A ma 25 éve boltokba kerülő Recoil nagylemez, az Unsound Methods utolsó dala a SHUNT. Vonatok kúsznak be a képbe, alighanem a Kraftwerk Trans-Europe Expresszei; majd szívdobogás-szerű hangok érkeznek. Lassú, komor, az album többi részéhez képest előttem szürke színeket megjelenítő felvezetés után jön a lemez szokásos "trip-hopos" alapritmusa, ami itt lesz először kicsit talán unalmas. Variálódó dobhangok, ciccegések, a vonat mindig ott avászkodik a közelünkben, majd pedig Alan suttogása hallatszik, amint - ha minden igaz - vasúti szakkifejezéseket használ. A kiállás után visszatér az alapritmus, és némi meglepetésre egy családi felelgetésbe kerülünk: Alan kijelenti, hogy "this blood on the line", amire Hepzibah Sessa elváltoztatott hangon rávágja, hogy "this death on the line!". Érdekes, hogy Alan ennyire direkt visszautalt az előző lemez (Bloodline) címére... És ezután jön, ami még nem volt, ugyanis mintha Alan is megunta volna az album szinte állandó "trip-hopos" alapritmusát, elkezd négynegyedet játszani, egyelőre nagyon finom, bár aztán egyre erősödő alapritmussal. Visszatérnek a suttogó vasúti kifejezések is, de aztán az egyre erősödő dob lassan uralkodóvá válik a dalon. Őrült tempóval rohanunk tehát a végkifejlet felé (a szintén elég Kraftwerkes lihegő hang is megjelenik), majd visszatér Alan és Hep a "this blood on the line - this dead on the line" felelgetéssel. A végén már csak ők maradnak és a technos dob, majd a dob is kiáll, és ott marad Alan és Hep az utolsó felelgetéssel. A lemez Hep hangjának elcsúszásával zárul, - természetesen őrületesen jól :) Nem is tudok titkolni az elfogultságomat.

A dalhoz egy kissé meglepő, vadvízi evezős klip is tartozik, ami ráadásul hivatalos klipnek számít. Íme (a kisbaba a végén nem a videó része)

A LAST BREATH Alan egyik kedvenc dala az Unsound Methods-ról: nem véletlenül válogatta rá a 2010-es Selected című best of lemezre a dalt. Ez ismét egy régi gospelen (az Exodus című szerzeményen) alapuló alkotás. A dal elején mintha hiba lenne, mintha újraindulna az alkotás... nem tudni, hogy ez szándékos, vagy valami hiba. A finoman induló Last Breath-be ismerős hangok kúsznak be: a Walking In My Shoes Ambient Whale mixének bálnái jelennek meg a lépegető alapritmus felett. Aztán egy pánsípszerű hang után jönnek a vonósok, és Hepzibah Sessa, amint egy elveszett, szomorú történetet mond el, hogy aztán jöjjön a szokásos "trip-hopos" alapritmus, és Hildia Campbell dermesztő soulhangja: "so take my hand, and walk this land with me". Egy érdekes, elsőre nem odaillő, enyhén jazzklubos fúvóshang következik, majd Hildia nyomatékosít: "...and walk this lovely land with me!". Ezután egy szép trip-hopos rész jön vonósokkal, de mire gyanakodnánk, hogy fogytán a szufla a lemezen, begorombul a dobalap, miközben Hildia még egyszer elénekli a dal néhány sorát. Őrületes basszus, ismét valahol valami elhagyatott vidéken járunk a Drifting és a Red River Cargo környékén. Hildia távoztával egy újszerű instrumentális rész jön, erotikus nyögésekkel - alighanem Siobhan Lynch ereszti ki a hangját! Ismét fokozódik az alapritmus, de aztán nem lesz a dalból új Luscious Apparatus, mert a lassú fokozódás után hirtelen véget ér.

A MISSING PIECE egy újabb Siobhan Lynch-dal; és egyértelműen a ma 25 éves Recoil nagylemez, az Unsound Methods legslágeresebb dala (jellemző módon Alan inkább a Drifting-et adta ki kislemeznek). Ez egy már-már szokványos, Massive Attack-szerű dal, szép refrénnel, zongorával, vonósokkal, és a refrénben egy váratlan Alan háttérvokállal. Szépséges alkotás, habár kissé meglepően kommersz a lemez eddigi kaleidoszkóp-szerű, zseniális hangzásához képest. Gondos versszakok, nagyívű refrén, és szép instrumentális lezárás; hirtelen minden a helyén van. Nem csoda, hogy később dupla A-oldal lett a dalból, de erről majd jövő tavasszal fogok írni...

A CONTROL FREAK vízcsobogással indul, majd egy női kacagás effekttel, amit nagyon hasonlít az egy évvel korábbi Macarena-ban hallható kacagásra... noha hallottam már olyan verziót is, hogy ez Alison Moyet kacaja. A kacaj után egy kifejezetten elektronikus zenei alap indul el (másodízben emlékeztet pár másodpercig a lemez a Bloodline-ra), ám aztán megérkezik Maggie Estep, és itt a háttérként már a lemezt uraló trip-hopos alapütem lett az uralkodó. Maggie mintha a Luscious Apparatus történetét mesélné, noha azzal a dallal ellentétben most némiképp ritmusra mondja a szövegét. Az első versszak után megérkezik a cselló, a második alá pedig már gitárszerű hangok is érkeznek, miközben a zavarbaejtő "Macarenás" kacaj továbbra is végigkíséri a dalt. A refrén annyi, hogy "You're all I need to get high", azaz "csak rád van szükségem, hogy beálljak", ami a Marvin Gaye-féle "You're All I Need to Get By" kifordítása. Érdekes, hogy az első refrénnél még Siobhan Lynch mondja el ezt a sort, (miközben a háttérben Tour De France-os nyögések hallatszódnak), de az egyre fokozódó harmadik versszak utáni második refrénnél már Hildia Camplbell ereszti ki a hangját - nagy ötlet, egyfajta "Unsound Methods-allstars" ez a dal! A negyedik versszakra lecsupaszodik az alapütem, egy pillanatra már-már a Shunt őrjítő tempója készül kitörni... Ezután Lynch (vagy Hepzibah Sessa?) visszafelé énekét hallhattuk, majd az utolsó őrületes versszakra, a dal zenei csúcspontjára visszatér a cselló is (a My Life Story zenekarból Oliver Kraus játszik rajta). Egyszerre szól minden: a cselló mellett kemény, gyors alapritmus, a fejleszedő dobok, a gitárok, Hildia Campbell háttéréneke... A talán kicsit visszafogottabb kezdés után ez a dal is eljut az őrületes lezárásig. Tudom, hogy ismétlem magam, de megintcsak elképesztő a dal...

Különös módon Alan talán ezt a dalt kedveli a legkevésbé a lemezről. Állítása szerint sok időbe telt összerakni, ami mindig gyanús, intő jel egy-egy dal esetében. Újrahallgatva most nekem ez volt a legkellemesebb meglepetés :)

A STALKER kifejezetten visszafogottan kezdődik, visszafojtott filmes hangulattal, majd váratlan csellójátékkal, telefongomb-nyomkodás hangjaival, és egy teljes percig kell várnunk, hogy megérkezzenek az enyhén Front242-szerű dobok. Visszatér Douglas McCarthy és a következő pszichológiai betegesség a zaklatás, ami ennek a dalnak a témájául szolgál. A szexualitás szinte szétfeszíti ezt a dalt is, bár ez hagyományosabb felépítésű; van például refrénje, mégpedig a világ egyik legütősebb refrénje. Brutális dobok, fémes hangok, torzított, kétszólamú Douglas-ének, és iszonyatosan kegyetlen sorok: "you are nothing without me!". A refrén után Douglas, a zaklató nyögdécselései hallhatóak miközben telefonos operátorok próbálják a női mellékszereplőt nyugtatgatni. A második versszakra apátsági ének is érkezik az elképesztően sokszínű dalba, majd miután Douglas elmondja, hogy teljesen kiszipolyozta őt a gonosz nőszemély, zúdul a nyakunkba újra a fejleszedő refrén. A dal levezetésébe női lihegés keveredik, majd vonósok finomítanak a hangulaton. A szinte hagyományos lezárást ismét apátsági ének színesíti, de aztán már zúdulunk is a következő dalba... A negyedik elképesztően erős dal egymás után, sőt, talán ez a legnagyobb kedvencem az egész Unsound Methods-ról!

Az Unsound Methods harmadik dala, a LUSCIOUS APPARATUS nagyon hasonló hangvétellel kezd, mint ahogy a Drifting zárul, ám aztán jön az azóta tragikusan elhunyt new yorki beszédművésznő, Maggie Estep. Kemény trip-hopra Maggie egy balul sült románcot mond el, női érzékletességgel, részletességgel, színességgel. A háttérben közben a csikorgó trip-hop alapritmus lassan színesedik, zongora és egyre több és több nyugtalanító zenei rész jön be, hogy aztán - akkor, amikor az ábrándozás után a dalszövegben szereplő páros végre a tettek mezejére lép - jönnek a fejleszedő dobok. Elképesztő, vonósokkal és hidegrázós effektekkel tarkított zenei fokozás után a dal csúcspontján megérkezik a dal csúcspontja, minden szempontból: "Wordless sex, slow sex, Fast sex, talking sex, sex like animals have, sex like boys have, sex like girls have, sex upside down, sex inside out, sex with grins, sex with tears, sex, sex, sex, ahhhh"... Aztán mikor a szex után jönnek a problémák (a férfi meg akarja vágni a nőt), a zene már valamivel nyugodtabb, aztán a dal lezárása akár a Rush levezetése is lehetne (nagyon emlékeztet is a Rush 1994-es koncertintrójára). Ismét egy elképesztő dal, az egész lemezen ott leselkedő szexualitás itt bestiális erősséggel tör utat magának.

Hogy került a képbe Maggie? Alan: "Maggie Estep, a new yorki beszédművész, akkor került a képbe, amikor már jó ideje sikertelenül kerestem egy inteligens rappert, aki különleges kiejtéssel rendelkezik. A keresést feladva döntöttem mellette. Habár Maggie nem egy rapper, a végére teljes mértékben bebizonyította, hogy jó választás volt bevenni a projectbe, mivel egyedülálló hangja gazdagabbá tette az albumot és a többiekétől eltérő stílusa is üdítően hat."

És milyen volt együtt dolgozni Maggie-vel? Alan: "Jó móka volt. Elég gyorsan felvettük az énekét, mivel korán ráun a dologra, és a legjobb teljesítményét az első 2-3 felvételen nyújtja. Csak néhány napig találkoztunk élőben, így nem ismertük meg egymást olyan jól, de továbbra is tartjuk a kapcsolatot e-mailen."

Egyáltalán igaz vajon a dalszövegben leírt bizarr sztori? Alan: "Úgy tűnik, igaz történeten alapul, bár el tudnám képzelni, hogy Maggie egy kis költői szabadsággal megszépítette a történet egyes részeit."

És még egy érdekesség: állítólag a Luscious Apparatus kislemez lett volna, sőt, el is készült hozzá a Flood és az U.N.K.L.E által készített remix, ám ezek sajnos azóta sem láttak napvilágot.