. Az egész felvételi periódus úgy kezdődött, hogy bementünk a stúdióba és feljátszottunk pár meglévő dalt. Ezek a dalok aztán önálló életre keltek és megtöltötték hangulattal és újabb ötletekkel a stúdiót. Talán utoljára ilyet a 'Violator' felvételeinél érzetem. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, hogy elindultunk valahol és egy teljesen más helyre érkeztünk... egy olyan helyre, amely minden várakozást felülmúlt. Igazából rájöttem, hogy életem során sokszor az tartott vissza dolgoktól, hogy féltem megtenni őket. A sikeres emberek zöme pedig láthatóan úgy tesz, úgy viselkedik, és azt mondja, amihez éppen kedve van. Az utamban és a dalaim utjában álló 'Papír Szörnyetegeket' ('Paper Monsters') ezúttal kiengedtem magamból, és nem hagytam őket tovább nőni odabent. Kiengedtem őket, majd darabokra szaggattam azokat, hiszen kiderült, csupán papírból voltak... nem mondom, nagydarab szörnyet sikerült kiengednem. Innen az album címe is. Voltak pillanatok, amikor szimplán csak az 'Essex' címet adtam volna neki.“ (az idézet a HDMFC oldaláról származik)