A Steve Gallacher basszusgitárossal és Pete Hobbs dobossal kibővült Norman And The Worms 1978-as eseményeivel folytatjuk. Hobbs rendkívül rutinus dobosnak számított. Burdett tréfásan megjegyezte, hogy Hobbs Délkelet-Anglia minden zenekarában játszott, és leírta, hogyan zajlott egy korai koncert: „A basildoni rockfesztiválon léptünk föl, az egyetlen hely, ahol teljes műsort adtunk, saját számokkal és feldolgozásokkal. A Skippy témáját is játszottuk, amely azóta legendává vált. Azt hiszem azért, mert Martin elő tudta adni a zajt is!”

Rik Wheatly a The Vermini tagja is járt a Van Gogh-ban egy NATW koncerten, és szintén eljutott a Woodlands Ifjúsági Klubba, 1978 szeptember 19.-én. Úgy emlékészik, hogy a Mik Bostik volt a nyitóbanda, utána a NATW játszott kb. 20 percet, mert jött egy borzalmas rock banda, a The Opposition. Rik így emlékszik vissza: "mindannyian jártunk koncertekre és kocsmákba, mivel élő zene volt, és nem tudtunk volna amúgy se mást csinálni. És senki nem bánta, ha olyan koncerteket ült végig, amiket nem is kedvelt (mint például a Norman And The Worms), mert legalább együtt voltunk; mindenki ugyanazt a felszerelést használta és mindenki jókedvű volt. De a NATW egy furcsa duó volt, nagyon bizarr, hogy jókedvű vagy 50 keményvonalas punk között.". A később Depeche Mode életében még felbukkanó Mark Saunders így emlékszik: "A Norman And The Worms a péntek esti diszkóban léptek fel - mintha egyszer már Vince is fellépett volna velük".

Ekkortájt a NATW koncertjei olyan dalokból álltak, mint az American Pie feldolgozása, de voltak más saját dalok is, az egyik éppen a See You, amit később a Depeche Mode vitt sikerre. Phil írt egy dalt, Saxophone Joe címmel, amit úgy írt le, hogy "ez valószínűleg egy elrontott riff egy Steely Dan dalból." Phil hozzátette: "Elvarázsoltuk az embereket. Ekkor úgy hangoztunk, mint a The Carpenters. Nem tudom, hogy tökösség, vagy ostobaság volt-e tőlünk, de eljátszottunk egy country dalt egy punk koncert közepén. Nem stimmelt oda, de tolerálták. Más volt olyan várásokban, mint London vagy manchester, ahol a dolgok valóban történnek. Helyilg, Basildonban mindenki mindig próbált segíteni, függetlenül attól, hogy mit is csináltál.".

Martin barátja, Mark Crick (a Dreaming Of Me borítójának tervezője) jópár felélpésükön ott volt: "Egyedülállóak voltak abban a tekintetben, hogy jórészt a saját dalaikat adták. Emlékszem, ahogy Martin énekli az egyik dalunkat, a Green Grass című alkotást - számomra ez egy hátborzongatóan nagy pillanat volt: Úristen, egy barátom odakint énekel, ragyogó az előadás, nagyszerű a dal és ez a saját szerzeményünk. Nem láttál ilyet gyakran a basildoni kocsmákban. Phil nagyon vicces manus volt, és nagyon önkritikus. Ha jött egy szép taps a közönségből, valami olyasmit mondott mindig, hogy "köszönjük az együttérzéseteket".

Peter Hobbs, a dobos még emlékszike egy csalódást keltő vesenyre, szintén a The Esplanade-ben: "A Radio Basildonból az egyik fószernek bejött a Norman And The Wormds és azt akarta, hogy vágjunk bele egy tehetségkutató versenybe, hogy nyerjünk 1000 fontot. Betessékelt minket a furgonja hátuljába, a dobokkal. Rengeteg embert és tehetséges bandát vártunk, de négyen voltunk, tök égő volt. Volt néhány tíz év körüli lány, akik a telefonról énekeltek, egy szteptáncos, mi és egy nagyon fiatalokból álló diszkófunkot játszó csapat. Harmadikok lettünk. Katasztrófa volt. Alighanem az én hibám. A dobkészlet, amit ekkortájt használtam, nagyon olcsó volt. A dobpedál folyamatosan megfordult. Megpróbáltam megjavítani,de folyamatosan megfordult, aztán a tehetségkutatón le is esett. Le kellett mennem a földre és megpróbálnom visszailleszteni. Burdett lenézett rám, meglátott a padlón szerelni és kitört rajta a nevetés."

Martin Mann, aki később Vince Martin akkori barátnője, Deb Danahay férje lett, felidézi az estét, mikor a Norman & The Worms részt vett egy tehetségkutató versenyen a basildoni Main Roadon lévő Castlemaine kocsmában. „Nem tudom, miért döntöttek úgy, hogy megpróbálják. A Norman & The Worms valószínűleg csak egy kortárs poprock-együttes akart lenni, de nem volt kocsma, ahol játszhattak volna. A Castlemaine inkább az élő zenéről ismert családi kocsma volt - és máig is az. Helyi együttesek és helyi énekesek léptek föl - olyanok, akik csak énekelni akartak egyet. Ezek még a karaoke előtti idők voltak. Annyira emlékszem az estéből, hogy Phil Burdett nagyon meg volt fázva, és orrjáratait Vicks Sinex inhalálóval próbálta tisztítani - a koncertet is így kezdte: »Ezt a számot Vicks Sinexnek ajánlom!« Persze nem nyertek.”. Andy Fletcher barátja, Rob Andrews szerint Rob Andrews szerint a Norman & The Worms egy Tom Jones-utánzóval szemben maradt alul, „a tömeg akarata ellenére”. Steve Gallacher hozzátette, hogy a Neatelllls is játszott azon az estén, ami azt jelenti, hogy Pete Hobbs valószínűleg mindg a Neatelllls-ben, mint a NATW-ban dobolt aznap este.

1979-ben néhány jótékonysági fellépésen lépett fel a Norman And The Worms, a helyi fanzine, a 'Strange Stories' szervezésében, a Grinder, a Hitler's Pyjamas és a Boredom társaságában.

Steve Gallacher szerint 1978-1979-ben a NATW játszott a Double Six kocsmában is, Basildonban. Vince Clarke szintén játszott is a No Romance In China kötelékében. Vince: "Ez egy olyan koncerthelyszín volt, ahol minden szerdán jammelni lehetett. Be volt állítva egy dobfelszerelés, és csak besétálhattál és eljátszhattad a dalaidat."

Steve: "Emlékszem arra is, hogy a Nicholas Iskola egyik művészeti termében próbáltunk. Ott találkoztunk először Vince Clarke-kal. Észrevettem, hogy egy napszítta Stratocaster másolaton játszik, amin trükkös lehetett játszani, mivel az egyik felső bund hiányzott."

És aztán 1979 nyarán valamikor Martin csatlakozott a French Look, valamint a Composition Of Sound bandákhoz, így egyre kevesebb figyelmet tudott fordítani a Norman And The Worms-ra. Phil Burdett így foglalta össze a Martinnal történő eltávolodásának okait: "Martinnak minden táborban volt néhány barátja. Mindigis sodródott. Mindigis bizonytalanul beszélt. Soha nem tudott koncertrálni. Hirtelen szenvedélyesen belezúg egy Sparks B-oldalasba, és azt hiszed, hogy a spanyol polgárháborúról, vagy valami hasonlóról beszél éppen."

Íme az említett 'Strange Stories' jótékonysági koncert plakátja, jobb alul a Norman And The Worms-szal:

A nagyszerű Almost Predictable Almost blog természetesen ma is folytatja a Violator történetét bemutató bejegyzéssorozatát. Ma az Enjoy The Silence-ről ír David McElroy. A cikk első felét lefordítottam, íme:

"Nem túlzás azt állítani, hogy az Enjoy The Silence megváltoztatta az életemet. Amikor először meghallottam anyukám autórádióján, hirtelen minden megszűnt körülöttem és teljesen elbűvölt, amit hallottam - és ezt az érzés azóta is mindig átérzem, amikor csak meghallom a dal. E nélkül a dal nélkül nem valószínű, hogy befogadtam volna a Violator-t, és enélkül a dal nélkül nem olvashatnátok ezt a blogot, mert szerintem a Depeche Mode rajongásom nem érte volna el ezt az (egyértelműen problematikus) szintet. Szóval, hibáztassátok az Enjoy The Silence-et ezért a blogért. Soha nem unok rá. Hogy lehet, hogy valaki is nem szereti azt a dalt, amiben ennyire egyszerűen ilyen sokminden megfogalmazódott:

""Minden, amit valaha is akartam, minden amire valaha is szükségem volt, most itt van a karjaimban"

És nem csak én érzem magam így. A Depeche Mode rajongók jelentős része akkor fedezte fel a bandát, amikor meghallották az Enjoy The Silence-et. Ez egy olyan dal, ami sok alkalmi rajongó érdeklődését is felkeltette, és széles körben népszerűvé vált, és számtalan zenészt és együttest inspirált - nézd meg a Coldplay: Viva La Vida videóját...

De hát mi van ebben a dalban? Mi teszi az Enjoy The Silence-et annyira különlegessé? Noha fennáll a veszélye, hogy beleesünk a "vissza Alant!" csapdájába, először mégis Mr. Wildert kell megvizsgálnunk, hogy mit tett hozzá ehhez a dalhoz.

Martin a dániai PK stúdióban jelent meg egy olyan demó verzióval, amely egyáltalán nem hasonlított a végleges verzióra, amit mindannyian ismerünk. Az ő demója a Harmonium version-ra emlékeztetett, amit az L12BONG18 és az LCDBONG18 kiadványokon találhattok meg. Híres a sztori, miszerint Alan ragaszkodott hozzá, hogy hozzávágja a csillogó diszkó-életérzést a dalhoz, amit nagyon helyesen tett, hozzátéve, hogy bűncselekmény lett volna kihagyni a dalban rejlő hatalmas kereskedelmi potenciált. Alan és Flood elküldtek mindenkit és elkezdtek dolgozni Martin demóján, és a végső verzió aztán tetszett is a bandának. Daniel Miller viszont elégedetlen volt az együttes és Francois Kevorkian keverésével a dalban, így végül az ő változata jelent meg a kislemez verzión (és az albumon is).

A világ először Düsseldorfban hallhatta a dalt, 1989 november 18.-án, amikor a banda előadta ezt a dalt a Peter's Pop Show-ban, egyetlen ízben a dicsőséges "video mix" változatban.

Ezen a ponton még három hónap volt a kislemez kiadásáig! És a Youtube nyilván még nem létezett, mindenképpen figyelemre méltó belegondolni, hogy azok, akik nem látták a műsort, 3 hónapig esélyük se volt hallani a dalt. Képzelem, hogy mekkora igény lehetett a Peter's Pop Show videófelvételére. A dal annyira új volt, hogy az ikonikus videót még nem készítették el, és valójában a dalt magát csak a kislemez megjelenése után kezdték el játszani a televíziók.

Ü, a videó... Amennyire csodálatos maga a dal, annyira fenséges a videó, ami hozzá készült - ez is egy bizonyítéka annak, hogy a Violator-időszakban a Depeche Mode és Corbijn látásmódja tökéletesen passzolt, és tökéletesen kiszolgálja a klip a dalt. A klipben híresen nagyon kevés szerepet játszik a zenekar, leszámítva Dave-et. A klipben a bandáról a felvételek 1989 november 28.-án készültek. A nyitó 17 másodperce a videónak csodálatos. Az együttes egy fekete-fehér fal előtt áll, Dave nagyon keményen néz, aztán a zene taktusaira mindenki egyesével eltűnik és Dave marad. Aztán jön a videófelvétel, Anton első színes videója a zenekarról ( - ez tévedés, a Personal Jesus volt az első színes videója - a szerk :D ). Itt nézett ki a Depeche Mode a legcoolabbul. Hihetetlen módon a csodálatos videó verzió végül nem jelent meg audio formátumban.

1989 decemberében Északkelet-Skóciában, a Balmoral Estate-nél forgatott Anton és Dave. Rövid cikk volt a Bong nyolcadik számában, a nyolcórás, fagyos forgatásról. Megemlítették, hogy a forgatás és fotózás után Dave a köpenyében és a koronájában maradt, és integetett az szemmel láthatóan megzavarodott járókelőknek. A forgatás 1990 januárjában folytatódott, amikor Dave, Anton és a forgatási csapat elindult Algarve-be, Portugáliába, egy helyre, amit Alvor-nak hívnak, a Prainha Strandon. Itt a videó számos látványos pillanatát felvették, ideértve azt is, amikor Dave a tengerre néz, ez az egyik kedvenc pillanatom a videóból. Itt készült az a fotó Dave-ről, amikor mintha egy fa nőne ki a fejéből.

A forgatás kb. egy héttel később a svájci Alpokban fejeződött be, ahol az emlékezetes havas jeleneteteket forgatták. Itt történt az a híres eset, amikor Dave saját maga helyett inkább Anton asszisztensét, Richard Bellt küldte a havas vadonba, amikor a Királyt nagyon-nagyon messziről mutatták. Elege volt a hidegből, ki hibáztatná ezért?

És ennyi. A Depeche Mode legjobb videója, sőt, kimondom, a poptörténelem legjobb videója elkészült, Hogy is unhat erre rá bárki is?... (sóhaj). Na mindegy.

Ha csak egyetlen dalt hallgathatnék életem végéig, akkor ez a dal lene az. Nagyon sok minden ért az életemben azóta, amióta Depeche Mode rajongó vagyok, és semmi nem történt volna mindebből akkor, ha akkor 1990 elején nem hallom meg az Enjoy The Silence-et. Ez a dal mindent megváltoztatott bennem, és ezt soha-soha nem felejtem el.

További angol nyelvű fejtegetés (és kiadvány-fetisizmus) a link után olvasható!

 És persze itt a videó: 

Miután Phil és Martin egymás hálószobájában felvették a dalokat, Phil elkezdte a lehetőségét keresni, hogy a zenei látóhatárukat kibővítsék. Steve Burton, aki akkortájt a fiúk barátja volt, valószínűleg látta a a Norman And The Wormds első koncertjét 1978 elején, ami jó bemelegítésnek bizonyult a jövőbeni fellépésekre. Steve: "Martin nappalijában voltunk. Még mindig emlékszem a szoba felépítésére. Azt hiszem, Martin szülei elmentek valahová, és a kanapét körbefordítottuk a nappaliban, és arra álltak rá, és ott adták a koncertet. Valószínűleg kb tízen ültünk az előszobában, néztük a koncertet. Van egy képem is erről: ez lehet talán az első koncertjuk. Ott volt valószínűleg Andy Fletcher is. Később, 2009-ben egy francia magazinban Andy azt nyilatkozta, hogy részt vett a Norman And The Worms legelső koncertjén egy "klubban", aminek "Living Room" volt a címe. Nincs bizonyíték arra, hogy létezett ilyen klub, valószínűleg ez csak egy rossz fordítás, vagyis Andy - ugyanúgy, ahogy mi - a nappaliban (Living Room) látta NATW-t. Andy azt mondta erről az eseményről: "Azta! végre egy fiatal pasas, aki tudja, hogy kell dalokat írni! Esküszöm, hogy így történt".

Az együttes első "igazi" koncertje valamikor később volt, a Nicholas Scool-ban. Phil: "Meghívtuk az egész évfolyamot, hogy nézzenek minket. Azt hiszem, feldolgozásokat vártak tőlünk, és kissé meg voltak lepve, hogy voltak dalaink, amiket mi magunk írtunk. Martin elég idegeskedő személyiség, de mindketten biztosak voltunk benne, hogy menni fog. Van is egy fotó rólam és Martinról, és teljesen véletlenszerűen Andy Fletcher ül közöttünk a háttérben. Ott figyel, lehet látni. Csak akkor vettem észre, amikor másnap megmutatta nekem. Mindig ott sürgölődött a környéken" (ezt a fotót tegnap láthattátok - a szerk :D )

A koncert után a NATW szerződtetett egy basszusgitárost, bizonyos Steve Gallacher-t. Steve: "Én is a Nicholas suliba jártam, kb. egy évvel Martin és Phil alatt, és ugyanabba az osztályba, mint Mark Crick (a Dreaming Of Me kislemez grafikai tervezője). Martinnal párszor már találkoztam, és láttam, hogy elég ügyesen gitározik, sőt, aztán jobban megismertem őt egy németországi utazás során. Én is gitároztam néhány haverommal, Lee Lee Murray-vel és Laurence "Lol" Saville-lal. Mi voltunk az egyik előzenekar a Norman And The Worms-nak. Körülbelül három vagy négy számot játszottunk. Phil Burdett bemutatott minket a közönségnek, és megkérdezte a nevünket. Erre nem voltunk felkészülve, nem is volt nevünk, így elnevezett minket "The Band With No Name"-nek. A koncert után Martin megkérdezte, hogy tudnék-e játszani náluk basszusgitáron. Addig csak 6 húros gitáron játszottam, de azt mondtam, hogy "igen, tudnék". Elkezdtem gyakorolni a nagybátyám basszusgitárján, és gyakran összegyűltünk Martin hálószobájában vele és Phillel. Szerintem ahogy én basszusozok, az kicsit Martin hatása is, mivel nagyon egyértelmű ötletei voltak arról, hogy egy basszusmenetnek hogy kell megszólalnia, még el is énekelte nekem a basszusdallamot, így tanultam meg játszani.

Egy basildoni énekes, Roni Adams is jelen volt a NATW egyik előadásán, sőt énekelt is a bandával. Ez valószínűleg a banda első fellépése volt "valódi helyszínen", a Southend-On-Sea-i Esplanade kocsmában. "Tum Buxton néven feltörekvő DJ és és énekes voltam, és különböző koncerteket hoztam össze a kocsmába. A bandának a kocsmában lettem bemutatva, pont a fellépés előtt. Egy nagyon rövid beszélgetésem volt Martinnal, amikr megkérdeztem, hogy milyen hangnemben kell énekelnem. A dal, amit énekeltünk, a "Gonna Get Along Without Ya Now" volt, Viola Willis-től. A nővérem volt a háttérvokalista, és hat hónapos terhes volt, tehát a koncert kb. 1978 februárjában kellett, hogy történjen. Anyukám csinált rólunk fotókat" (A Gonna Get Along Without Ya Now című népszerű, sokatok által bizonyára ismert 1951-ben kiadott dal dal Viola Willis általi feldolgozása 1979-es - a szerk ;) )

1978 augusztusában a NATW két további koncertet adott hétfőnként a basildoni Van Gogh Club-ban. A további fellépők a Grinder, Mik Bostik, a The Vandals és a Get Together Band voltak.

Egy újabb iskolai koncert után a NATW előzenekara egy másik helyi banda, a The Neatelllls volt az egyik előzenekar. Mivel a NATW felkérést kapott, hogy lépjen fel augusztus 20.-án az Első Basildoni Rockfesztiválon, felkérték a The Neatelllls dobosát, Pete Hobbs-ot, hogy játsszon velük, mivel nem akartak akusztikus koncertet adni. Pete Hobbs később a No Romance In China tagja is volt. Úgy tűnt, hogy cserébe Pete Hobbs-ért Martin is fog játszani a The Neatelllls-ben, amit Robert Marlow is megerősít: "Az iskolában volt egy másikhelyi együttes ugyanabban az időben, mint a Norman And The Worms, amiben szintén játszott Martin, két hippivel. Nem emlékszem a nevükre, de az egyik hippi írta a Television Set-et." Ez egészen pontosan Jason Knott volt, a The Neatelllls egyik tagja. Vince azt állítótta, hogy Jason Martin egyik barátja volt, noha egy basildoni fotós, Tim Williams úgy emlékszik, hogy Jason barátja volt Vince Clarke-nak is. Marlow azt állítja, hogy "Martin írt egy hódító dallamot, ami végül még a Depeche Mode setlistjébe is eljutott"

Idézzük fel tehát ezt a dalt, 3 évvel későbbről, a Depeche Mode előadásában: következzék a TELEVISION SET!

Ez volt az első együttes, amelyhez Martin csatlakozott. Martin így festette le az együttes zenéjét: "egy középutas, West Coast orientációjú együttes, ami szép dalokat játszott". A bandát Phil Burdett alapította Martinnal (Phil később elismert folkénekes lett)

Phil: "Amikor 13 vagy 14 éves koromban össze akartam hozni egy bandát, arra gondoltam, hogy egy blues zenekart kellene alakítani, mivel már tudtam rengeteg blues dalt... könnyű volt eljátszani őket, legalábbis rosszul! Csak akkor döbbentem rá, hogy vannak más zenék is, amikor elkezdtem hallgatni a slágerlistás dalokat. Amikor először találkoztam Martinnal, megállás nélkül a zenéről beszélt, ami eléggé meglepett engem. Azt gondoltam, hogy olyasvalaki, mint ő - aki az iskolában a jó tanulók, a magolók közé tartozott - tutira tudja, mi van a slágerlistákon, és úgy is volt. Mindig nagyon csendes volt, de volt benne valami kicsit más, kicsit különleges, és mivel ugyanez megvolt bennem is, nem volt kérdés, hogy összeállunk."

Az együttes eleinte csak feldolgozásokat játszott, de aztán Phil és Martin is fokozatosan megtanult dalokat írni, amelyek aztán később a fellépéseiken átvették az uralmat a feldolgozások felett. Phil: "Martin meg akart tanulni gitározni, szóval úgy döntöttem, hogy megtanítom, amit én tudok, ami nem volt valami sok, ráadásul nagyon gyorsan tanult. Volt benne valami természetes. Nagyon sokrétű dalokat írt. Visszatekintve, úgy vette a dalírást, mint gyakorlást. Szorgalmas volt, mindig hozta a házi feladatát. Azt hiszem, hogy ő ilyen egyszerűen. Mindig nagyon ügyesen bánt a szavakkal. Nem mintha túl sokat beszélt volna."

Phil elárulta, hogy a banda neve Simon Spence írótól származik, aki Norman-nek nevezte el a gitárját (egy fehér telecaster másolat, a legrosszabb gitár a világon), Phil és Martin pedig a The Worms (Férgek) voltak. Phil: "Azt gondoltuk, hogy a Norman And The Wormds név beleillik a zenei közegbe, mert pont úgy is néztünk ki és biztos nem úgy, mint a punkok. Mi voltunk a legkevésbé fenyegető kinézető banda a világon, nem voltunk punkok, nem is játszottunk punkot. Semmi ilyesmi nem volt. Ugyanakkor szerettem a punkot, de a zenei hőseim nemhogy nem voltak punkok, hanem a punk teljes antitézisei voltak. Martin és én írtunk pár érdeeks dalt, és valahogy úgy jött ki, hogy mi voltunk a furcsa banda a punk szcéna közepén."

A Norman And The Worms stílusát nehéz meghatározni: bár ők nem szerették a mainstream zenét és kedvelték a punkot, mégis a stílusuk a folk, a country, a dalszerző-énekes és a glamrock keveréke volt. A helyiek között jól ismert dobos, Peter Hobbs így festette le a dalokat: "mint egy átlagos fehér együttes - minden dal valami másra emlékeztetett, leginkább a Beatles-re. Volt néhány köztük, amik country-stílusúak voltak, amolyan Steely Dan-szerűek. Richard Seager, a helyi fanzine, a Strange Stories egyik írója is megerősítette, hogy a Norman And The Worms minden volt csak nem punk. "Nem illeszkedtek a képbe. De aztán mégis a szcéna részeié váltottak, mert boldogan játszottak minden olyasmit, ami teljesen ellentétes volt a szcénával. Sue Paget a The Vandals-ból (és aki később még feltűnik a történetben) így emlékezett rájuk: "Martin és Phil Burdett egy nagyon furcsa páros voltak. Fehér kabátban mászkáltak (mintha egy tudományos laboratóriumból szabadultak volna ki), aminek a közepére oda volt festve, hogy "Norman And The Worms". Nem igazán illeszkedtek a punk szcénához. Phil hasonlóképpen írja le a NATW egyedülálló stílusát: "Úgy néztem ki, mintha Marc Bolan elindult volna a mezőre vetni. Hosszú, erős szálú hajam volt óriási kuszaságban, Martinnak meg mintha egy buborék lett volna a fején. Azt szoktam mondani - és Martin ebben egyet is értett velem - hogy valójában mi álltunk közelebb a punk szellemiségéhez. At ötlet az volt, hogy nem számít, hogy hogy nézel ki. Mi voltunk az ötödik oszlop a basildoni punk szintéren.

Mik voltak Martin első zenei inspirációi? "10 éves lehettem, amikor megtaláltam anyám régi rock and roll lemezeit a szekrényben. Olyanokat, mint Elvis, Chuck Berry, Del Shannon... folyamatosan, újra és újra meghallgattam ezeket a lemezeket, és rájöttem, hogy nagyjából ez az egyetlen dolog, ami érdekel, úgyhogy valahogy így kezdődött".

13 évesen már a glam rock bűvölte el (Gary Glitter, Sparks), és kapott egy gitárt az édesanyjától. A See You és az A Photograph Of You alapjai ekkortájt készültek el.

Egy iskolába járt Perry Bamonte-tal, aki később 1990 és 2005 között a The Cure tagja is volt, és oda járt egy Anne Swindell nevű lány is. Anne először egy harmadik iskolatársukkal járt, bizonyos Andy Fletcherrel, de aztán a szakítás után Martinnál talált vigasztalást.

Martin és Andy aztán barátok maradtak, sőt, az iskola elvégzése után együtt helyezkedtek el Londonban, a versenyszférában. Martin a West Banknál, Andy pedig a Sun életbiztosítóban talált állást.

És ekkortájt csatlakozott először Martin egy együtteshez. Egy bandához, amelynek a neve az volt, hogy NORMAN AND THE THE WORMS.