Depeche Mode összes

Depeche Mode összes

Rush

2023. március 22. - Szigi.
És máris itt van a RUSH, a ma 30 éves Songs Of Faith And Devotion nyolcadik dala. Különös módon állítólag sose szánták a dalt kislemezre, pedig szerintem eléggé "single-gyanús", ráadásul a Condemnation maxira meglepően sok mixe készült el (régen azt gondoltam, hogy a Rush lett volna a harmadik maxi, és a Condemnation csak egy utólagos ötlet volt, de ezt a gondolatomat semmi sem támasztotta alá a számos Rush mixtől eltekintve). A Rush nem épül fel olyan finoman, mint a lemez többi dala; azonnal agresszívan kezd, az elektronikus alapot gitárszerű hangokat játszó hangminták színesítik. Az első versszak alatt aztán már-már Construction Time Again-korszakra emlékeztető "ipari" effektek hallhatóak. A bridge alatt új gitárszerű hang kúszik be (hagyományos értelemben vett gitár nincs a dalban, ami furcsa lehet az igencsak "rockos" hangszerelést hallva), aztán az első "I rush for you" után még agresszívebbé válik a dob és egy plusz gitárszerű dallamot játszó szintidallam kúszik be. Pihenés nélkül jön a következő versszak, Dave rengeteg szöveget mond el, és máris jön a második "I rush for you" (ami állítólag a dal eredeti címe is volt), és a rockos hatású dobok és a gitárjáték. Majd pedig jön a Depeche Mode történetének leghosszabb "kiállása": hirtelen minden elcsendesül, a dob és a basszus is "lusta" lesz, kisértetiesen ismétlődő, igencsak "Recoilos" fémes effektek hallhatóak, Dave énekén pedig itt rengeteg a visszhang. Hamarosan visszakúszik a kérlelhetetlenül ismétlődő második basszus is, aztán visszajön a gitárszerű effektet játszó szinti is, nem hagyva kétséget affelől, hogy hamarosan visszatér a dal eredeti, agresszív része. Így is lesz: egy "when I come up, when I rush, I rush for you" résszel visszatér a fejleszakító rész Ekkor mintha metronom szólna a ritmusszekcióban, az eddig elszórtan szóló "tollcsattogás-szerű" dobok itt nagyon szabályosan szólnak együtt az agresszív fő dobrésszel. És persze - igazán Alan Wilderes megoldással - még ide a dal végére bejön egy teljesen új dallam. Így ezzel a teljesen gitármentes, de rendkívül rockos hangulatú rész lassú elhalványulásával zárul a korszak egyik legenergikusabb alkotása.
 

Get Right With Me

Puhán kopogó dobok, gospeles hangok, majd egy "get right with me" súgás: és fejleszakító, visszhangos dobolással máris indul a ma 30 éves Songs Of Faith And Devotion hetedik dala, a GET RIGHT WITH ME! Ez talán az album legjókedvűbb felvétele, Dave "ide nekem a világot" hangon énekel. Ezzel együtt sok rajongót zavarnak némiképp az agresszív, száraz hangzású dobok és torzított gitáreffektek, amely valóban kicsit "gospel rockos" összhatást adnak a dalnak. A refrénben megjönnek a vokalistahölgyek is, Hildia Campbell és Samantha Smith (ilyen se volt még eddig Depeche Mode lemezen), a harmadik versszakot már együtt éneklik, Dave már-már üvöltve énekelt soraira spirituálé-szerűen felelgetnek a vokalistahölgyek. A suttogva énekelt "get right with me" színesiti az igencsak "hangos" dal lezárását, amelyet egy Mercy In You-szerű zongorahang zár le. Illetve dehogy zár le, ugyanis a lemezen - számomra elég érthetetlenül - ide betettek egy szinte instrumentális betétet, egy az egyben az I Feel You: Swamp mixéből. Ez tehát a Mercy In You "Music For Airports" zongorája után egy újabb tiszteletadás Brian Eno felé: én jobban szeretném, ha a Get Right With Me széles jókedvű lezárása után egyből jönne a Rush agresszív nyitása. Meg is szoktam nyomni a "Tovább" gombot ;)
 

In Your Room

Hogyan érjünk el semmit sem ígérő első másodpercek után a Depeche Mode legkatartikusabb hangszerelésű daláig? A zenekar az IN YOUR ROOM című dalban mutatja meg ezt az egyedülálló jelenséget. Mormogó, ismét térhatással játszó basszusokkal kezdődik a dal, aztán a háttérben finoman megjelenik a jellegzetes, ereszkedő szintidallam. Szinte váratlanul érkezik meg Dave kissé keleties dallamú éneke. Jönnek szépen a torzított effektek, egyelőre még lágyan, de aztán az első versszak végén harangszerű, visszhangosított effekt csap le ránk, hogy aztán egy meglepően agresszív "rockos" dob sodorjon el minket. Dave szinte mintha próbálná túlénekelni a dobot, de aztán jön Martin is egy finom vokállal; majd a "my favourite price" résznél egy váratlan akkordváltás, ami hoz magával egy háttérbe húzódó, mégis szignifikáns gitárszólót. Még ennyi felvezetés után is váratlanul zúdulunk a refrénbe, ahol visszatér a harangszerű effekt, immáron az agresszív dobbal együtt. Dave szívtépő, szorongóan szerelmes sorokat énekel, majd belép Martin is a vokálba - és hamarosan rájövünk, hogy a dal kis túlzással még csak most kezdődik. Jön egy egészen kifacsart szintiszóló, amelyet a dal eleji ereszkedő szintidallam kísért, egészen kísérteties az összhangzás. És aztán jön a harmadik versszak, még sokkal agresszívebb, pörgőkkel dúsított dobolással, immáron sokkal agresszívebb Dave-énekkel; a frontember a gyászos kezdés után itt már teljes vehemenciával énekel. Ismét jön egy váratlan akkordváltás (ezúttal a "your favourite game" résznél), már-már mintha kakofóniába váltanánk át, de aztán Martin "hááá" vokálja átvezet minket a refrénbe, amelyet ezúttal már együtt énekel Martin és Dave. A háttérben szintetizátor "sír", egészen elképesztő csúcspontja ez a Depeche Mode történelmének. És aztán jön az instrumentális levezetés: az ereszkedő, kísérteties szintidallam, a gitáreffektek és a lehengerlő dob szinte monumentális élményt adnak. Természetesen a dallal részletesen fogok még foglalkozni jövő januárban, a kislemezen történő kiadásának harmincadik évfordulóján.
 

Judas

A Mercy In You lehalkuló szintihangjai után fordított visszhanggal felvett dudákat hallunk. Noha az eredeti hatás szerint Steafan Hannigan (egy külsős szereplő DM lemezen - ilyen se volt még) játéka talán kísérteties atmoszférát kellett volna, hogy teremtsen, ez mégis egy hűvös, kellemes, emelkedett felüdülés a Mercy In You harsánysága után. Martin dupla vokálban megszólaló gyengéd sorai aztán egyértelművé teszik, hogy egy ballada következik a ma 30 éves Songs Of Faith And Devotion című lemezen: ez a JUDAS!. Elképesztően telt hangzás, lenyűgöző effektek, játék a sztereó hangzással a dal további részében is. A második versszakra megérkeznek a finoman kopogó dobok is, de a dal igazán a refrénre nyílik ki, egészen lefegyverző, abszolút a későbbi Recoilt idéző vonósjátékkal. A puha, mégis felemelő hangzású dal a vége felé a sorvégi "if you want my love" ismétlésekbe torkoll, amely aztán átmegy egy templomi hatású kórusénekbe. Aztán mégsem így ér véget a dal, mert egy pillanatnyi döccenő után jönnek Alan Wilder másodpercei: a stúdiómágus még egy kiváló "kódát" ragasztott az eredeti dal végére (állítólag a dal lezárásán nagyon sok vita volt Martin és Alan között). Pedig Alan nem nyúl annyira a hangzáshoz, ugyanaz a puha, selymes hangzás hallható, mint eddig, "Recoilos" vonósokkal és hűvős hangulattal. A lemez egyik legszebb dala!
 

Mercy In You

A Condemnation enyhén édeskés hangulata után visszatér a rockolás a ma 30 éve megjelent Songs Of Faith And Devotion albumon: jön a negyedik szám, a MERCY IN YOU! Egy gitártorzítóval alaposan széttrancsírozott, keményen odavágott zongorahanggal kezdődik, amire egy azonnali gitárszólam felel. Aztán megérkezik az igencsak koszos, meglehetősen hip-hopos dobalap is, amelyet további torzított gitárhang kísér. Aztán jön Dave énekrésze, amit a dob mellett egy igencsak mélyre hangolt zongoradallam fest alá, de a versszakok végén visszajön a kétfajta gitár felelgetése. A refrén előtt (és a közepén is) aztán ismerős hangot köszönthetünk: Brian Eno Music For Airports lemezéről a felfutó zongora hangja tűnik fel (felgyorsítva) - egyértelmű kikacsintás az ambient stílus megalapítója felé, aki ráadásul ezen a lemezen az I Feel You-hoz készített két mixet (amelyből ráadásul az egyik részlete később feltűnik a lemezen is...). A refrén mögött egy, az eddigi alaphangulathoz képest meglehetősen hűvös szintidallam szól, ami mögött egy férfihang elcsúsztatva suttogja a refrén sorait (én Alannek hallom, de állítólag Martin az). A dallamát tekintve kevésbé katartikus refrént egy két szólamban énekelt Dave sor, a "the mercy in you" zárja: az egyik ráadásul "üvöltött", míg a másik énekelt, ami nagyon jól áll a dalnak és emel egy kicsit a refrénen is. Ami még sokat dob a dalon, hogy itt beindul Martin-nak egy szintén elég gospeles "oooh-ohh" vokálhangja, ami aztán később meghatározó lesz a dalban. A második versszakot végigkísérik Martin elmosódott vokálfoszlányai, aztán újra jön a Music For Airports-zongora, és a végigsuttogott refrén. Ez nem üvöltött dalcímmel zárul, hanem a dalt nyitó zongorahang leütése hozza el a kiállást, ami egy új, egészen érdekesen eltorzított szintetizátor körkörösen ismétlődő dallamát hozza. De csak néhány másodpercig tart a pihenés az igencsak zajos, gyors és intenzív dalban; jön a harmadik versszak, amelynek a végén ismét ott van az üvöltött "the mercy in you", ami a dal egyik legjobb része számomra! És ezután itt is jön egy hosszú instrumentális levezetés, Martin "oooh-ohh" vokáljával, a kiváló basszussal, az egymásnak felelgető koszos gitárjátékkal, de aztán végül minden letisztul; a Martin vokál és a szintidallam marad, ám ez a kettő is egyre jobban elmosódik; aztán már csak az egyre halkuló szintidallam szól... így ér véget a Mercy In You című dal, ami ekkor már átcsúszik a Judas című alkotásba.
 

Condemnation

Máris haladunk tovább a ma 30 éves Songs Of Faith And Devotion-ön: ez a harmadik dal, a CONDEMNATION, ami sok rajongó legkevésbé kedvelt dalának számít, amit sose értettem. Itt a kislemezverzió mutatja meg a dal igazi erejét, de kiváló az albumváltozat is. Komor, szikár, lassú tempójú dobokkal és csörgőkkel kezdődik, aztán jön Martin hümmögő éneke, és egy igencsak gospeles-soulos zongora. Hamarosan érkezik Dave, aki valóban élete egyik legkáprázatosabb énekteljesét nyújtja, különösen a "lies", "why" szavak kiéneklésekor. A bridge-nél finom, enyhén nyávogóvá torzított további Martin vokál hallható, noha az énekes végig ott "hümmög" Dave mellett a dalban. A második versszaktól kezdve plusz dobok jelennek meg a dalban, és a "why" és "high" szavaknál Martin is kilép a "hümmögő" szerepéből, és kiénekli ezeket a szavakat. Az emelkedett, méltóságteljes hangulatú dalt egy teljesen eszköztelen, mégis elképesztően zseniális, három hangból álló Martin-dallam zárja (a kislemezverzióban ezt gospes-énekesnők éneklik). Egy "egyszerű, de nagyszerű" dal, amelyről szeptemberben, a kislemez kiadásának 30. évfordulóján bőven fogok még beszélni.
 

Walking In My Shoes

Egészen különös kezdés (elvileg egy zongorarészletet egy gitárprocesszoron keresztül vettek fel, amelyre rátettek egy csemballómintát, de ezt Steve Lyon pár napja megcáfolta, szerinte csak zongoráról van szó, amelyet egy rosszul működő walkmannel vettek fel), majd megérkezik a mormogó basszus és a kicsit "ütem után" ütött dob: ez a ma 30 éves Songs Of Faith And Devotion második dala, a WALKING IN MY SHOES! Dave egy meglepően költői és hosszadalmas szöveget énekell, ami mintha egy bíróság előtti védőbeszéd lenne. A háttérben finom effektek színesítik a zenét, majd az ötödik sortól egy effektezett gitár kíséri végig a refrénig Dave sorait, de a háttérben jellegzetes William Orbit-szerű hangok is bekúsznak. A levert hangulat hirtelen kinyílik a refrénre: megérkezik a vokálba Martin is, zongora adja a hátteret a finom gitárjátékhoz, de aztán két zongorahanggal hamar véget ér a refrén szárnyalás, és máris jön a panaszos második versszak. Dave tovább mondja a védőbeszédét a "bírái és az esküdtek" előtt , továbbra is pazar zenei aláfestéssel kísérve. A bridge-nél már vonósszerű hangok is feltűnnek, amelyek innentől végigkísérik a dalt a refrénbe is. A refrén ezúttal nem halkul el 4 sor után, hanem kiegészül egy "try walking in my shoes" sorral, és nem esik vissza a versszakok energiaszintjére, hanem a Depeche Mode történelmének egyik legkáprázatosabb szintetizátorszólójába torkollik. Az egyre emelkedő, fájdalmas, mégis pátosszal teli dallammenetet finom torzított gitárjáték színesíti. Aztán még egyszer visszatér a bridge, immáron az eddig csak finoman jelentkező vonósok teljes erővel húzzák az ereszkedő dallamot, Dave és Martin együtt éneklik a felemelő sorokat, majd egy pillanatra Dave szinte teljesen egyedül marad és úgy énekli panaszosan a "try walking in my shoes, try walking in my shoes" sorokat - egészen megejtően gyönyörű, a Depeche Mode egyik legnagyobb pillanata! És aztán minden egyszerre visszajön és szárnyal a csodálatos refrén: egyszerre szól a fantasztikus szintiszóló, ami tökéletesen illeszkedik Dave és Martin duettjére - ismét csak a Depeche Mode legnagyobb pillanatait látjuk! És még csak ezután jön a csodálatos, felemelő, panaszos, szívet tépő lezárás, a lélekemelő szintetizátorszólóval, amelyet néha szinte "síró" gitárjáték kísér. Így halkul le a Depeche Mode történelmének egyik legkáprázatosabb alkotása, amelyről természetesen április végén, a kislemez 30. évfordulóján bővebben lesz szó.
 

I Feel You

A ma 30 éve megjelent Songs Of Faith And Devotion az I FEEL YOU című dallal kezdődik, amelyet nemrég már alaposan kielemeztem itt. (Az album- a kislemez- és a klipverzió ezúttal tökéletesen megegyezik). Egy gyors összegzés azért álljon itt újra: eleve a fékcsikorgásos kezdés sokkoló, aztán elindul egy teljesen szokatlan, „rockos“ dobalap, rajta pedig egy kérlelhetetlenül ismétlődő bluesos gitár. És ha azt hisszük, hogy szól már a dob, akkor jön a harmadik sor („you take me there, you take me where the kingdom comes“), és megérkezik a tényleg fejünket leszakító, abszolút élő hatású dob, Alan Wilder műve. A dal teljes pompájában az „it’s just the dawning of our love“ rész után mutatkozik meg: két kezdőhanggal kicsit megvariálódik az ismétlődő bluesos gitár, de ez a kis variálás egészen szenzációs, számomra új magasságokba emeli a dalt (sajnos az élő verzióban nem hallható ez a variálás), és megérkezik egy szélfújás-szerű effekt a háttérbe - 1 perc se telik el a dalból és máris minden, amit 1990-ig tudtunk a Depeche Mode-ról, elfelejthető. Hatalmas, monumentális hangszerelés, óriási „terek“ a háttérben, és a „Where heaven waits those golden gates“ résznél már mintha a háttérvokalista hölgyeket hallanánk, bár lehet, hogy Martin az, nehéz néha kihallani a hangkavalkádból. A második refrénre visszatér a fékcsikorgás is, aztán megnyugszik pár másodpercre a dal, eltűnik a gitár, csak a Brian Enos alap marad, de aztán „where angels sing and spread their wings“ résznél ismét visszatér a hangszerelés teljes harci díszében. A dalt aztán egy bluesos lüktetésű, csikorgó gitárfelelgetéses rész zárja a dobolás mellett... Egészen elképesztő, mai napig lenyűgöző hangkavalkád!
 
És akkor a klipről. A férkcsikorgás alatt egy hintaszék látható, de aztán a bluesos gitárdallam megérkezésekor Lysette Anthony ránk zárja az ajtót a gyászos faházban, amelyben vallásos relikviák láthatóak (elsőként mindjárt egy Szűz Mária szobor). Lysette közeledik a kamera felé, és érzéki céljai elég egyértelműek... de mikor közel él a kamerához, elsötétül az (ezt az elsötétítős játékot gyakran játsszák a klipben). Máris jön egy csíkos öltönyös, szakállas, hosszúhajú csávó napszemüvegben, aki Dave hangján énekel... tulajdonképpen még most is kell 2-3 másodperc, amíg leesik az embernek, hogy maga Dave az... Az énekes hamarosan bemutatja ekkor debütáló újszerű tapsolását, majd feltűnik a háttérben a zenekar is, döbbenetes felállással: oké, hogy Andy szintizik, de Martin gitározik, és Alan pedig - szintén napszemüvegben - elszántan dobol (!). El tudom képzelni, hogy ez mekkora „árulással“ érhetett fel 1993-ban... Egy váratlan vágással Dave valahová Afrikába kerül (állítólag sok nehézség volt a klipforgatá alatt az időjárással), és láthatjuk Martint is, amint lendületesen bólogatva és gitározva halad a kihalt vidéken. Lysette közben türelmetlenül vár minket az ágyon, már csak egy szál melltartóban van felül, de hőseink inkább a félsivatagos tájon barangolnak. Kapunk egy közelit a hősiesen doboló Alanről és Martint és Andy it meg-megmutatják közelről. Köben a háttérben színházi függönyszerűen lezúdulva változik a tájkép. Az „I feel you your precious soul and I am whole!“ résznél Dave közeljön a kamerához és leveszi a szemüvegét is, talán, hogy bizonyítsa, hogy a szomorú szem gazdája továbbra is ő... közben viszont védőháló kerül a valóban igen agresszíven játszó zenekar és a kamera közé, amelyen csak egy női nemiszerv formájú rés nyílik, amin Dave és Martin szabadon ki-be mászkál. Lysette közben D és M feliratokkal díszített Jézus képpel próbál minket továbbra is becsalogatni a bódéba. Végre aztán Dave mögött is úgy gördül le a háttérkép, hogy egy templom lesz látható, ezzel is erősítve a dal köré épült vallásos jelleget. Lysette közben unalmában a Szentírást böngészi, de azért továbbra is folyamatosan közeledik a kamera felé, amely olyankor diszkréten elsötétül... Végre aztán Dave is megérkezik a bódéba és akkurátusan vetkőzni kezd. Már majdnem levetkőzik, amikor végre Lysette - aki időközben felvett egy felsőt - szintén elkezd vetkőzni. A klip végén pedig a félmeztelen Dave-re Lysette árnyéka borul...
 
Dave így nyilatkozott a klipről a Video Singles Collection DVD audiokommentárjai között: „Egy újabb előrelépés... megnőtt a költségvetés, komoly filmstáb, és még a színésznő is ismert volt (Lysette Anthony), azóta nem csak klipekben, de sok filmben is szerepelt. A klip szintén korlenyomat számomra, akkor készült, amikor már Los Angelesben éltem. Ezt megelőzően tartottuk egy bő éves szünetet, amikor nem igazán találkoztunk egymással. Ebben az időszakban rengeteget változtam, ami sokkolta a többieket, amikor újra találkoztunk. Azt tettem, ami jól esett. Azzá váltam, akivé akartam válni, és ez önbizalommal töltött el. Erős elképzelésem volt arról, hogy mivé kell válnia az együttesnek, és hogyan kell kinéznünk. Kérlelhetetlenül. És azt hiszem, a végeredmény alapvetően működött is. Ekkor már pár éve Los Angelesben éltem, ahol megismerkedtem néhány új zenekarral, mint például a Jane's Addiction, akik kisebb klubokban játszottak akkortájt - elképesztő energiával. Az első feleségemtől elváltam, és belevetettem magam LA éjszakai életbe, Theresaval (Conroy - második feleség). Úgy éreztem magam, mintha újra 16 éves lennék, újra éltem a The Clash, a Siouxsie And The Banshees és a The Damned életérzést. Energia bomba volt számomra az a sok új underground zenekar akkoriban Los Angelesben. Ezek a bandák adták az inspirációt számomra, hogy a 'Violator'-tól merőben különböző új nagylemezt készítsünk. Martin prezentálta az I Feel You demót, ami már eleve blues hangulatú volt, és amihez Flood (Mark Ellis, a producer) már eleve picit másképp nyúlt hozzá - hisz ő sem akart egy Violatort 2-t készíteni. Még produkciós szinten sem szerettük volna reprodukálni a Violator-t, ami ma már nyugodtan nevezhetünk talán techno lemeznek. Ugyan a 'Violator'-on fellelhető blues, de a 'Songs Of Faith And Devotion' albumom még több blues-os és gospel-es hatás érvényesül, illetve Alan dobolt, míg Martin első ízben talán, de többször játszott gitáron. Nagyon élveztem ezt a periódust, igazán szerettem, amit csináltunk. Számomra élvezetes volt elhagyni a 'Violator'-t és egy nagy ugrással a 'Songs Of Faith And Devotion' világába csöppenni, ami jó döntésnek bizonyult. Az egész természetes könnyedséggel történt, hisz a korábbi sikerek hullámán haladtunk tovább. Bár azt el kell ismerni, nem volt könnyű elkészíteni a lemezt. Flood bizonyára megerősítené ezt az állítást. Akkortájt sok lemezt készített, olyanokkal, mint Nick Cave, a The Smashing Pumkins, vagy a Nine Inch Nails, valahogy mégis a 'Songs Of Faith And Devition'-t emlegeti a legsötétebb és legnehezebb szülésnek azóta is, haha! Értem mire gondol, kemény időszak volt. De néha ekkor születnek a legjobb dolgok. A klipben elég erős a performance jelleg. Tele voltam önbizalommal, ezzel a figurával kapcsolatban, aki én voltam. Az általam kreált alter ego sokkal természetesebb és izgalmasabb volt, mint én. Sőt, veszélyesebb is. Igazán élveztem belebújni pár évre. Működőképes volt, számomra legalábbis...“
 
A dal egyszerűen lenyúgöző: tele van friss energiával, tele van ujjongó újrakezdés-élménnyel, a hangszerelés pedig letaglózóan jó. Noha sokan azon a véleményen vannak, hogy a SOFAD dalainak nagy része - az I Feel You is - a vallásról, vagy a hitről vagy Istenről szól; szerintem viszont inkább egyfajta ujjongó, szerelmes lemez a Songs Of Faith And Devotion, hiszen Martin ekkor nősült meg újra, ekkor vette el Suzanne Boisvert-et - számomra a SOFAD lendületes lelkes, túlcsordulóan érzelmes szövegvilága ennek a szerelemnek a lenyomata (és aztán ennek a szerelemnek a romlását követhetjük nyomon a bölcselkedő, távolságtartóbb Ultrán, a már Szabad Szerelemről prédikáló Exciter-en, majd a gyászosan sötét, váláskor készült Playing The Angel-en).
 
Állítólag a Condemnation lett volna egyébként az első kislemez, de valahol a Walking In My Shoes-t is olvastam, de végül mégis az I Feel You mellett döntöttek.
 
Dave: „Ez egy olyan szám, amely teletölti a fejedet, egyszerűen berobban a pofádba...erre lett kitalálva. Van benne szexualitás, erős érzelmi dominancia. Nem kifejezetten az én választásom volt, de úgy láttuk, ez a szám az, amely jelenleg először prezentálhatja jelenlegi énünket. Megmutatja az embereknek mire számíthatnak.“
 
Fletch: „Több oldalról közelítettük meg a dolgokat, sokféle elképzelés volt, de úgy találtuk, az I Feel You az a szám, amelyik kifejezi a dolgok lényegét.“
 
Alan: „A szám semmiképpen nem tipizálja az albumot, de mindenképpen megadja a helyes útirányt a további várakozás felé.“
 
Dave egyébként annyira lelkes volt az I Feel You demóját hallva, hogy: „Ez volt az a pillanat, amikor belenéztem a tükörbe a seprűnyéllel, és elkezdtem léggitározni.“
 
Martin később, 1998-ban így nyilatkozott a dalról: „Az egész Songs Of Faith And Devotion koncepció azzal kezdődött, hogy próbáljunk meg élőbbek, spontánabbak és változatosabbak lenni. Az album végül a legrockosabb dolog lett, amit valaha el akartunk érni. Az I Feel You talán a legjobb ízelítő ebből, és talán a legközelebb áll ahhoz, hogy egy igazi rock hangázású zenekar legyünk.“
 
Egy kiváló, letaglózó dal, koncertkedvenc és még brit slágerlistán is jól szerepelt (8. hely): ezzel kezdődik tehát a ma 30 éves Songs Of Faith And Devotion!
 

süti beállítások módosítása
Mobil