A Music For The Masses a Depeche Mode egyik legemblatikusabb, legbombasztikusabb dalával kezdődik: ez a NEVET LET ME DOWN AGAIN!
Ahogy azt már a kislemez megjelenésének jubileumánál említettem, már a dal rövid bevezetője egy csoda, egy szerencsés véletlen eredménye: a gitárt samplerezték és a részlet a szám közepére került volna, de valahogy az elejére keveredett, ráadásul nem is teljesen jól találták el a számolást. De ahogy először lejátszották, valahogy tökéletesen odaillett. Ezután elindulnak a Led Zeppelin When The Levee Breaks-ből importált dobok (Dave Bascombe szerint akkor még nem voltak annyira agyonhasználva), majd érkezik Dave erőteljes, fémes hangja, aki szinte „végigkiabálja“ a versszakokat. A szárnyaló, harsogó, lázas refrénre megérkezik zongora és Martin is: „duettben“ éneklik végig a versszakokat. A második versszak alá plusz dob érkezik, majd a „safe as houses“ résznél Martin ismét megérkezik, majd a „trousers“ szót már Alan is kiejti talán, vagy Martin duplázik? Aztán a második refrén előtt ismét nagyzenekari effektek, harsonák, aztán a végén már csak a hömpölygő, harsány, ünnepélyes lezárás (Dave Bascombe szerint ennél a résznél a Carmina Buranából kölcsönöztek hangokat). Dave skandálja, hogy „never let me down“, Martin pedig a „see the stars they’re shining bright“ részt énekli, kétértelműen nyugtatva a himnikus hangszereléssel szöges ellentétben álló nyugtalan, elárvult szöveget.
Mert miről is szól a dalszöveg? Repülünk, szárnyalunk egy barátommal, de azért bízom benne, hogy nem hagy cserben ÚJRA... pedig megígéri, hogy biztonságban leszek, amíg észben tartom, ki viseli a nadrágot. A dal végén Dave kérlelő, ismétlődő „soha ne hagyj cserben“ éneke különös, nyugtalanító ellentétben áll Martin soványnak tűnő nyugtatgatásával: „nézd a csillagokat, milyen fényesen ragyognak - minden rendben van, ma este...“. Számomra a dal tökéletességét az a kontraszt adja, ami a szárnyaló hangszerelés és a szárnyalni akaró, de titokban gyötrődő dalszöveg között feszül. Van olyan értelmezés, ami szerint a dalszöveg a gay szexről szól, megint mások pedig a drogok által szerzett könnyű mámorra asszociálnak.
De mit mondanak a zenekar tagjai a dalszövegről? A DM Live Wiki gyűjtése alapján egy 1988-as rádióinterjúban Andy Fletcher azt mondja, hogy bár túl sokat nem árulhat el Martin Gore dalainak jelentéséről, de azt elárulja, hogy a 'Never Let Me Down Again' "csupán az ártatlanságról szól". Martin elárulja a BRAVO 1987/44 számában, hogy a dalt már 1986 márciusában megírta (!). „Olyan régen volt, hogy már nem tudok sokat mondani róla. De a dalnak semmi köze a párkapcsolatokhoz. A valóság elől való menekülés koncepciójáról és az utána következő gonosz ébredésről szól. Bármilyen menekülésről. Drogok, alkohol, vagy bármi más." 1993-ban így nyilatkozott a Rolling Stone magazinban: "Volt egy eset a 'Never Let Me Down Again'-nel kapcsolatban, amikor egy este két különböző ember odajött hozzám egy koncert után, és azt mondta: "Nagyon tetszik ez a dal". Az egyikük azt hitte, hogy ez egy meleg himnusz, a másikuk pedig azt, hogy egy drogos himnusz. Mindketten imádták a dalt, úgyhogy ez nekem megfelel."
Amikor Alant megkérdezték, hogy melyik a kedvenc DM szövegrészlete, akkor habozás nélkül azt válaszolta, hogy „Promises us we're as safe as houses, as long as I remember who's wearing the trousers.“. Még azt is hozzátette, hogy „egyszerűen zseniális!“ Kétségtelen persze, hogy Alan esetében nem lehet tudni biztosan, hogy mikor ironizál és mikor beszél komolyan. Ugyanakkor maga a dal talán a kedvenc Depeche Mode dala - nem véletlen, hogy még 2010-ben is hallhattuk tőle! A Wilder hampsteadbeli otthonában programozott Never Let Me Down Again első változatában még a refrén volt hangsúlyos, és ilyen értelemben a dal nem különbözött a többi számuktól. Alan szerint mégis "a dal nyilvánvalóan kislemezként is kiemelkedett, és a 'Stripped'-hez hasonló hangulatot sugallt. Van egy nagyon határozott himnikus minősége, ami különösen akkor mutatkozik meg, amikor a dalt élőben adják elő, és a végén az egész közönség egységesen integet a kezével - szerintem ez a Depeche csúcspontja."
Steve Malins Black Celebration című könyve szerint a dal hatásosságához az is hozzájárult, hogy „a Music For the Masses albumon a Depeche Mode már nem ragaszkodott a régi kliséihez, miszerint nem használnak hagyományos rock akkordokat. Ez a változtatás azonnal nagyot dobott a dinamikán, ami nagy előrelépés volt a korábbi elektronikus lemezeik egyszerűségéhez képest, de a legnagyobb durranást, a Never Let Me Down Again-ből csinálta. „Ezzel a számmal vagyok a legelégedettebb - büszkélkedik Bascombe. - Egyszerűen imádom. Az alapritmushoz a Led Zeppelin, When The Levee Breaks című dalának fantasztikus dob-alapját használtuk. Martin az alapot megspékelte egy kis gitárral, így sokkal teltebb lett a hangzás. A gitárhangzást telepakoltuk még mindenféle effektekkel. Még nagyzenekari hangok is megjelennek rajta, vonósok, fúvósok, plusz egy kicsit átalakítottuk a nótát, hogy kiemeljük a kórust, ami hihetetlenül megdobta.”
„Emlékszem, Dave nagyon elégedett volt a vokállal, úgy érezte, sikerült áttörést elérnie. Lehet, hogy csak könnyebb volt ráénekelnie egy természetesebb alapra. Ha így is volt, biztos tudat alatt működött. Korábban, az indusztriális korszakukban minden hangzással kapcsolatos meló még nagyon szét volt választva. A számok nagyon megtervezettek voltak és szokatlan hangzásuk volt, telepakolva milliónyi effekttel. Nem hiszem, hogy ezek túl sokat segítettek a dalokon és egyértelműen nem volt könnyű Dave-nek sem felénekelni őket.”
Ezzel a dallal indul a Music For The Masses tehát. Az albumverzió szinte teljesen megegyezik a klipváltozattal, jöjjön hát a klip!
És máris itt a következő jubiláló klasszikus nagylemez: ma 35 éve került a boltokba a Depeche Mode hatodik albuma, a MUSIC FOR THE MASSES!
A Depeche Mode Information Service Newsletter 1987 februárjában adott hírt arról, hogy a zenekar Párizsban elkezdte felvenni a Black Celebration-t követő új nagylemezt. Hírül adták azt is, hogy új hangmérnökkel dolgoznak, Dave Bascombe-bal, aki Peter Gabriel és a Tears For Fears lemezein dolgozott korábban. Már itt egészen pontosan megmondják, hogy április 27.-én fog megjelenni az új kislemez (ez a Strangelove volt, és újabb bizonyíték, hogy a kislemez a közhiedelemmel ellentétben nem április 13.-án került a boltokba), a nagylemez szeptemberi megjelenését is pontosan előrejelzik, és az új turnét is beharangozzák, amely Európa, Észak-Amerika, Kelet-Európa és Japán mellett a tervek szerint Dél-Amerikát és Ausztráliát is érintette volna - ez utóbbi két helyszín nem került bele végül a turnéba (ugyanakkor két szakasz is volt Európában és Észak-Amerikában). Az áprilisi hírlevélben megírták, hogy a párizsi session után Londonban dolgoztak a lemezen, majd Dániában fogják mixelni a lemezt a nyár folyamán (ez volt a legendás, nemrég leégett Puk Studio). Júniusban pedig már el is árulták, hogy az új nagylemez címe „Music For The Masses“ lesz (valamint hogy Dave-re apai örömök várnak), szeptemberben, az utolsó hírlevélben pedig egyrészt a turnédátumokról esett szó, másrészt pedig bejelentették, hogy a hírlevél egy képes magazinná fog átalakulni. A magazin a BONG nevet kapta :)
Mi ez a furcsa lemezcím? „Zene a néptömegeknek“. Martin állítólag egy lemezturkálóban bukkant egy ilyen című válogatáslemezre és úgy érezte, hogy ez ironikusan alkalmazható lesz a Depeche Mode mindig új utakat kereső hangzására. Andy magyarázata a következő volt: „A címe Music For The Masses - kicsit gúnyosan, átvitt értelemben. Mindenki azt mondogatta, hogy csináljunk kommerszebb zenét, úgyhogy ezért választottuk ezt a címet.” Martin: Nem hiszem, hogy a zenénk valaha is megtalálja az utat a nagyátlaghoz, ezért lett ez az album címe. Egy humor. Csak a rajongók veszik meg a lemezeinket.”
Daniel Miller (és Gareth Jones) helyett tehát Dave Bascombe lett a lemez producere, habár ezzel Alan nem igazán ért egyet: „„Az összes DM-album közül talán a Music For The Masses-nek voltunk magunk a producerei. Minden tiszteletemmel együtt meg kell mondanom, Dave Bascombe inkább jó hangmérnök volt, semmint producer.“
A kiváló borító - először a Depeche Mode történelmében - nem Brian Griffin, hanem a régóta a DM-mel dolgozó Martyn Atkins munkája. A bandához képest sokatlanul világos, sárga (!) alapon három fényes vörös megafont ábrázolt (melyeket először a Strangelove borítóin és videoklipjein lehetett látni), csodálatos, felhős naplementével a háttérben. Alan Wilder: „A hangszóró ötlete a grafikusunktól, Martyn Atkinstól származik - ő vetette föl -, de hogy a lemezeink iróniája is érvényesüljön, a megafonokat olyan háttérben ábrázolta, amelynek nem sok köze van a tömegekhez. Sőt, épp az ellentéte. így végül kicsit hátborzongató módon a hangszórók vagy megafonok egy teljesen oda nem illő tájon, sivatagban vagy valami hasonló helyen láthatók.“
Érdekesség, hogy a lemeznek volt egy eredeti borítója is, az utolsó pillanatban változtattak rajta, de néhány példány megjelent így is, amelyek ma már csillagászati összegeket érnek. A hanghullámokat kibocsátó megafon fehér-narancssárga színű, stilizált ábrázolása szintén Martyn Atkins munkája volt.
A Music For The Masses hangzása jóval inkább teret ölelőbb, lélegző, filmszerűbb, és összességében kicsit jobban fésültebb, mint a korábbi Depeche Mode lemezeké. Kevesebb a vibrálás, a klausztrofóbia, a dinamika kicsit jobban képben van tartva. Széles, atmoszférikus, integráló hangzása jóval kevésbé elidegenítő, mint a korábbi néhány lemezé. Ezen a lemezen kezdték el lazítani a hangzást különböző sample-ek használatával: korábban elképzelhetetlen volt, hogy egy nagy DM slágerhez Led Zeppelin sample-t, vagy épp a Carmina Buranát használják, ahogy a Never Let Me Down Again-hez tették - de van a lemezen Kraftwerk, New Order, Talk Talk, sőt, még N.W.A. sample is. Az ironikus „Music For The Masses“ cím sokak szerint visszaütött, állítólag nem kevesen voltak, akik 1987-ben kommersznek érezték a letisztultabb, rendezettebb hangzást. Dalszövegek tekintetében is kicsit több a fény (bár Martin legendásan kétértelmű dalszövegei közül itt van néhány egészen jellegzetes darab), illetve néhány dalszöveg (főleg a Martin által énekelt The Things You Said és I Want You Now) meglehetősen „tinédzseres“. „Sok visszatérő elem van a dalaimban - mondja Gore. Egy dolog, ami mindig visszatér, az a csalódás és az elégedetlenség. Sok nótám az ártatlanság keresésével is foglalkozik. Van egy teóriám, hogy minél öregebb vagy, annál jobban ábrándulsz ki mindenből, a tinédzser éveid a legjobbak, akkor vagy a legboldogabb. Ahogy öregszel és többet látsz a világból, életed kontúrja szépen lassan halványodik.”
A Music For The Masses talán első nagyon magabiztos Depeche Mode lemez. Dave baritonja teljesen beérett, Martinnal fantasztikus duettet alkotnak a dalok nagy részében. És noha az európai turné félházakkal szegélyezett első fele, és a szerénynek tűnő tizedik hely a brit slágerlistán kicsit döcögős kezdést sejtet, a turné végére a Rose Bowl-ban a Depeche Mode végleg és diadalmasan bevette a világot.
Johathan Miller Stripped című könyve pontosan idézi a nagylemez recenzióit. “ A két főrivális, az NME és a Melody Maker egyaránt október 3-án jelentette meg nagy jelentőségű kritikáját. Az előbbiben Jane Solanas inkább dicsérni jött, mint temetni: „Arra lennék kíváncsi, valójában perverz-e a Depeche Mode - ezt szeretném tudni. Az elméjük valóban szennyes. Legalábbis Martin Gore dalszerzőé biztosan, a többi Mode-tag pedig bátorítja, vidáman énekli és játssza bizarr dalait. Martin Gore a szőke fürtös a Depeche Mode-ban, aki előszeretettel visel bőr miniszoknyát. Semmi gond ezzel. A Depeche Mode szemérmetlen popipari szereplő, ez hosszan tartó sikerük titka és ez az oka annak is, hogy Martin Gore képes volt furcsa, érzéki vízióinak bemutatására és a Depeche Mode-közönség boldoggá tételére... Örömmel látom, hogy a Music For The Massesen Gore legjobb megszállott formáját mutatja. Minden számot átitat a bűn valamilyen formája. Számomra az új kislemez, a Never Let Me Down Again izgalmas mestermű, a homoerotikát egyesíti a drogos euforiával. További csúcspont az albumzáró Pimpf, mely gyanúsan hasonlít a bizarr vámpírfilm, a Daughters Of Darkness filmzenéjére, illetve a két dal, melyben Gore a szólóénekes, a The Things You Said és az I Want You Now. Angyali hangja végigborzongatja a női gerinceket.”
A Melody Makerben Paul Mathur is a kelet-európai ízű instrumentális utolsó számot emelte ki, de téves okokból: „A Pimpf egy olyan album butuska és szemtelen zárószáma, mely sima, cseppfolyós, és ha a fények kialszanak, kifejezetten egyhangú - majd egy ugyancsak elítélő, ha nem éppen összezavarodott megjegyzéssel rúg még egy utolsót az albumba. - Nem pont ez az, amire várok, és a kocsmai viták során nem is ezzel érvelhetünk a legjobban a popzenét érő rágalmazások ellen, mindenesetre megtartom.”
A Record Mirrorban Eleanor Levy a Depeche Mode javára döntött, mikor a Music For The Masses-t a lehetséges ötből négy ponttal jutalmazta. „A Never Let Me Down Again relatív sikertelensége a kislemezlistákon néhányakat arra sarkalt, hogy temessék a Depeche Mode-ot. Mindenesetre a lemezvásárló közönség kivételével mindenki egyetért abban, hogy a legutóbbi D Mode-kislemez eddigi legjobb munkájuk. Tény, hogy ez a sötét, érzéki szám túlságosan zavaró lehet a köztünk járó Rick Astley-rajongóknak, és mivel érettebb zenekart jelez, véget vethet a közkeletű félreértésnek, mely szerint a Depeche Mode csajoknak való szintibanda. Csak a masszív slágerlistás sikertelenség biztosítja végül az utóbbi évek egyik legegységesebb zenekara számára a helyet a hiteles hírességek csarnokában... A Music For The Masses éppen ezért ellentmondásos cím. Ebben a pillanatban nagyon messze áll attól, amit jelent, mert általános elégedetlenséget, paranoiát és sebezhetőséget sugall, és mert nagyon heves és intelligens a tömegigény mércéjéhez (azaz a slágerlistákhoz) képest. Ehelyett ismét Martin Gore gyengeségébe nyerünk bepillantást, leginkább a szívszaggató The Things You Said vagy az I Want You Now esetében. Martin Gore jelenléte minden eddiginél érezhetőbb az albumon, a hangja gazdagabb és erőteljesebb, míg Dave Gahan éneke az Iggy Pop-szerű mélységet és önpusztítást idézi - ez is egy ok, amiért a Music For The Masses talán az eddigi legkiválóbb és legszexibb Mode-album.”
A mindig perfekcionista Alan Wilder ezúttal is látott javítanivalót: „Magától értetődő, hogy visszatekintve mindig úgy érzed, jobb munkát is végezhettél volna. Igazából akkor aggódnék, ha nem érezném ugyanezt minden egyes általam készített felvétellel kapcsolatban. Ez visz előre. A Black Celebration-ön van néhány jó anyag, de a keverés elég furán hangzik. A Music For The Massesnek jobb a hangzása, de nem olyan izgalmas lemez... Azt hiszem, akkorra már kimerítettük a fémes hangzásban rejlő lehetőségeket. Egy csövet nem lehet olyan sokféleképpen megütni kalapáccsal.”
Gahan nagyon lelkes volt az album dinamizmusát illetően: „Megtaláltuk a magasságot és a mélységet is. Sokkal tudatosabban építettünk fel hangulatokat, fokoztuk az érzelmeket, amíg el nem értünk a csúcspontig, majd onnan taszítottuk vissza őket megint. Felfedeztük a lendületet. Ez volt az első, zeneileg igazán összerakott albumunk.”
„Valamivel hagyományosabb és egyben tradicionálisabb is lett ez az anyag, mint a korábbiak voltak - mondja Wilder. - Az album nagy része nem igazán éri el a Never Let Me Down Again színvonalát. A lemezen hallható dalok sokkal jobban hasonlítanak Martin eredeti demóihoz, mint mondjuk a Black Celebration dalai, úgyhogy mondtuk is Martinnak, „legközelebb, ha tudod, ne fejezd be teljesen a demókat, mert így több mozgásterünk marad a stúdióban.”. A másik, hogy szerintem Dave Bascombe nem volt eléggé bevállalós. Ő egy rendes fickó és nagyon profi munkát végzett, de nem volt meg benne az a plusz, hogy ellátta volna névjegyével a produkciót. Valahol megragadt a hangmérnök és a producer között.”
Dave Bascombe viszont rámutatott, hogy az olyan számoknál, mint a sötéten alázatos Behind The Wheel, a remixeket készítő DJ-k sokkal lazábban vették a dolgot, mint a zenekar vagy a producer. „Nem engedték, hogy lábcint használjak a dalban, ami nélkül nehéz volt igazán jó hangzást elérni - mondja sóvárogva. Majd engedékenyebben hozzáteszi: - A Behind The Wheel-nek van egy nagyon jellegzetes, klausztrofób hangulata, pontosan a limitek miatt.” Bascombe elégedett volt olyan felvételekkel, mint a Nothing vagy a Little 15, mégis „az a problémám az albummal, hogy bár elég sötét és nyomasztó, de nem elég tökös.”
Végezetül következzék néhány vélemény a lemezről a 2006-os Music For The Masses dokumentumfilmből:
„Bruce Kirkland (Second Vision, elnök): Véleményem szerint, a 'Music For The Masses' nagyon fontos volt a zenekar életében. Magában hordozta mindazt, amit elértek, illetve az a várakozást is hozta, amelyet akkoriban velük szembe támasztottak.
Daniel Miller (Mute Records, elnök): Nagyszerű lemez volt.
Martyn Atkins (művészeti igazgató): A 'Music For The Masses' volt az első nagylemez, amit beraktam, és végig meghallgattam.
Neil Ferris (rádió promóter): A 'Music For The Masses' az egyik legfontosabb Depeche album volt. Ismét újabb magasságba emelve a bandát.
Flood (producer): A zenekar megítélése megváltozott a köz számára. Nem egyszerűen megnőtt a táborúk, hanem bizonyos értelemben elmélyült az.
Gareth Jones (hangmérnök): Az együttes egyre inkább nagyobb erőt képviselt. A hangzás fenyegetőbb és sötétebb lett.
Seymour Stein (Sire Records, elnök): Volt az albumban valami határozottság, ugyanakkor zeneileg felemelő. Az egész, ahogy az együttes az évek során építkezett, tekintve akár a koncertközönséget és a fanatikus rajongói tábort, elért oda, hogy prezentálta azt a lemezt, amely megadott mindent a rajongóknak, amit valaha akartak.
Martyn Atkins (művészeti igazgató): Tulajdonképpen, megállíthatatlanok voltak.“ (az idézetek a HDMFC holnapjáról, Steve Malins: Black Celebration című könyvéből és Jonathan Miller: Stripped című könyvéből származnak).
Itt a ma 35 éve megjelent Music For The Masses, teljes egészében (a CD és kazettakiadvány négy bónuszdalával):
A mindig jól értesült HDMFC további információkat osztott meg: "Az együttes várhatóan az év végével befejezi az új zenei anyag felvételi, illetve keverési munkálatait. Egy hét múlva, október 4-én sajtótájékoztatót tart az immáron két-tagú zenekar, ahol ismertetik a jövő évi európai nyári stadion turné dátumait és remélhetőleg az új kiadvány címét. Az eseménynek ezúttal Berlin ad otthont, a Berliner Ensemble fogadja majd az újságírókat. A sajtótájékoztató időpontja 13 óra és valószínűleg nyomon követhető lesz élőben az Interneten keresztül is, csak úgy, mint a legutóbbi alkalommal."
A napot zárjuk Vaughn George A Broken Frame albumot bemutató videójával. Vaughn megállapításira néha magam is hagyatkoztam a mai nap bejegyzéseiben. Mára jó éjt, folytatás az A Broken Frame borítójának részletezésével és az A Broken Frame lemez nem kislemezes dalainak elemzéseivel - holnapután. Hogy miért nem holnap? Mert holnap egy másik album kerek évfordulóját fogjuk ünnepelni Egy olyan lemezét, ami inkább a néptömegeknek szólt! (spoiler alert! ;) ).
A Shouldn't Have Done That végén fütyülő szél lassan egy kitartott szintihangba megy át, majd megjönnek a súlyos ütősök: máris belecsúszunk a ma 40 éve megjelent A Broken Frame lemez himnikus utolsó dalába: ez a THE SUN AND THE RAINFALL! Megkockáztatom, hogy nem túl sok embernek nem ez a kedvenc dala a lemezről... Alan Wilder pedig egy kérdésre válaszolva azt mondta, hogy ezt a dalt adná ki egyedül az első két lemez dalai közül. Még 2009-ben, a Tour Of The Universe DVD mellékletében is felveti Peter Gordeno Martinnak, hogy el kellene játszani ezt a dalt Depeche Mode koncerten, de sajnos Martin nem reagál... Daniel Miller sem titkolta: „Az egyik kedvenc dalom a The Sun And The Rainfall volt. Imádom azt a dalt.“. Andy érdekes véleményt osztott meg erről az alkotásról: "Remek dal, de szilárdan hiszek abban, hogy az utolsó dal sohasem kap kellő figyelmet. Ez a nagyon jól sikerült szerzemény is azért nem vitte semmire, mert zárószám lett belőle."
A The Sun And The Rainfall-ban visszatér az A Broken Frame komor hangulata, teljes fegyverzetben: csodálatos szintitéma, elkeseredett dalszöveg, amely azonban a refrénben csodálatos módon pozitívan csendül ki, ezzel már talán a következő lemez, a Construction Time Again lázas tennivágyását vetítve előre. A „things must change“ refrénben még Dave egész lemezen tompított hangja is kitörne a fátyolosságból... A szaggatott dobokkal kísért dal aztán csodálatosan ér véget: Martin „things must change“ éneke mellett Dave a dalszöveget kezdi ismételni, egyre hangosabban és hangosabban, majd miután az alapritmus is megváltozik, bejön egy harmadik vokál (Alané talán? vagy ez is Dave?), amely azt énekli, hogy „all that I’m saying, the game’s not worth playing over and over again“. És ha ez nem lenne gyönyörű, még egy szintitéma is bejön, tökéletesen kiegészítve a szépen fokozatosan lehalkuló, emelkedett hangulatot. Ezzel a kiváló dallal zárul tehát a 40 éves A Broken Frame.
Ahogy az előző bejegyzésben említettem, az A Photograph Of You végén feltámad a szél (eleve milyen váratlanul atmoszférikus ez a dermesztő szélfújás, mondjuk a Speak And Spell steril stúdióhangulatához képest), és megérkezik Martin és Dave első duettje, a SHOULDN’T HAVE DONE THAT! Sejtelmes, baljós hangulatú dalt kezdenek el együtt énekelni, igencsak minimalista hangszerelés előtt. Ez a hangszerelés aztán némiképp kiegészül, majd menetelés-tapsolás hangja kezdődik, hogy aztán következzen egy teljesen váratlan és indokolatlan középrész, ahol mintha egy gyerekdallam mögött különböző zörejek szólnának, amiről hamar kiderül, hogy egy szövegrész megfordítva. Aztán állítólag jön Andy hangja, ahogy azt mondja, hogy „Left! Right“, mintha ő irányítaná a háttérben menetelő csapatot. Még két baljós versszak, aztán pár dermesztő másodpercig csak a menetelőket halljuk, hogy aztán visszajöjjön a dal eleji szélfújás, ami aztán az utolsó dalba, a The Sun And The Rainfall-ba megy át. A dal baljós dalszövege állítólag Hitlerről szól, bár erről semmilyen megerősítés nem érkezett a zenekar részéről.
De mi is ez a furcsa középrész? Mert a menetelés magyarázata az megvan Daniel Miller-től ("Emlékszem, egyszer a Blancmange együttes tagjai beszálltak a 'menetelésbe' a 'Shouldn't Have Done That' rögzítésekor. A szomszéd stúdióban dolgoztak éppen a saját lemezükön. A két együttes összehaverkodott, és kisegítették egymást. Igazi összetartás volt ez az electropop berkein belül."). De a középrészben mi ez a fordítva felmondott szöveg? Ez a következő: Martin ezt a mesét mondja el: „The big bird is packing… The little bird is packing as well…! …that the big bird has got more worms than little bird… …so the little bird doesn’t like this… he’s after the worms that are really owned by the big bird… he flies over to the big bird’s worms… oh, what a joy it was when he got those worms and he flew away, he flew out to the top of the mountain…! And the big bird was too fat that he couldn’t fly… “, Azaz kb: „A nagy madár gyűjtöget... A kismadár is gyűjtöget...! ... a nagy madárnak több férge van, mint a kismadárnak... ... ez a kismadárnak ez nem tetszik... a férgek után megy, amik valójában a nagy madáré... átrepül a nagy madár férgeihez... ó, micsoda öröm volt, amikor megszerezte azokat a férgeket, és elrepült, kirepült a hegy tetejére...! És a nagy madár túl kövér volt, hogy nem tudott repülni...“ A mesét Martin két kacaja teszi teljessé.
De mi is ez a mese a madárról? A DM Live Wiki szerint a történet valószínűleg összefügghet a következő magyarázattal, amelyet Martin Gore adott, amikor egy rajongó 1982-ben levélben megkérdezte őt a DM bakelit kislemezes példányain lévő metszetekről, köztük a 'Leave In Silence' vinylről, amelyen a következő metszetek vannak: "LITTLE BIRD'S PECKING / LITTLE BIRD'S TAKEN THE WORM!"[1] Martin válasza a következőképpen hangzott: "Ezek a mi stúdióbeli beceneveink és mondásaink. Little Bird a kétsávos gép, Big Bird pedig a 16 sávos gép. A Little bird csipogása azt jelenti, hogy a két sávos fut, a „LB's taken the worm“ pedig azt, hogy egy jel mutatta, hogy a 16 sávosról (Big Bird) rögzít. Hülye ötlet, nem igaz? (Andy ötlete volt)“
A The Meaning Of Love után pedig azonnal jön a másik popos dal, az A PHOTOGRAPH OF YOU a ma 40 éve boltokba kerülő A Broken Frame lemezről. A See You mellett ez a másik dal, amit már elvileg Martin legelső formációja, a Norman And The Worms is játszott. Simon Spence, a Just Can't Get Enough című könyv szerzője állapítja meg a könyvében, az A Photograph Of You szintén a korai Norman And The Worms időszakban született. Steve Gallacher így nyilatkozott: "Még mindig megvannak azokból a szövegkönyvekből, amelyekre Martin leírta az akkordokat, amiket leírt. Ezeken a lapokon megtalálhatod a See You-t, az A Photograph Of You-t, a Green Grass-t és a Saxophone Joe-t, a dalokat, amiket élőben játszottunk"
A dal kellemes zongorákkal kezdődik, majd nem is kellemetlen húzóssággal folytatódik, ám a bugyuta, gyerekes szöveg és a kissé közhelyes dallam nem sokat segít a közelkerülésen. Van egy kissé olaszos hangulata is, a helyenként mandolin-szerűen játszó szintetizátornak köszönhetően. A dal közepén a „fütyülős“ szintidallam szintén kellemes, de érzésem szerint egy lemezzel korábbra való... Az egyébként nem kellemetlen „feel blue“ lezárásba aztán hamarosan szélzúgás keveredik, és visszatér az A Broken Frame alaphangulata...
Az A Broken Frame hangulata a hatodik dalig (Satellite) tökéletesen egységes: komor, fenséges, hangulatos, mély, bájos, érzelmes, sötét. A hetedik (és a nyolcadik) dal aztán teljesen elrontja ezt a hangulatot. A már korábban megjelent THE MEANING OF LOVE olyan, mintha Vince Clarke visszatért volna a stúdióba. A bohókás hangszerelés némiképp továbblépés persze az első lemez hangulatához képest, de azért elég egyértelműen egy „popos kompromisszumot“ hallunk itt. De ismerek olyat is, aki szerint ennek a dalnak van a leginkább keserédes szövege. Mások szerint bájos dal, szerintem inkább csak idétlen. De természetesen megértem: kevés dal volt kész ebben az időszakban és nem ártott a popos, húzódaloknak gondolt alkotásokat szerepeltetni a lemezen - furcsa is lett volna, ha lemarad ez a lemezt nem sokkal megelőző kislemez magáról a nagylemezről. A kislemez- és klipverzió került fel a lemezre.
