Ma 35 éve kezdődött Billy Gibbons (ZZ Top) és a Depeche Mode barátsága! Billy és a DM fiúk ma is jóban vannak, ennek - és Billy hangoztatott Depeche Mode rajongásának - ékes bizonysága a Soothe My Soul remix, ami 2013-ban hivatalos maxin is megjelent!

De hogy is indult ez a barátság? Houstonban lépett fel a Depeche Mode 1985 március 26.-án, és Billy is a közönség soraiban volt. "Nehéz volt felfogni, mit látok. Nem volt gitár, nem volt dob. Minden gépekből jött. De mégis átjött egy bluesos lüktetés a játékukon. Koncert után bementem a backstage-be: találkoznom kell ezekkel a srácokkal! Meg voltak lepve. "Mi szél hozott ide téged?" Amire azt feleltem: "Haver, a súlyosság!" Barátok lettünk. Martin Gore egy gitáros, akit csapdába ejtettek a szitetizátorok.".

Martin másra emlékszik a texasi közönségből: "Cowboykalapot viseltem, női ruhát, harisnyát és harisnyatartót. Azt gondoltam, hogy provokálni fogom őket. De valójában tök jól jött ki az egész. Bírták a cuccot, ami azt bizonyította bennem, hogy a végsőkig elmehetek ebben a játékban!"

A koncertről van egy egész jó minőségű teljes felvételünk, íme!

November hetedikére halasztották a Rock&Roll Hall Of Fame beiktatását, amely Cleveland-ben kerül megrendezésre. A mi hozzáfűznivalónk csak ennyi: "Man will survive the harshest conditions!"

Mai bejegyzésünk a Clean című dallal foglalkozik. Videó, linkek és a művésznő ma is vonzó arca a linken!

"Akárcsak a Halo esetében, a Clean is meglepetésként tűnt fel klippel a Strange Too videóválogatáson, mivel senki nem számított arra, hogy videó készül a Violator kilencedik dalához. Az albumok utolsó dalaira az a hálátlan szerep hárul, hogy lekerekítse az előtte elhangzó lemezt, és a lemez/kazetta megfordítására, vagy a CD újbóli elindítására ösztönözzön. A Clean borongós zsenialitása több, mint jól látja el ezt a feladatot. De videó vajon minek kell ho9zzá?

Először is, valamit tisztázzunk a Clean ügyében. Ahogy Alan említette, ez nem egy szándékos lenyúlása a Pink Floyd One Of These Days című dalának. Lassabb, mint a Pink Floyd dala, de kétségtenül hasonlít. És amúgy is, nem tökmindegy? így nem remekmű? Az átkötő a BLue Dress és a Clean között - Interlude Nr. 3 a címe - gyönyörű: egy szélfútta séta a ködös kikötőben, miközben Martin a Pimpfből importált, ám azoknál nyugodtabb "oooohhh" hangjait hallhatjuk; aztán furcsa elektronikus rovarok vezetnek a Clean kezdetéhez. A mintavételezett ének és a basszus elindít minket és csodálatos zajokba vezet, aztán jön Dave és gyönyörűen énekel. A dal csak épül és épül, aztán egy lélegzetelállító instrumentális szekcióval halkul el. Mindenki feltekerte a hangerőt a lehalkulás végén, hogy az album valóban véget ért-e? Valószínűleg megint csak én. Micsoda dallam és micsoda lezárása a lemeznek.

A klip a már említett furcsa elektronikus rovarokkal kezdődik, miközben Angela Shelton színésznő kiszáll a medencéből egy házban, amelyet Anton Corbijn és Richard Bell produkciós csapata bérelt. Angelával interjút is volt szerencsém készíteni a Halo című könyvben, amelyet Kevin May-jel közösen írtunk és hamarosan megjelenítünk. Azt mondta nekünk, hogy a felvétel két napot vett igénybe; az első Anton lakásában zajlott, a második pedig egy los angelesi koncerten, ahol a videó nagy részét forgatták. A klipben azt látjuk, hogy Angela és Martin egy kanapén ül és egy pár vásznon nézi a World Violation Tour kivetítését, ami a Clean című dalhoz készült. Nehéz ezt máshogy leírni.

A dolgok 1 perc 37 másodpercnél kezdenek megváltozni, amikor Martin azt az ósdi trükköt veti be, hogy a kezét a lány vállára teszi. Nehéz megmondani, hogy ugyanekkor ásított-e... reméljük nem! Martin és Angela 10 másodperccel később máris csókolózni kezdenek, és innentől felváltva hol nézik a mozgóképeket a függönyökön, hol csókolóznak. Úgy érezzük, mintha egy kanapé mögé bújnánk és onnan figyelnénk valamit, amit nem szabadna. Azt hiszem legalábbis, ez a lényeg. A dolgok 3 perc 44 másodpercnél válnak forróvá, onnantól már nem nézik a videót. Alan hete 8 másodperccel később úszik be a képbe, rosszallóan. Aztán Fletch is felbukkan, megigazítva a szemüvegét, aztán fura módon Martin is feltűnik. Aztán végül 5 perc 27 másodpercnél Martin és Angéla feláll a kanapéról és a csak a Violator rózsa csapkod a szélben, hogy ne gondoljunk arra, hogy mi is történik az épület egy másik felében.

Angela Depeche Mode rajongó volt már a Clean előtt, így izgult, hogy megkapja-e a szerepet a klipben. Elmondta a könyvben, hogy Martin-rajongó volt, ami persze nem ártott a helyzetében, azt viszont sajnálta, hogy a videó csak amolyan hollywoodi csókot tartalmazott az igazi helyett. Erőfeszítéseit díjazandó VIP backstage jegyet kapott a World Violation turnéhoz, és mindmáig Depeche Mode rajongó. A teljes interjú a könyvben olvasható vele.

A Clean minden World Violation koncerten felcsendült, 88 alkalommal. Háromszor az Exotic Touron is játszották, kétszer Johannesburgban, egyszer pedig Sao Paulo-ban. Ezután 79-szer játszották el az Exciter Tour-on, majd meglepetésre akusztikus formában 2009 november elsején Brémában is felcsendült. De annyi. A Clean azóta sem kerül elő a DM koncerteken, ami szégyen. Martin szóló verziója is szép, de a dal teljes verziója az igazi. Remélem, hogy egy nap visszakerül a setlistbe. Én soha nem tanácsolok semmit a Depeche Mode-nak, és nem is kritizálom őket, de jó lenne, ha újra eljátszanák. Néha."

Íme a link és persze jöjjön a klip is:

Ma 7 éve jelent meg a DELTA MACHINE!

Nekem ezek a kedvenceim: ismét egy rajongó, bizonyos Panos Sialakas írása a Violator-korszakról. Természetesen ismét David McElroy remek Almost Predictable Almost blogjáról fordítottam.

"Violator az én szememmel

Oly' sok mindent írtam már a Violator-ről, hogy amikor David (sajnos nem Gahan, hanem McElroy) megkért, hogy vegyek részt a Violator 30. évfordulójáról megemlékező hónapban, úgy döntöttem, hogy visszamegyek az időben és visszaemlékezem arra, hogy milyen hatással volt rám a Violator a megjelenésekor, 1990 márciusban.

Ez nem könnyű feladat. Úgy értem, hogy visszatekinteni 30 évre nosztalgikus és fájdalmas lehet egyszerre, főleg, ha emlékeznem kell a görög társadalom és a minket körülvevő technológia különbségére, de főleg az a nehéz, amikor a túlérzékeny tinédzser éveim törékeny periódusára kell visszaemlékeznem a 80-as évek végén és a 90-es évek elején.

Ilyen körülmények között estem szerelembe a Depeche Mode-dal, 1989 tavaszán. Ebben az időben szinte hónapok alatt változott meg a görög médiahelyzet és megjelentek a magán- és a műholdas állomások, köztük az MTV-vel. És a Depeche Mode, mint a szcéna élharcosa, ezek között a bandák között volt, és nagyon elkezdtek nekem tetszeni. Mindenképpen volt valami szabadságérzet a zenéjükben és sokkal menőbb divatérzékük volt, mint a bandák nagy részének akkortájt.

És aztán jött 1989-ben a Personal Jesus és lenyűgözött! Itt volt a legújabb Depeche Mode felvétel... de ez nem olyan Depeche Mode volt, amit addig ismerhettünk. Egy 15 éves srácnak, mint én, ez annyira új volt, mintha egy új nyelvet fedeztem volna fel. Megállás nélkül hallgattam a dalt, de a legfontosabb, hogy újra és újra megnézhettem a spagetti western videóját ennek a négy cool fickónak (még Fletchnek is hintalovon is!).

Azt kiszúrtam, hogy az MTV nem írt ki albumcímet a szám címe alá. Mivel akkortájt igencsak csínján voltam az információknak, és mivel a Personal Jesus kevesebb, mint 6 hónappal később lett kiadva, mint a 101, ezért arra a következtetésre jutottam, hogy ez minden bizonnyal egy különálló kislemez. Az év hátralévő részében aztán a figyelmem a kelet-európai nagy horderejű változásokra fókuszálódott. A világ változóban volt.

És megváltozott az én kapcsolatom is a Depeche Mode-dal. 1990 elején az MTV meghirdette a DM új kislemezének, az Enjoy The Silence-nek az exkluzív bemutatóját. Ez egy hétfő reggel volt, és képes voltam néhány órát lógni a suliból, hogy láthassam (bocsi anyu és apu). 4 perccel az első megtekintés után sírtam. Gyönyörű volt. Megtaláltam a kedvenc bandámat.

És már nem voltam egyedül. Mint más helyein is a világnak, Görögországban is ekkor kapott szárnyra a Depeche Mode-rajongás. Persze már erős bázist hozott magával az 1985 júliusi hirhedt Rock Athens fesztiválfellépésük is, de a Violatornak köszönhetően kerültek kultikus státuszba, aminek például a Hysterika nevű rajongói klub megszületése is köszönhető.

A Personal és az Enjoy The Silence magas rotációval pörgött a görög rádióban: és az MTV mellett más műholdas televíziós állomások - mint például a Super Channel, a Sky és az RTL - is játszották az ikonikus Anton Corbijn videókat. A Depeche Mode mindenhol hatalmassá nőtt, és az én kicsi országom sem volt ez alól kivétel.

Ami engem illet, ezek után már hátra se néztem. A Depeche Mode mindmáig az én hatalmas szerelmem. Nagy szeretettel emlékszem vissza azokra a napokra, és higgyétek el, ez nagy szó tőlem. Voltak zaklatott és zavaros időszakaik is, de a Violator maradt az egyik legfőbb dolog mindmáig, ami segít engem kibékíteni a világgal. 30 év elteltével is."

A cikk eredetije itt található.

A mai fordításunk az Almost Predictable Almost blogról a Violator korabeli brit és amerikai recenzióival foglalkozik. Lássuk:

"Ahogy azt korábban említettük, az Enjoy The Silence több pozitív kritikát is kapott a brit zenei sajtóban, ami ritka és üdvözlendő dolog volt akkortájt. A Violatort hasonlóan, sőt, még jobban dicsérték. Az NME 10/8-ra értékelte a lemezt, habár nem tűnt úgy, hogy nagyon élvezik az albumot:

"A szövegeket tekintve még mindig a nyers érzelmekkel foglalkoznak... Fontos témákról van szó, amelyeket nehéz lehet három perces popdalokban rögzíteni, nem is beszélve arról, hogy nehéz ezeket a felnőttkori küzdelmeket eladni a tinédzserek piacán. Az Enjoy The Silence egy egész jó utánérzése a Pet Shop Boys: Opportunities című dalának, és még soha nem jártam annyira közel a drogos utazáshoz, mint a Tangerine Dream-szerű Clean-ben".

Én biztosan tudom, hogy a Clean nem feldolgozás, hacsak nem értelmeztem félre a Violator dalszerzőit... és még így is 10/8? Oké .

A Melody Maker nem adott pontszámot. Paul Lester azért elég jó kritikát írt a lemezről: "A Violator, a Depeche Mode hetedik nagylemeze eddigi legelragadóbb munkájuk. A Violator komor, sötét, és nem is kicsit gonosz. Isten tudja, mihez fognak kezdeni a hippy-happy, pasztellbe öltözött klubzene-rajongók, de ez legyen az ő bajuk. A Depeche Mode következő vállalkozásának még gyilkosabbnak kell lennie"

És mind tudjuk, mi következett ezután..

Paul hozzátette: "Miközben kifinomultabb, radikálisabb kortársaik engednek a divat-hóbort kísértéseknek és a saját bizonytalan csillogásukban bukdácsolnak (League, Heaven 17, Cabs, stb.), a Depeche Mode alig hódol be a kortárs elvárásoknak, ritkán innovatívak, de mindig sikerül eltalálniuk a korízlést. Meglepő módon jelenleg a detroiti és chicagoi house műértők egyöntetűen a dance kultúra előhírnökeinek tartják őket... A Policy Of Truth lehet az egyik a Violator öt potenciális kislemeze között, ami szadista cinikus elektro-riffekkel és lassan terjedő valódi félelemmel támad. Mind közül a legjobb dal pedig a Halo, ami egy halványan derengő lassú funk-ra emlékeztető gyászhimnusz, ami megkísérli a lehetetlent azzal, hogy egyszerre mogorván elnyom, és közben dicsőségesen felemel."

A Vox magazin ezt írta: "A World In My Eyes induló dermedtségétől kezdve, egészen a Personal Jesus és az Enjoy The Silence párkapcsolati csatározásáig, ez egy nagyon erős és szexi album."

Helen Mead az NME-től: "Azt várnánk, hogy a zenei logikában nagy ugrást fogunk tapasztalni a Music For The Masses és a Violator között, de valójában úgy tűnik, ez visszalépés. Igaz, hogy tisztább, levegősebb, letisztultabb. És itt van egy buja dal, a Blue Dress, amely finoman tudtunkra adja, hogy a fétis mozgatja a férfit, nem a szerelem, mindezt keringő stílusban. Hát nem szép és jó? 10/8."

A Record Mirror 5/4-re értékelte a lemezt, és meglehetősen ügyesen használta az album borítóját és szövegkönyvecskéjét a kritikához. Tim Nicholson így nyilatkozott a lemezről: "Sok évnyi próbálkozás után végre a Depeche Mode-nak sikerült megcsinálnia a "Fekete albumát". Ebben a tökéletesre csiszolt formában nincsenek felesleges hangok. A dalok olyanok, mint a fényes csillagok a fekete égbolton, vagy ezüst díszgombok egy puha fekete bőrkabáton. Érdekes, hogy minél letisztultabbak, annál nagyobbak és nagyobbak lesznek. Vajon meddig tudják ezt folytatni?"

A Smash Hits 10/8-at adott és ezt írta: "nincs még egy olyan popcsapat, mint a Depeche Mode, nem igaz? A banda folytatja a furcsábbnál furcsább lemezeket, a poppiac többi szereplőjét teljesen figyelmen kívül hagyva. Ez már egy jó indok, hogy szeressük őket? Új lemezük hipnotikusan addiktív, de leginkább fantasztikus".

A Q magazin kritikájában szintén 5/4-re értékelték a lemezt. "A zene nem különösebben gyors vagy populáris, és mégis tele van olyan alattomos dalokkal, amelyek rád kúsznak és zavarba ejtő kitartással ölelik át az agyadat. De nem is annyira a végzet és a sötétség albuma ez, mint inkább egy csábító bemutatása a nyitottságnak és az intimitásnak... Kreatív, ugyanakkor fegyelmezett és mindig fenntartja a figyelmet. A Violator egy remek lemez, ami talán nem hozza tűzbe a világot, de azért egy kicsit talán megperzseli..."

A Sounds szigorúbb volt, 5-ből 3,5-öt adott. Ez egy elég rejtélyes recenzió, ami inkább irodalmi referenciákkal próbált hatni, mintsem a zene értékelésével: "Ha William Burroughs írna szövegeket Gahannek, a Depeche Mode rémisztőnek tűnne. De nem ő ír. Martin Gore ír Gahannek, így viszont a Depeche Mode inkább vicces. Kissé giccses közhelyeik sármja már eléggé megkopott. Ravaszságuk ezúttal kihúzta őket a bajból, de ébresztő, a Depeche Mode már nem 19 évesekből áll. Technikai szinten jók, de ettől még fejlődniük kell. Lényeg a lényeg, többet kellene olvasniuk. Dalszövegeik naivsága aranyossá teszi a gyerekes művésztelenséget, de amikor Gore a darkosabb megszállottságot hangsúlyozza, a végeredmény egyszerűren kínos. Ennyi balladát egy kupacon..."

A The Times tökéletesen összefoglalta a Depeche Mode-ot, legalábbis az utolsó bekezdésben: "A legtartósabb dolog azokban a vicces nyolcvanas évekbeli szintipop bandákba az énekes, aki úgy néz ki, mint Eric Idle. A Depeche Mode most viszont teljesen kívülálló, misztikus univerzumban létezik, a rock mainstream univerzumával párhuzamosan, és éppen egy gigantikus világ körüli turné előtt áll. A Sweetest Perfection egy tökéletes himnusz az intravénás kábítószerfogyasztás örömeiről, a Halo pedig hideg fenséggel bír".

Amerikában a Boston Globe írt a Violatortól, de kissé visszafogottnak tűnik: "Több névben, mint tartalomban." Kicsit úgy tűnik, mintha mindannyian aggódtak volna azon, hogy olyan címmel jelent meg a lemez, mint a "Violator".

A Rolling Stones június 14.-én írt a lemezről, és mindössze 2,5 pontot adott az 5-ből. Így írtak: "A New Order akkor tudott betörni a popba, amikor végre elhagyták Ian Curtis szomorúságát. A Depeche Mode viszont pont fordítva szerzi folyamatosan növekvő rajongótáborát: a csapat azóta süllyed a depresszióba, amióta Vince Clarke lelépett a Yazoo-ba és most már teljesen nyilvánvaló, hogy a banda soha többé nem fog olyan cuki diszkószámot írni, mint az 1981-es Just Can't Get Enough. A tinédzserek, akik túl öregek vagy túl perverzek a New Kids On The Block-hoz, rátalálhatnak Dave Gahan szexuális sikolyaira, de a Violatoron néha nyálas és önimádó lesz. A Depeche Mode nyugodt himnuszainak kellemes ambient sármja van, de amikor a fiúk megpróbálnak megtáncoltatni, azt morózus pop-pszichológiával teszik és soha nem mondják meg, hogy miért is olyan szomorúak".

Elég nagy faszfej, nem?

Az Entertainment Weekly kritikája 1990 március 16.-án látszólag kedvelte az albumot. "Évek óta létezik már a Depeche Mode a szintetizátoraikkal együtt, és minden bizonnyal mára mindenki, aki tud róluk, valamilyen következtetéssel rendelkezik már róluk. Van, akiknek a pop királyai, másoknak bolondok, valakinek túl gépiesek, másoknak túl csicsásak. De most a Violatoron valahogy a zenéjük sokrétűbb, mint amilyennek a fülbemászó popnak lennie kellene. Az album nyitódala, a World In My Eyes úgy kezdődik, mintha valami otromba rajzfilmfigura táncolna. A második dal, a Sweetest Perfection halkan kezdődik, aztán hamarosan olyasmi kísérteties hang kíséri végig a dalt, mintha ezer fiatal neonszúnyog zümmögne. Még a felületen nyugalomról szóló Waiting For The Night is a nyugtalanság tengerén sodródik. Van egy féreg, ami a Depeche Mode beleiben rágcsál. Talán nem is teljesen popzenészek ők a szívük mélyén.

Összességében a Violatort tehát nagyon jól fogadta a zenei sajtó, szerte a világon. Néhány kritikus persze nem tudott túljutni a korábbi álláspontján, ám ez szerintem részben (ha nem teljes egészben) annak köszönhető, hogy a Depeche Mode nagyon gyorsan fejlődött. A Violator megjelenése mindenestre sokakban megkérdőjelezte az együttesről alkotott elképzeléseiket és amikor később a Violator újrakiadása megjelent, majdnem mindegyik kritikus egyetértett abban, hogy a Violator korszakalkotó lemez.

Üdv a partyban, kedves zenei újságírók. Mi mindigis tudtuk, mennyire jó is ez a lemez. "

Íme az eredeti cikk!

Ígéretünkhöz híven visszatérünk a Violator-korszakba! Ma elsőként a Violator 12 Singles Vinyl Box második lemezének első számát vesszük górcső alá: ez a PERSONAL JESUS (PUMP MIX)! A táncos, ám kissé monoton mix Francois Kevorkian érdeme (ahogy az összes többi Personal Jesus remix is). Innen származik a később a koncerteken visszatérő sample is: "The Lord Jesus Christ himself!". 4:12-nél pedig kicsit megbicsaklik a ritmus, egy pillanatra mintha a Soft Cell nagy slágere, a Tainted Love akarna elkezdődni... A remixet később érdemesnek tartották kiválogatni az első remixválogatásra, a Remixes 81-04-re!