Ma 22 éve jelent meg a Stalker/Missing Piece kislemez!

28 éve jelent meg a Faith Healer kislemez!

"Depeche a módi

Az együttes rajongóinak nincs mit magyarázni: számukra elég annyit hogy szerdán és csütörtökön az új divatot teremtő Depeche Mode koncertezett a Budapest Sportcsarnokban. Igaz, itt hangszerszóló helyett legfeljebb csak egy-egy jól sikerült komputerprogramnak örülhettünk, azért mégsem távoztunk csalódottan" (Magyar Hírlap, 1988).

Ma (és holnap) 32 éve volt két koncert Budapesten ;)

Az Almost Predictable Almost blog ma a Halo című dallal foglalkozik. Az írónak ez a kedvenc dala, nem véletlen, hogy a hamarosan megjelenő könyvének is erről a dalról adta a címet. Ma is lefordítottam az egész cikket, de a képek és a videók továbbra is az eredeti cikkben találhatóak meg!

"Amikor hallgatsz egy lemezt, és minden egyes dal akár lehetne kislemez, akkor tudod, hogy egy klasszikussal van dolgod. A Violator egy ilyen album, és a Halo egy olyan dal, ami lehetett volna, sőt, talán kellett is volna, hogy kislemezre kerüljön. Alan azt mondta a Shunt weboldal Violator részegében, hogy a dal ott volt a kiválasztandó kislemezek listáján, de végül nem adták ki. Helyette, ahogy a Clean esetében is, a videó a Strange Too videókazin tűnt fel, ami a Violator korszak klipjeit gyűjtötte össze.

Létezik egy promóciós CD, amit a banda amerikai kiadója készített, de hivatalos kiadvány sose létezett. Ha valaki próbál neked eladni egy Mute promo 12''-s, ami 5 mixet tartalmaz és a katalógusszáma DJ12MUTE774, ne vedd meg. Ez egy bootleg.

A Halo egy szenzációs dal, egy fenséges dallam, ami egy frenetikus véggel zárul, mindezt nyakon öntve Martin egyik legnagyszerűbb szövegével. A dobminták egy hip-hop dalból származnak, amik a When The Levee Breaks című Led Zeppelin dal mintáig használják; a vonós pedig egy Elgar-darabból származnak (ahogy azt Alan elmondta 2011-ben). Flood és Alan hangszerelése főhajtást érdemel, és már a Songs Of Faith And Devotion megoldásai felé mutatnak. Amikor a Halo véget ér, újra le akarod játszani. Aztán újra. Aztán újra...

Az 1990 március 10.-ei Paul Lester által írt NME kritika a Halo-t nevezi a Violator kiemelkedő darabjának. "A Legjobb a Halo, ez a homályos, fenyegető, meztelen funk gyászdal, amely azt a lehetetlent teljesíti, hogy egyszerre komor és elnyomó, és egyszerre dicsőségesen felemelő legyen. Ezt a dalt a lemezjátszómhoz ragasztották az elmúlt két hónapban, és ez az eddigi legjobb dolog, amit a Depeche Mode csinált".

Nem tudok vitatkozni ezzel az állítással. Martin szövege számomra is kiemelkedő. Ahogy Martin nyilatkozta az NME-nek február 7.-én. "Ha DM dalokat hallgatsz, mindig ott van a bűntudat érzése. A Halo című dalunkban az új albumon valóban azt mondom, hogy "most engedjünk meg ezt a dolgot", de mindig ott van azért a rossz érzés is".

A dalszöveg valóban sugall egyfajta vonakodást valamitől ("Viseled a bűntudatot - béklyóval a lábaidon - mint egy visszájára fordított dicsfény"), ami párosul egy olyan érzéssel, hogy mégis belecsapjunk a lecsóba, bármint is terveztünk (Szex nyilvánvalóan. Általában Martinnál a szex a téma. Ez, vagy a vallás). A refrén, a Depeche Mode egyik legjobbja, gyönyörűen alátámasztja a döntést: "És amikor a világaink összedőlnek - Amikor a falak elkezdenek omlani - Talán meg is érdemeljük - de akkor is meg fogja érni". Más szavakkal, mindannyian meghalunk, tehát hagyjuk abba az aggódást és töltsük jól a nyavalyás időnket. Bár talán Martin ezt kicsit cizelláltabban fogalmazta meg.

A dal videóját 1990 augusztus másodikán forgatták a Griffith Park-ban, Los Angelesben, két nappal a Dodgers Stadionos fellépések előtt. Az együttes mellett Anton Corbijn, az ő szamara, és két színésznő szerepelt (Pam Heffler és Jenna Elfman), akiknek az volt a feladatuk, hogy táncoljanak a Mode utazó cirkuszában. Alan és Andy természetesen feketében öltözve, és jeleket mutattak és úgy néztek ki, mint két elektro-temetkezési vállalkozó. Dave a lakókocsi-jelenetben a bohócnak öltözött Martinnal beszélget. Úgy tűnik, hogy ő az Univerzum Legerősebb Embere, de láthatjuk, hogy nem néz ki annak. Martin vállalja a rosszul zsonglőrködő bohóc szerepét, és a teljesen átlagos próbálkozásai elbűvölik a kis bohóclányt, ami ahhoz vezet, hogy dobja Dave "Strongman" Gahan-t és Martin fekhelyén kössön ki a karaván alatt.

Amikor a Halo - The Story Behind Depeche Mode's Classic Album Violator című könyvet írtam, beszéltem Pam Heffler-rel a videóról. Emlékszik, hogy a forgatás egy nap alatt zajlott és tetszett neki a végeredmény. A videót "eklektikusnak, kreatívnak és jó értelemben szokatlannak" mondta.

A Halo egy olyan dal, ami bizonyosan kiállta az idők próbáját és az együttes kedvence marad. Ahhoz képest, hogy nem volt kislemez, elég sokszor játszották, egészen pontosan 431 alkalommal. A zenekar általában a dal eredeti változatát részesíti előnyben, de a Delta Machine Touron a csodálatos 3004-es Goldfrapp verzióját játszották a dalnak a ráadásban. A Global Spirit Touron, elég véletlenszerűen csak egyetlen koncerten játszották a dalt, Dublinban, 2017 november 15.-én. Szerencsére, ott voltam. Furcsa volt, hogy hirtelen megjelenik a setlistben egy olyan dal, mint a Halo, mert a zenekar nem arról híres, hogy véletlenszerű dalokat játsszon a turnén. Ahogy engem is, a tömegben mindenkit meglepetésként ért a pillanat, amikor felfedeztük, hogy "várj... ez a Halo?!?", hogy aztán a pillanatban teljesen megőrüljünk. Az otthon maradó rajongók reakciója (akik fél szemüket mindig a setlistet tartják) a meglepetés és az irigység volt, és bizony csalódást okozott, hogy a Halo a turné többi estéjén nem csendült fel. Ez a csalódás jól mutatja a Halo különleges vonzerejét. Ez a dal egy imádott drágakő, egy potenciális kislemez és egy abszolút klasszikus, ami a Depeche Mode csúcspontján tökéletesen összefoglalta mindazt, ami jó ebben az együttesben."

A mai angol nyelvű olvasnivaló itt:

És persze a klip:

A Vince Martin néven született Vince Clarke elismeri, hogy gyerekként egyáltalán nem érdekelte a zene, "bár úgy gondolom, elég muzikális voltam; hallás után le tudtam játszani dallamokat a zongorán". Meglepő, de zenei képzését nem a billentyűk ütögetése, hanem a húrok megszólaltatása indította el. Vince szombat reggelenként hegedűleckéket vett. "Édesanyám szerette a zenét, ezért mindannyiunkat bevezetett a zene világába. Akkoriban nagyon érdeklődő voltam - körülbelül két hétig, aztán minden mindig unalmassá vált." Hangszerválasztására így emlékszik: "Senki nem hegedült, úgyhogy úgy gondoltam, majd én fogok, és így legalább kicsit különleges leszek".

Miután hamar kiderült, hogy Vince-et és a hegedűt nem egymásnak teremtették, Vince inkább gitárra váltott, mivel annak a hangszernek "olyan tüzes hangja van". 

És ekkortájt alakult az első banda, amelyben Vince Clarke részt vett: ez pedig a Kevin Walker barátjával alakított KEV&VINCE volt.

Mai adag olvasnivalónk az Almost Predictable Almost blogról az Enjoy The Silence brit zenei sajtó általi fogadtatásáról beszél. Noha az egész cikket lefordítottam, mégis érdemes kattintani, hiszen a beszkennelt korabeli kritikák és egy szokatlan videó is a linken található!

"Az Enjoy The Silence a Depeche Mode legsikeresebb kislemeze volt Nagy-Britanniában, a Master And Servant óta. Noha gondolhatnánk, hogy a Shake The Disease-nek tutira elsőnek kellett volna lennie, a Master and Servant kilencedik helye volt a legmagasabb, amit a banda elért, ami jól mutatja, hogy mennyire nem kedvelte őket a média és a popzene-rajongók. A közönség viszont szerette az Enjoy The Silence-et, ami így túlszárnyalta a Master And Servant-ot, és a hatodik helyre került a slágerlistán, ráadásul két hétig ott is maradt. Ezenkívül még a hirdeten Depeche-fóbiás zenei médiának is sikerült megtetszenie.

Elsőként, 1990. február 3.-án az NME választotta a hét kislemezének az Enjoy The Silence-et. Az újságírók az akkortájt sikeres The Beloved együttes két tagja volt, Steve Waddington és Jon Moss is (itt téved David: Jon Moss a Culture Club tagja volt, valójában Jon Marsh-ról beszél, aki valóban a Beloved tagja volt - a szerk.). Moss (=Marsh - a szerk.), aki hamarosan remixet készít a World In My Eyes című dalhoz, azt írta az Enjoy The Silence-ről, hogy "ez a Depeche Mode legjobbja, hosszú idő után". Az NME "borongó, gyengéd darabnak" írja le a dalt, noha tévesen azt állítja, hogy "az első ízelítő a soron következő új lemezről", ami elég sportszerűtlen a Personal Jesus-szel szemben.

Simon Reynolds a Melody Maker-ben azt mondta, hogy a dal "nagyon régimódi". Hmm. Ez a kritika nagyon jól jellemezte egyébként ekkortájt a brit szaksajtót. Úgy tűnt, hogy mindenki hangosan egyet ért abban, hogy a dal "elbagatellizált, ugyanakkor abszolút élvezetes". A dal ilyesfajta jellemzése ekkortájt nagy dicséretnek számított az angol zenei sajtóban.

Ahogy a Personal Jesus esetében, a Smash Hits csak a dalszöveget ismerteti, és nem ír kritikát az Enjoy The Silence-ról.

A dal páratlan zsenialitással találkozó általános pozitív hangulata azt jelentette, hogy a dal a 17. helyen lépett be a brit slágerlistára. Aztán innen ugrott a csúcsot jelentő hatodik helyre, ahol még egy hétig maradt. majd a 12., 20., 32., 52., és végül a 62. helyre esett vissza. Lenyűgöző ugyanakkor, hogy a dal nyolcadik helyett csípett el az Egyesült Államokban, és első lett Dániában és Spanyolországban. Összességében, ez volt a Depeche Mode legjobb slágerlista-teljesítménye, hosszú évekig.

A kislemez azt is jelentette, hogy a Depeche Mode megkapta első, és mindmáig egyetlen Brit Award elismerését. A BONG magazin némi, mondjuk úgy gyengéd bátorítása után (lásd a képet) az együttes nyerte a legjobb kislemez díját 1990-ben.

A díjátadó ünnepségre 1991 február 10.-én került sor, jóval azután, hogy a banda befejezte a World Violation Tour-t. Az együttes nem vett részt az ünnepségen, így egy brit DJ, Simon Mayo vette át a díjat az együttes nevében, nagyon-nagyon furcsa módon (lásd videó)

A pozitív kritikák viszonylag újak voltak a Depeche Mode számára, Ha a bandának úgy tűnhetett, hogy ezek a dicséretek túl pozitívak, hamaroan jött a Violator, ami egy egészen új szintjét jelentette a Depeche Mode elismerésének. De erről majd később."

Íme a link, és íme a díjátadó ünnepség, Simon Mayo erőteljes belépőjével:

És hogy mi lehetett az oka a Norman And The Worms felbomlásának? Phil már az írási folyamat során észrevette a kreatív különbséget közte és Martin között. A szintetizátor zene megérkezésével ellkerülhetetlennek tűnt az eltávolodásuk. "Olyan dalokat írtunk, amik dallamosak és lélekkel teliek voltak, és ő ezeket furcsává és különössé akarta tenni. Az egész szintipop dolog ekkor indult, és lehet mondani, hogy ő erre indult el, én pedig nem. Én egészen biztosan nem. Ő egyre jobban és jobban belement és nem igazán fogtam fel, hogy mennyire belesodródott ebbe, amíg nem alapított egy másik bandát és talált más társakat. Amikor a posztpunk ment, én is kedveltem néhány krautrock bandát, mint a Can, vagy a Neu, illetve az újabbakat is, a DAF-ot, vagy az Einstürzende Neubauten-t, akik csak szimplán zajt és torzítást csináltak, és persze az angol verziójukat, a Cabaret Voltaire-t; szerettem őket. De aztán jött Martin és jött a Depeche Mode: és hirtelen a Depeche Mode olyasvalaminek tűnt, mint a twee-pop, aminek semmi tartalma nincs. Nem utálom a popzenét, de azt gondoltam, hogy inkább a Throbbing Gristle irányába megy el, nem a popzene irányába, amiről úgy tűnt, hogy 5 perc múlva véget ér. Annyit tudok, hogy ő most már multimilliomos, én pedig itt ülök Leigh-ben a kocsmában. Én tanítottam őt gitározni, és jobb gitáros volt, mint én. Ennyi."

Mikor a Norman & The Worms végül feloszlott, Phil Burdett énekes-dalszerző lett, viszonylagos hírnévre tett szert a southendi zenei körökben, és néhány lemezt is kiadott. Robert Marlow: „Phil egy helyi srác, kicsit Van Morrisonéra emlékeztető hanggal. Csinált néhány albumot, sikere is volt velük, és ma is kitartóan dolgozik.”

Steve Gallacher 2017 decemberében ezt nyilatkozta: "Nagy szeretettel gondolok vissza erre a korszakra, mert ez tett engem basszusgitárossá. Noha én nem voltam akkor még Martin és Phil sikerének szintjén, nagyon is élveztem a basszusgitározást az évek során. Volt szerencsém néhány évvel ezelőtt találkozni Martinnal, Londonban, az O2 Arénában. Végignéztem a koncertjüket és meglepetésre sikerült Martinnal beszélnem. Martin emlékezett arra, hogy ki vagyok én, és beszélgettünk a régi időkről. Pete Hobbs-ot is gyakran látom a Sounthend-on-Sea környékén, és alkalmanként beleütközök Phil Burdett-be is. "

Engedjük el tehát a Norman And The Worms és Phil Burdett kezét, az alábbi 2011-es felvétellel: