Továbbra is a ma 35 éve boltokba kerülő 101 koncertfilmre emlékezünk. Ezek voltak az együttes tagjainak és az együttes körül álló emberek véleményei arról az ominózus 101. koncertről:
"Egy kezdeti felvétel a Depeche Mode privát chartergépéről - egy testre szabott turbó- légcsavaros gép, a Music For The Masses megafonos lógójával - már tisztán jelezte, hogy a zenekar a rock arisztokratái közé emelkedett. Andy Franks egy csúcstechnológiájú, tégla nagyságú mobiltelefonon beszél a következő nap (május 27-ei) a tizennyolcezres philadelphiai CoreStates Spectrumban adandó koncerttel kapcsolatos problémákról: „Mivel ez a hétvége nemzeti ünnep, kicsit féltünk, nem fog-e túl üresnek tűnni a hely. Valahogy előrébb lehetne vinni a stadionban a színpadot? Az együttes eléggé aggódik, hogy túl üres lesz a nézőtér, de tízezer fő már elég jó tömeg, azt hiszem.” Május 20-án a Depeche Mode Chicagóban lépett föl, a Poplar Creek Music Theater-ben. Peter Bracke, a mintegy tízezer fős közönség egy tagja elmondja, mi minden változott, amióta a zenekar 1986. június 6-án utoljára itt játszott: „Bár Chicago mindig is nagy Mode-os város volt, a rajongók száma megnőtt, a tömeg sokkal nagyobbnak látszik, mint, két éve, mikor a Black Celebration Tour keretében jártak itt, de még az 1987. őszi Music For The Masses-koncertekhez viszonyítva is. A tömeg most már sokkal inkább a főáramba tartozókból állt, és hirtelen már nem éreztem többé titoknak a Depeche Mode-ot.”
„Mikor a Depeche Mode elhatározta, hogy a Rose Bowl-ban ad koncertet, vállalták a kockázatot, és mint minden vállalkozó vagy kincsvadász, szerencsét próbáltak. Ha nyernek, tapsolok nekik, és nem úgy tekintek az egészre, mint az aljas kapitalista gépezet működésére. Nem próbálok választ adni - csak megmutatni a komplex és ellentmondásos viszonyokat. Ezzel a filmmel megkísérlem bemutatni az egyidejű álláspontokat, hogy az emberek az egészet lássák, és azt hozzák ki belőle, amit akarnak.”
Dave Gahan: „Mikor megcsináltuk a 101-et, és koncertet adtunk a kaliforniai Rose Bowl-ban, tulajdonképpen kihívtuk a sorsot magunk ellen. Az emberek azt suttogták, hogy soha nem töltjük meg a stadiont, meg ehhez hasonlókat. Ezt érzékeltük, de ugyanakkor szinte bizonyos voltam abban, hogy minden rendben lesz. És tényleg jól is alakult.”
Andy Fletcher: „Senki nem hitt benne, hogy egy alternatív együttes ennyi ember előtt tudna játszani, úgyhogy sok banda előtt megnyitottuk az utat, de ez az időszak azért eléggé zűrzavaros volt.”
Martin Gore: „A Rose Bowl-beli koncert természetesen nagyon különleges esemény volt, de azt hiszem, annyira idegesek voltunk a filmezés és a felvétel miatt - plusz még a hetvenötezer ember [sic!] -, hogy nem élveztük annyira, amennyire lehetett volna.”
Alan Wilder: „Nem élhettük át, nem élvezhettük a pillanatot, egyszerűen túlságosan izgultunk ahhoz. Úgyhogy egyikünk sem élvezte a koncertet. Nem is játszottunk kifejezetten jól azon az estén. Csak most, utólag lehet felfogni - a film megőrizte, és a hangja is egy kicsit ki lett pofozva -, hogy milyen nagy és különleges pillanat volt ez az együttes számára, és kellett volna egy kis időt szakítani arra is, hogy egy kicsit élvezzük.”
Daniel Miller: „Először is, már a puszta tények is bámulatosak - a hetvenezer ember fizikai jelenléte is. Sosem voltam még hetvenezres koncerten. Másodszor, a hetvenezer ember nem egyszerűen csak nézte a koncertet, hanem részt vett rajta, és tényleg reagált is. Mindenki rajongó volt, nem egyszerűen csak azt mondták, »oké, menjünk, nézzük, milyen lesz«. Úgy tűnt, hetvenezer rajongó volt ott - Depeche Mode-rajongók... Hogy őszinte legyek, a 101 egy csupán a méreténél fogva is jelentős esemény dokumentuma. Senki sem igazán akarta elhinni Angliában - vagy bárhol máshol a világon -, hogy eladtunk hetvennyolcezer [sic!] jegyet a Rose Bowl stadionban. Ez a lenyűgöző válasz erre, és igazán ezért akartuk rögzíteni.”
Alan Wilder: „A Rose Bowl a monitorproblémák miatt valójában nem tartozik a legjobb előadásaink közé, de hitelességet biztosított nekünk Európában, ahol nem is akarták elhinni, milyen népszerűek vagyunk Amerikában.”
Andy Fletcher: „Azt hiszem, az egyik legőszintébb filmet készítettük a zeneiparról. Nem volt a slágerlistákon igazán sikeres albumunk Amerikában, ennek ellenére nevetségesen nagy tömegek előtt játszottunk! Már csináltunk egy koncertvideót Hamburgban, úgyhogy most nem akartunk normális koncertvideót, sem rock-dokumentumfilmet. Úgyhogy kitaláltuk a versenyt megnyerő srácokat, akik végig követnek minket az úton. És bejött.”
Alan Wilder: „Nézőpontom szerint a film nem valami hatalmas leleplező dokumentum. Nem is próbálta feltárni a zenekaron belüli dinamikát, úgyhogy nem tudtam meg semmit magamról. És sosem engedtük Don Pennebaker-nek, hogy a turnézás árnyoldalait is bemutassa. Meglettem volna a „rajongók a buszon” nézőpont nélkül is, bár nélkülük valószínűleg olyan lett volna, mint bármely más turnéfilm. A zenekar és közönsége közti már-már vallásos rituálé megfigyelése volt az egyetlen, ami Pennebaker-t igazán érdekelte - ezt próbálta feltárni, és a körülmények ismeretében azt hiszem, igaza volt.”
