Dave McElroy az Almost Predictable Almost blog szerzője is írt egy remek kritikát a Live Spirits lemezről. Íme a fordítás:

"Gyakran ér az a vád, hogy egyszerűen képtelen vagyok kritizálni a Depeche Mode-ot, mintha az együttes pomponlánya lennék, aki nem tudja a munkásságukat objektíven analizálni. Természetesen a Depeche iránti mély szerelmem azt is jelenti, hogy minden egyes albumot szinte féktelen lelkesedéssel fogadok - ezt a Spirit-kritikám önmagában is bizonyítja - de amikor mégis kritizálom a zenekart, ahogy azt tettem akkor, amikor kiadták a felesleges és viccesen drága MODE boxszettet, akkor meg meg lettem kritizálva a negatív véleményemért. Mindegy, ez az élet, és én vagyok annyira csacska, hogy elvárom az emberektől, hogy elolvassák, amit megosztok az interneten, ráadásul egy olyan együttesről, akinek a rajongói tábora - hogy is mondjam - igencsak odaadó, jól tehát nem jöhetek ki a dologból.

A Depeche Mode számos felületen megosztotta már a véleményét, még a saját rajongói bázisán belül is. Bármit is mondanak, az alaposabb elemzés alá esik a rajongók által, mint az Egyesült Nemzetek dokumentumai. Ismerjük a csata színhelyeit - Alan, vagy Alan nélkük, dobokkal, vagy dobok nélkül, rejtett albumdalok, vagy a legnagyobb slágerek, tetszőleges új anyag nem olyan jó, mint bármi régen és így tovább, és így tovább, egészen addig, amíg az internet kifogy a tárhelyből, mert valaki Ukrajnából azt mondja valakinek Montrealban, hogy az egész világ rosszabb lett, amióta Alan elhagyta a bandát bő két évtizeddel ezelőtt. Ennek soha nem lesz vége.

De a turnék azért még mindig a Depeche Mode rajongók legfontosabb egyesítő tényezője. Mindenki szereti a Depeche Mode turnékat, és a koncertek egyben óriási közösségi találkozók is, amelyeken mindenki közösen ünnepli a világ legjobb zenekarát (az objektivitás hiánya ezúttal teljesen szándékos). Oké, valójában nem is mindenki szereti a turnékat. A rajongók mindig panaszkodnak a setlist-variácókra (általában ők nem azok az 1984 óta töretlenül rajongó típusok), vagy a banda új felállására, de azért összességében nagyrészt a Depeche Mode rajongói szeretik a Depeche Mode turnéit.

És a Depeche Mode rajongói szerették a Global Spirit Tour-t. A zenekar az eddigi legnagyobb turéján játszott, 130 koncertet adtak, és az értékelések csaknem mindig pozitívak voltak. Én összesen 9 koncerten voltam, a Barrowlands-tól kezdve a két berlini estéig, és mindegyik hihetetlen élmény volt. Olyan dolgok, mint az Everything Counts és a Walking In My Shoes új remixei, a Heroes a londoni stadionban, a Personal Jesus a Barrowlands-en, és a három nap Berlinben régi és új barátokkal mind-mind olyan dolgok, amiket soha nem fogok elfelejteni, és amik nagyon emlékezetessé tették számomra a Global Spirit Tour-t. Tudom, hogy sok ember ugyanezt érezte, és és ezért is mutatkozott nagy érdeklődés a koncertfilm után, ami azután, hogy kiszúrtuk a kamerákat a Waldbühne-koncerteken, nyilvánvalóan és elkerülhetetlenül követte a turnét.

Egyetlen élő felvétel sem tudja megismételni az érzést, amit ott, a helyszínen érez az ember: és ezt senki nem is várja el. Szerencsés voltam, hogy ott tudtam lenni a Waldbühne koncerteken és én ott a helyszínen teljesen őszintén azt gondoltam, hogy utolsó koncert volt a valaha volt legeslegjobb Depeche Mode koncert. Azon az estén ott, a Stripped úgy szólt, mint a legszebb régi időkben, egy lenyűgöző szám, pont amikor a Nap végre lenyugodott a színpad felett. A Never Let Me Down Again hangosabb volt, mint valaha, és az egész setlist nagyon működött, kivéve a buligyilkos, lassú Poison Heart-ot és a Where's The Revolution-t. Pozitív elektromosság vibrált a levegőben a koncert kezdetétől a végéig. Ez egy különleges koncert volt, és a tömegnek volt egy kimondatlan megállapodása, hogy ezt a dicsőséges együttest úgy ünnepeljük, mintha ez lenne a Depeche Mode utolsó fellépése. Az érzés, amit minden jelenlévő érzett azon az éjszakán, az nem megismételhető, de legalább nyomokban felfedezhető lesz vajon a koncertkiadványon? A Live Spirits vajon meg tudja majd mutatni, hogy ez a koncert mennyire nagyon jó volt?

Sajnos, nem tudja. Ez az élő album lapos, unalmas. Rosszul kevert, bizonyos helyeken túl lassúnak tűnik (hallgasd meg a Stripped-et a koncertlemezről, aztán utána a bootleg felvételről - valamit elrontottak a stúdióban), és néhány helyen egészen szörnyen szól. És hát egy Depeche Mode koncerten nincs helye basszusgitározásnak, és néhány hang, amit a DM az Everything Counts-ban használ, olyan, mintha egy gyenge tribute-banda használna - ezeket a hangokat az együttes használta már jópár évig, nincs szükség arra, hogy megváltoztassuk őket. Túl sok minden van itt, ami valahogy nem klappol - nagyon furcsán.

Szóval összességében ez egy nagy csalódás. Vannak persze zseniális pillanatok, mint például a The Things You Said (sóhaj...), az Everything Counts hihetetlen kezdése (noha azokat az átkozott "tom!-tom!" kitöltéseket hanyagoljuk már), és persze a csodálatos Heroes, az este egyik érzelmi csúcspontja - de nincs elég ezekből a pillanatokból. Mindig félek összehasonlítani a régi dolgokkal az új koncerteket, de az tuti, hogy ez nem Devotional meg 101. Hogy teljesen őszinte legyek, a limitált kiadású koncertfelvételek a Get The Balance Right, az Everything Counts és a Love In Itself kislemezekről sokkal élettel telibbek, mint a Live Spirits.

Ez a koncertlemez olyan lesz - néhány daltól eltekintve - amihez nem fogok gyakran visszatérni. A DVD nagyszerű, mert visszavisz abba a csodálatos berlini éjszakába, és vannak olyan pillanatok, amik úgy felugrasztanak ültő helyemből, mintha Salah egy újabb gólt szerezne (a Liverpool éppen megnyerte a bajnokságot, bocsi), de egyáltalán nem jön át az az energia, ami az egész arénában megvolt. Vannak emberek, akik számonként végigveszik a koncertfelvételt, de én nem igazán vagyok érdekelt Dave táncában, Martin ugrálásában, és Peter Peterkedésében. Engem a zene érdekel, és sajnos, ez a kiadvány nem érte el azt a szintet, amire szükségem lenne.

Ahogy már említettem, soha nem várom el azt, hogy egy koncertkiadvány ugyanannyira megérintsem, mint egy koncert - de amit elvárok, az az, hogy legalább hangozzék hasonlóan a kiadvány, mint ahogy a banda hangzott azon a különleges estén. Ehelyett kaptunk egy visszafogott koncertet, ami úgy hangzik, mintha egy visszafogott helyszínen játszott volna a zenekar, egy visszafogott turné végén. Közel két évvel a Waldbühne után ez nem egy nagy turné emlékezete: ez csupán emlékeztető egy turnéra, ami lezajlott.

És, higgyétek el, mint a banda pomponlánya, utálom ezt mondani."

Itt az eredeti cikk:

http://almostpredictablealmost1.blogspot.com/2020/07/well-its-about-time-depeche-mode-live.html

A Live Spirits kiadvány utolsó dala a JUST CAN'T GET ENOUGH. Némi meglepetésre került elő ez a dal a Global Spirit Touron, hiszen a turné előtt Dave leszögezte, hogy ez a dal ezúttal nem fog felcsendülni - igaz, Martin pedig az And Then-t ígérte meg erre a turnéra... A Just Can't Get Enough mindössze a záró fesztiválos turnészakaszra került a dallistába, ráadásul először nem is utolsó dal volt; első ízben egy esős soproni estén, a Volt Fesztiválon zárta a programot! A szám 1988-ig kirobbanthatatlan volt a setlistből, majd a DM "komoly" turnéin szóba se jöhetett (World Violation, Devotional, Exotic), aztán nagy meglepetésre a The Singles Touron került elő záródalként (ami elvileg az 1986 és 1998 közti kislemezek reklámomázásra volt hívatott). Azóta az Exciter Touron nem volt, a Touring The Angelen az első turnészakaszban (és a másodikban is néha) újra volt, a Tour Of The Universe-en nem volt, a Delta Machine Touron pedig végig volt. Itt a Live Spirits-en Personal Jesus után ismét eljátsza a zenekar a Live In Berlin-en már elsütött trükköt: úgy tesznek, mintha elindulnának lefelé, de Dave "parancsolja vissza" őket a színpadra. "Máris menni akartok?" kérdezi Dave huncut mosollyal a "CU Next Time" feliratokat magasba tartó közönségtől (ironikus: pont ezen a turnén nem így búcsúzott el Dave a közönségtől). A frontember elkezdi összeszedni az összevissza elinduló zenekart (Andy mondjuk a szinti mögött marad, de Gordeno már látszólag előrejött elbúcsúzni), majd összeölelkeznek és "spontán" megbeszélik, hogy játszanak még egy dalt. A megbeszélés után Dave a "nooormális?" jelet mutatja a közönség felé, és ál-felháborodottan mondja, hogy "ezek már menni akarnak!". Egy pillanatra a kivetítőn is látszik a közönség, amint a CU Next Time feliratú papírdarabokat tartják - csodálatos pillanat! Martin belekortyol az italába, Dave pedig felkonferálja az utolsó dalt: "Most pedig visszamegyünk az időben!" (valójában ez elég meglepő, hiszen 1983 óta Dave a legritkább esetben konferál fel számot). A dal tulajdonképpen megegyezik a Delta Machine Touron játszott, Live In Berlin-ről jól ismert verzióval. Lábdobbal indít - közben láthatjuk a közönséget buzdító és törzskörzéseket végző Andyt, akinek vélhetően köszönhető ennek a dalnak a felbukkanása a setlistben. A dob mellett az ütőshangok megérkezésével Dave vigyorogva mozogni kezd, majd a dal összetéveszthetetlen szintidallamára "meglepetés!"-szerűen széttárja a karját. Ez egy olyan dal, amelynek az elején Martinnak nincs dolga, "csak" a vokál: Gordeno játssza a vezető szintidallamot, Andy pedig a basszust. A zenekar feltűnő jókedvvel játssza ezt az elvileg nem is annyira kedvelt dalukat (már Sopronan is feltűnő volt, hogy hihetetlenül lazán és jókedvűen prezentálják a dalt). A második szintidallam megérkezésénél már játszik Martin, láthatjuk is a rövidre vágott, feketére festett ujjait a kivetítőn is. A közönség természetesen hálás: már az "I just can't get enough" résznél is óriási erővel üvöltik a szöveget, nem is beszélve a dal végéről... A kivetítőn ezúttal minden tagot jó sok ideig mutatnak, mivel ez az utolsó dal... És aztán jön a záró rész, a hosszú-hosszú "óóó-"zással: egy remek koncert és egy rendkívül hosszú turné érzelmes búcsúpillanatai ezek. Dave az ujjával számolva adja a taktust akkor is, amikor éppen nem jön vissza a lábdob, de aztán persze visszajön... Egy pillanatra Gordeno ugyanúgy ökörködve táncol, mint Dave... ezek Christian és a közönség pillanatai, bár Peter még vokálozik, de Andy már csak a tömeget biztatja, Martin pedig mosolyogva ellép a szintijétől. Christian szinte dobszólót vág le, de aztán elhallgatnak a hangszerek, csak a közönség éneklése hallatszik. Dave jelzi a közönségnek, hogy még énekeljenek, de Martin, Christian és Peter már előrejön a színpad elülső részére, Dave mellé. Dave először próbálja megköszönni a közönség kitartását, de a közönség tovább énekel. A frontember ezután egy "Jackos" sikítást dob be, majd a következő énekes rész után jön a legbájosabb rész: Dave - érezhetően spontánul - úgy köszön el a közönségtől, hogy "That's All, Folks!" :D (sajnos nem szemből látjuk ekkor, de YT-n más felvételekből kivehető, hogy egészen törvénytelen fejjel mondja mindezt :D Christian dobverőket dobál a közönség közé, Martin pedig jót mulat Dave beszólásán. És ekkor jön a végső elbúcsúzás: a szokásos "See you next time" helyett a kissé vésztjóslóbb "we see you all some another time" hangzik el ezúttal is. És persze mint minden turnézáráskor, ilyenkor is felmerül a kérdés bennünk - főleg ezekben a koronavírus-sújtotta időkben -, hogy lesz-e még lemez, lesz-e még turné... A közönség továbbra is feltartja a CU Next Time feliratú papírokat (az egyiket egyszer közelről is láthatjuk), a zenekar pedig - ha jól látom, Martin vezényletére - egyszerre meghajol a közönség előtt. Ezután össznépi ölelkezés kezdődik: először Dave és Peter, majd Martin és Christian öleli meg egymást, majd jön Dave és Martin ölelése, amelyhez Dave egy puszit is mellékel. Ezután Dave és Christian, majd Dave és Andy, ezután pedig Christian és Peter öleli át egymást. Még további tapsok a közönség felé és kitartóan "óóó"-zó közönség búcsúztatja el a Depeche Mode Live Spirits című kiadványát és újabb kordokumentumát. Köszönjük, hogy végigkövettétek itt a Depeche Mode Blogon ezt az időszakot, nincs más hátra, mint várni az új turnét! :)

A Live Spirits utolsó három dala három igazi koncertklasszis! Elsőként jöjjön az első ízben ráadásban eljátszott WALKING IN MY SHOES, ami erre a turnéra igazi "rockszörny" lett. Egy újabb dal, ami majdnem minden teljes koncerten volt már (az egyetlen kivétel egy londoni fellépés 2013-ból), és ami erre a turnéra igencsak hangsúlyos kivetítést is kapott (amely talán túlzottan is az egyik jelentésére szűkíti le a dal mondanivalóját). A dalhoz nemigen nyúlnak Alan Wilder 1993-as koncertverziója óta (viszont minden turnén egy kicsit rockosabban adják elő, mint korábban), most viszont sokkal hosszabb lett és nagyon szerencsésen bekerült William Orbit Random Carpet mixéből 6 jellegzetes hang (amit a turné felétől a közönség is énekelt, és ami nagyon szerencsésen alaposan hallatszik a Live Spirits felvételen is). A dal elején Andy látható, ahogy bíztatja a közönséget, majd jön a közönség jól hallható "töpptöröpptöröpp" éneke is, amit Dave egy hangos "alright!"-tal nyugtáz. Christian dobja is megérkezik - ennek a dalnak szerintem nagyon jól áll az élő dob - majd Dave mozogja be a színpadot. Martin is mozogni kezd, egy pillanatig egyszerre lépdelnek Dave-vel. A versszak előtt Dave kimutat a közönségre, majd belekezd a dal költői szövegébe. A "try walking in my shoes" részt a közönséggel énekelteti. A refrén alatt egy pillanatra láthatjuk, hogy Gordeno a fülesét kivéve énekli a vokálrészt. Az első refrén után Dave felegyenesedik és "megcsináltam!" arccal fordul Martin felé, aki vigyorogva és szökdécselve (?!) nyugtázza a "hírt". 2:42.-nél Andyt láthatjuk, amint vigyorogva és jól hallhatóan játssza a dal basszusmenetét. A második versszakra megérkezik Martin gitárjátéka is, és a "promise now my judge and jurours" résznél az "esküdöző", szívre tett kéz is. A második versszak végén megérkezik az első hangkitartott "myyyyy" shoes is, ami után Dave megmutatja a saját cipőjét is. A harmadik versszak alatt a kivetítőn látható transzvesztita gitáros magassarkú cipőjét is láthatjuk, amint lelépked a lépcsőn. Az utolsó refrén után nem marad más, mint Christian "szokásos" megőrülése, amit a Live In Berlin-hez hasonlóan Dave hangos "Christian!" kiáltása nyugtáz. A kivetítés lezárásával és a visszatérő William Orbit-hangokkal véget is érne az előadás, ám itt ezúttal kapunk egy kis pluszt is (a turnén korábban se nagyon volt rá példa): Martin gitárfeedbackje kíséretében Christian kap két percet, amikor "szétverheti" a dobfelszerelést - hamisítatlan rock&roll zenekar gesztus! Dave még a mikrofont is a dobokhoz tartja. A dal legvégén még egyszer visszatérnek a "William Orbit"-hangok, majd Dave a mikrofonját a közönség fölé tartja, akik a dal lezárása után is éneklik az Orbit-hangokat, egyre gyorsuló ütemben. Dave és Martin elismerően mosolyog a közönségre, Dave a szívét kezdi ütni (szintén gyorsuló ütemben), majd Martin felé mond valamit a "rock&roll"-lal kapcsolatban, amit sajnos nem értek (valakinek van tippje? :D ), majd megköszöni a közönség kitartó éneklését, és még egy utolsó dobhang is belefér Christian-től :)