Depeche Mode összes

Depeche Mode összes

A nagy bejelentés

2024. március 13. - Szigi.
A Depeche Mode szinte kirobbanó amerikai betörésében 35 éve a KROQ rádió vállalt főszerepet. A KROQ Amerikában élő angol rádiós DJ-je, Richard Blade lett a Mode legfőbb kaliforniai támogatója: „Az áttörésük 1985-ben volt, mikor a Palladiumban játszottak. Olyan jó volt a show, hogy a híre szájról szájra terjedt, és mikor visszajöttek, már két telt házas koncertet adtak a tizenhétezer férőhelyes Forumban [1987. december 4-és és 5-én], amit még a Duran sem tudott megtölteni. Úgyhogy fél évre rá mi javasoltuk [a KROQ], hogy a hetvenkét ezres Rose Bowl-ban lépjenek föl.”
Dave Gahan: „Ha egy ilyen koncerten játszol [mint a Rose Bowl-beli], az egésznek van valami vallásos hangulata. És ez nem csak a rajongóktól irányul az együttes felé, hanem fordítva is igaz. Valóban érezni a tömegből áradó energiát - én legalábbis érzem -, amint azt csinálják, amit te, és veled énekelnek. Nem mennék olyan messzire, hogy isteni rajongásnak vagy valami hasonlónak nevezzem, de hihetetlen energiát lehet érezni, amit szerintem egyikünk sem ért meg igazán.”
Blade kommentárja a 101 filmben is hallható:
Richard Blade: A Depeche Mode épp ebben a pillanatban hajt be a Rose Bowl Arénába egy gyönyörű nyitható tetejű klasszikus gépjárművel. Vajon ez egy Cadillac? Természetesen, mind fekete bőrben vannak. Reméljük, idejönnek a mikrofonhoz. Íme, a Depeche Mode! (...) Azt hiszem, Alan egy speciális köszöntővel készült számunkra.
Alan Wilder: Igen, így van. Jó reggelt! Jó reggelt kívánunk minden rajongónak, aki ma reggel hallgat, illetve néz bennünket. Szeretnénk bejelenteni a világkörüli turnénk speciális végállomását, amelyre június 18-án, szombaton kerül sor. Egy koncert lesz ez, amely tömegeknek szól, itt, a Rose Bowlban, Pasadenában.
Íme a bejelentés:
 

Itt a másik MTV riport is

A Depeche Mode sokféle rajongójának bemutatása, fontos részét képezi a film végső felépítésének, ami végül a 101 címet kapta. A rendező együttműködött a Long Island-i fősulis, „new music” Radioval, a W-DRE- vel, akik táncversenyt rendeztek a Malibu Discoban. A nyolc győztes és a filmes stáb egy buszon összezárva megindult a 66-os úton a pasadena-i Rose Bowl felé. A sok locsogás nem sokat mutat meg a banda és a rajongók kapcsolatából, és Wilder igen szkeptikus volt a dologgal kapcsolatban: „Én meglettem volna a rajongók nélkül a buszon, de gondolom kellett, hogy megmutassuk a közönségünket is.”
A 101 a U2-féle Rattle And Hum mintáját követi - koncert, illetve az amerikai turnén készített színfalak mögötti felvételek, melyeken a turné pasadenai Rose Bowlban tartott kiemelkedő százegyedik koncertjére készülnek.
D. A. Pennebaker: „Úgy tűnt, a Depeche Mode alkalmatlan arra, hogy filmet készítsenek róluk, de a négy srác aligha lehetett volna kedvesebb. Fogalmuk sem volt az őket körülvevő világról, de kitalálták, hogyan csinálhatnak egy csomó pénzt egy magnóval. Volt az egyik srác, egy remek zenész, Alan, aki azóta már nincs velük. Aztán ott volt ez a másik bolygóról érkezett hihetetlen zseni, aki képes volt megírni ezeket a számokat, és persze ott volt Dave! És a másik srác. Imádnivalók voltak, de hogy lesz ebből film? Úgyhogy kieszeltük ezt a furcsa ötletet a rajongói busszal, és... működött. Alig akartuk elhinni!”
A „furcsa ötlet” tulajdonképpen akkor került napvilágra, mikor a Long Island-i angol nyelvű rádióállomás, a WDRE Malibu Sue című műsora bejelentette a mintegy háromszázötvenezer hallgatónak, hogy „a Depeche Mode filmet csinál, és szeretnék, ha néhány rajongójuk is szerepelne velük.” (az idézetek Jonathan Miller: Stripped című könyvéből származnak).
Még egy MTV riport:
 

További érdekességek a 101-ről, plusz egy "Archives Special"

Továbbra is a ma 35 éve boltokba kerülő 101 koncertfilmre emlékezünk. Ezek voltak az együttes tagjainak és az együttes körül álló emberek véleményei arról az ominózus 101. koncertről:
 
"Egy kezdeti felvétel a Depeche Mode privát chartergépéről - egy testre szabott turbó- légcsavaros gép, a Music For The Masses megafonos lógójával - már tisztán jelezte, hogy a zenekar a rock arisztokratái közé emelkedett. Andy Franks egy csúcstechnológiájú, tégla nagyságú mobiltelefonon beszél a következő nap (május 27-ei) a tizennyolcezres philadelphiai CoreStates Spectrumban adandó koncerttel kapcsolatos problémákról: „Mivel ez a hétvége nemzeti ünnep, kicsit féltünk, nem fog-e túl üresnek tűnni a hely. Valahogy előrébb lehetne vinni a stadionban a színpadot? Az együttes eléggé aggódik, hogy túl üres lesz a nézőtér, de tízezer fő már elég jó tömeg, azt hiszem.” Május 20-án a Depeche Mode Chicagóban lépett föl, a Poplar Creek Music Theater-ben. Peter Bracke, a mintegy tízezer fős közönség egy tagja elmondja, mi minden változott, amióta a zenekar 1986. június 6-án utoljára itt játszott: „Bár Chicago mindig is nagy Mode-os város volt, a rajongók száma megnőtt, a tömeg sokkal nagyobbnak látszik, mint, két éve, mikor a Black Celebration Tour keretében jártak itt, de még az 1987. őszi Music For The Masses-koncertekhez viszonyítva is. A tömeg most már sokkal inkább a főáramba tartozókból állt, és hirtelen már nem éreztem többé titoknak a Depeche Mode-ot.”
 
„Mikor a Depeche Mode elhatározta, hogy a Rose Bowl-ban ad koncertet, vállalták a kockázatot, és mint minden vállalkozó vagy kincsvadász, szerencsét próbáltak. Ha nyernek, tapsolok nekik, és nem úgy tekintek az egészre, mint az aljas kapitalista gépezet működésére. Nem próbálok választ adni - csak megmutatni a komplex és ellentmondásos viszonyokat. Ezzel a filmmel megkísérlem bemutatni az egyidejű álláspontokat, hogy az emberek az egészet lássák, és azt hozzák ki belőle, amit akarnak.”
 
Dave Gahan: „Mikor megcsináltuk a 101-et, és koncertet adtunk a kaliforniai Rose Bowl-ban, tulajdonképpen kihívtuk a sorsot magunk ellen. Az emberek azt suttogták, hogy soha nem töltjük meg a stadiont, meg ehhez hasonlókat. Ezt érzékeltük, de ugyanakkor szinte bizonyos voltam abban, hogy minden rendben lesz. És tényleg jól is alakult.”
 
Andy Fletcher: „Senki nem hitt benne, hogy egy alternatív együttes ennyi ember előtt tudna játszani, úgyhogy sok banda előtt megnyitottuk az utat, de ez az időszak azért eléggé zűrzavaros volt.”
 
Martin Gore: „A Rose Bowl-beli koncert természetesen nagyon különleges esemény volt, de azt hiszem, annyira idegesek voltunk a filmezés és a felvétel miatt - plusz még a hetvenötezer ember [sic!] -, hogy nem élveztük annyira, amennyire lehetett volna.”
 
Alan Wilder: „Nem élhettük át, nem élvezhettük a pillanatot, egyszerűen túlságosan izgultunk ahhoz. Úgyhogy egyikünk sem élvezte a koncertet. Nem is játszottunk kifejezetten jól azon az estén. Csak most, utólag lehet felfogni - a film megőrizte, és a hangja is egy kicsit ki lett pofozva -, hogy milyen nagy és különleges pillanat volt ez az együttes számára, és kellett volna egy kis időt szakítani arra is, hogy egy kicsit élvezzük.”
 
Daniel Miller: „Először is, már a puszta tények is bámulatosak - a hetvenezer ember fizikai jelenléte is. Sosem voltam még hetvenezres koncerten. Másodszor, a hetvenezer ember nem egyszerűen csak nézte a koncertet, hanem részt vett rajta, és tényleg reagált is. Mindenki rajongó volt, nem egyszerűen csak azt mondták, »oké, menjünk, nézzük, milyen lesz«. Úgy tűnt, hetvenezer rajongó volt ott - Depeche Mode-rajongók... Hogy őszinte legyek, a 101 egy csupán a méreténél fogva is jelentős esemény dokumentuma. Senki sem igazán akarta elhinni Angliában - vagy bárhol máshol a világon -, hogy eladtunk hetvennyolcezer [sic!] jegyet a Rose Bowl stadionban. Ez a lenyűgöző válasz erre, és igazán ezért akartuk rögzíteni.”
 
Alan Wilder: „A Rose Bowl a monitorproblémák miatt valójában nem tartozik a legjobb előadásaink közé, de hitelességet biztosított nekünk Európában, ahol nem is akarták elhinni, milyen népszerűek vagyunk Amerikában.”
 
Andy Fletcher: „Azt hiszem, az egyik legőszintébb filmet készítettük a zeneiparról. Nem volt a slágerlistákon igazán sikeres albumunk Amerikában, ennek ellenére nevetségesen nagy tömegek előtt játszottunk! Már csináltunk egy koncertvideót Hamburgban, úgyhogy most nem akartunk normális koncertvideót, sem rock-dokumentumfilmet. Úgyhogy kitaláltuk a versenyt megnyerő srácokat, akik végig követnek minket az úton. És bejött.”
 
Alan Wilder: „Nézőpontom szerint a film nem valami hatalmas leleplező dokumentum. Nem is próbálta feltárni a zenekaron belüli dinamikát, úgyhogy nem tudtam meg semmit magamról. És sosem engedtük Don Pennebaker-nek, hogy a turnézás árnyoldalait is bemutassa. Meglettem volna a „rajongók a buszon” nézőpont nélkül is, bár nélkülük valószínűleg olyan lett volna, mint bármely más turnéfilm. A zenekar és közönsége közti már-már vallásos rituálé megfigyelése volt az egyetlen, ami Pennebaker-t igazán érdekelte - ezt próbálta feltárni, és a körülmények ismeretében azt hiszem, igaza volt.”
 

Végigvesszük újra az MTV riportokat is

D.A. Pennemaker felismerte, hogy a Depeche Mode hatalmas tömegeket mozgatott meg: „Egy hihetetlen méretű közönség érkezett egyszer csak a semmiből. Adott egy csapat, aminek a zenéjét nem nagyon erőltetik a rádiók, megérkeznek ebbe a városba, ahol ki van plakátolva a koncert, de abszolút nincs nagy felhajtás körülötte, a legtöbben nem is tudják, hogy kik ezek, majd egyszer csak telt ház lesz a koncerten. És nem azért mennek, hogy jól beszívjanak, hanem ismerik a számokat, kívülről fújják a szövegeket, és teljesen átadják magukat a bulinak. A banda számára ez kisebbfajta csoda lehet.” A Los Angeles-i KROQ alternatív rádió szóvivője szerint a rádió nem a lemezcégek lobbija alapján dönti el, hogy milyen zenét játszik, hanem a hallgatók igényei alapján. „Háromból egy kérés Depeche Mode. Minden órában játsszuk őket, újakat és régieket egyaránt.”
Pennebaker vitatja, hogy a ’80-as évek közepén a Depeche Mode megtalálta volna a kapcsolatot „azzal a furcsa szorongással, ami Amerikát tartja rettegésben... ez a sok középosztálybeli kölyök mind lázadni akar valami ellen, de egyszerűen nincs, ami ellen tudnának.” Daniel Miller így látja a zenekar amerikai rajongóit: „Fehér, középosztálybeli külvárosi kölykök, akik egy kicsit el vannak tájolva - és a pubertáskor problémái könyörtelenek velük. Ez Amerika városiasodásának gyönyörű mellékterméke.” (az idézetek Jonathan Miller: Stripped című könyvéből származnak)
Az MTV korabeli riportja:
 

Két hetet csúszik a Before We Drown/People Are Good kiadvány

Eredetileg most péntek szerepelt a Metro-Nom weblapján az ötödik 12'' vinyl megjelenésére a Memento Mori időszakból, de most látom, hogy két hetet csúszik a dolog. Nem csoda, hiszen még digitális remixek sem jelentek meg a People Are Good-ból - tippem szerint most pénteken kapunk új People Are Good mix(ek)et :)

 

Pennebakerről, utoljára

Folytatjuk a ma 35 éve kiadott 101 VHS és koncertlemez visszaemlékezésünket.
 
Hogyan is kapcsolódott egymáshoz a Depeche Mode és D.A.Pennebaker, a 101 film rendezője, az akkor hatvankét éves veterán? „Az egészet olyan lenyűgöző kreativitással adták elő, ami minden addigi elképzelésemet vagy élményemet felülmúlta, amit a hatvanas és a hetvenes évek koncertjein tapasztaltam, mikor csak erősítőket és ósdi ruhás embereket lehetett látni. A show legalább olyan látványos volt, mint bármi, ami a Broadwayen fut. Ügy véltem, ha valaki ilyen sokat kiad magából a közönségéért, akkor lehet valami köztük - különben nem tennék. Azt gondoltam, érdemes ebbe bepillantani. Tetszett a függetlenségük, nem függtek a kemény állandó költségektől. A sikeres popzenecsinálás ugyanolyan korrumpálódott folyamat, mint a filmkészítés, úgyhogy mindig lenyűgöz, ha független emberekkel találkozom. Nem gondolom, hogy intellektuális óriásokról van szó, mint például Bob Dylan, vagy akárki más, aki megragadja az emberek képzelőerejét, de azt hiszem, érdekes, hogyan éli az életét és készíti a zenéjét a Depeche Mode, mert olyan kevesen csinálják így.”
Alan Wilder: „Nem érdekelte a zene - nem tett úgy, mintha megértené, viszont sosem tudtuk, milyen történetet fog elmondani, és hogyan fogja az egészet megszerkeszteni. Ügy állt hozzá: vegyünk föl az anyagot, és lássuk, mi történik.”
Dave Gahan: „Pennebaker egyáltalán nem foglalkozik a beállítással és a forgatókönyvvel. Lefilmezi, amit lát és ami valódi. Őszinteségre van szükség. Ezért kerestük meg Dont, láttuk, mit csinált Dylannel, a Monterey Popban meg a Kennedy-dokumentumfilmben [Primary] - nagyon tényszerűek voltak. Túl sok banda csinál beállított, klisés, csillogó-villogó koncertfilmet.”
 

Még egyszer Pennebakerről

A 101 film rendezésére a Depeche Mode felkérte D. A. Pennebakert, aki többek között Bob Dylan 1965-ös turnéjáról forgatott filmet Don’t Look Back címmel, hogy örökítse meg a turnét az utókor számára. Pennebaker elfogadta a felkérést, hogy különleges módon mutassa be a zenekart: „Nem dokumentumfilmként gondolok az elkészült anyagra - mondta. Félrevezetőnek tartom ezt a szót. A legtöbb embert untatják ezek. Számomra a dokumentumfilm azt jelenti, hogy mindent elmondok a nézőnek az adott témáról, amit szerintem tudnia érdemes. Egy filmnél a lehető legkevesebbet kötök a nézők orrára. Ezért inkább az utóbbit preferálom, mert ez jobban működik ezen a szinten. Igazi emberek igazi életéről akartam filmet csinálni.”
 
Dave Gahan: „Láttuk, hogy mit hozott ki Dylan-ból és a Monterey Pop-ból, valamint a Kennedy dokumentumfilmből - minden filmje valósághűen és tényszerűen ábrázol. Túl sok banda csinál előre megírt, klisészerű, csillogásról szóló filmeket.”
 
Pennebaker azt a „bizonyos hangulatot és képi világot akarta elkapni, ami megfogta a bandában. Semmi nem volt előre megírva, egy jelenet sem volt megszerkesztve. Tiszta lappal kezdett: „Semmit nem tudtam a Depeche Mode-ról, amikor felkerestek - ismeri be. De a gyerekeim igen, szóval ők vezettek be a zenéjükbe. De ez nem fontos. Nem voltam Dylan-rajongó, amikor a Don ’t Look Back-et készítettem - az én feladatom az, hogy a zenét és a csapatot filmre vegyem.” A módszere az volt, hogy a Depeche Mode- ot közel hozza a nézőkhöz a kamerán keresztül, ennek eredményeképpen 150 órányi nyersanyag jött létre. Végigment az összes tekercsen, hogy kiválogassa, azokat a részeket, amin keresztül be tudta mutatni - a zenekar egyedi, merész, bevállalós üzleti függetlenségét. „Ismerem a dolgot, én is ilyen drámai környezetben nőttem fel - mint például Errol Flynn, ilyen az egész amerikai hozzáállás, hogy minden ott van, csak el kell venned. Senkit nem akartam azzal vádolni, hogy pénzt csinál, és közben jól szórakozik, mivel ez sokkal összetettebb dolog, mint bárki is képzelné. Amikor úgy döntöttek, hogy bevállalják a Rose Bowl stadiont, összedugták a fejüket, mint minden üzletember, vagy bárki, aki kincsre vadászik, és vállalták a kockázatot. Állva tapsoltam, amikor bejött a dolog, nem látom úgy, mintha ez egy kapitalista gépezet lenne. Nem tervezek válaszokkal szolgálni, csak megmutatom, amit látok, és ami egyben összetett és ellentmondásos.”
 
Alan Wilder így véli: „Csinált egy filmet négy angol srácról, ahogy a vadnyugaton turnéznak, és több millió embernek játszanak. Nem próbálta megérteni, de meg akarta mutatni. Ahogy a banda megérkezett egy városba rögtön bevette a helyszínt. Nem volt ebben semmi fondorlat.” (Az idézetek Jonathan Miller: Stripped című könyvéből származnak).
 
Itt a DVD RIP a 2003-as újrakiadásról:
 

D.A.Pennebaker megközelítése és a Nothing "klipje"

A 101 című filmmel a zenekar eredeti koncepciója szerint a film arról szólt volna, hogy a Depeche Mode hogyan "illeszkedett be" az 1980-as évekbe. Egy "tapasztalt rendezővel" folytatott megbeszélések után arra a következtetésre jutottak, hogy a (meg nem nevezett) választás valamiféleképpen "túl fényesre" készült, és valami árnyaltabbat és érdekesebbet akartak bemutatni. Ekkor keresték meg a neves dokumentumfilmes D. A. Pennebaker-t. Ő elfogadta, de elvetette az eredeti koncepciójukat, mivel úgy érezte, hogy "lehetetlen szórakoztatóan filmes módon megvizsgálni“.
 
Végül a filmben a rendező arra koncentrált, amit a Depeche Mode a legértékesebb pontjának tartott - az élő előadásukra és a rajongótáboruk szellemiségének megragadására.
 
A 101-ben fiatal rajongók kísérték a zenekart; D.A. Pennebaker ugyanis arra jutott, hogy a DM rajongók elkötelezettségét mutatja be, és ehhez egy „legyél benne egy Depeche Mode filmben” verseny győzteseként utaznak keresztül Amerikán, majd részt vesznek a Rose Bowl koncerten is. Maga a 101 is a Rose Bowl koncertet mutatja be a „buszos gyerekek” és a turné során rögzített élő előadásk részleteivel megszakítva. Pennebaker hangsúlyozta is, hogy „dokumentumfilmet forgatott, nem koncertfilmet”.
 
Pennebaker a direct cinema megközelítését alkalmazta, amelyet úgy jellemzett, hogy "a kamerát a lehető legkevésbé feltűnően hagyta futni, ezáltal bátorítva az eseményeket, hogy maguktól kibontakozzanak. Többet szerkesztesz, és a film háromnaponta változik, de a zenekar nagyon kedves és türelmes volt ezzel kapcsolatban."
 
A filmben szereplő "buszos gyerekek" kiemelkedő szerepe miatt széles körben úgy tartják, hogy a film adta a lökést az MTV-n a következő években végigsöprő "reality" őrületnek, beleértve a Való Világot és a Big Brother-t is.
 
Különböző interjúkban, DVD-kommentárokban és saját honlapjukon mind Pennebaker, mind munkatársa, Chris Hegedus a 101-et "kedvencüknek" és "a legszórakoztatóbbnak" nevezte az eddigi filmjeik közül.
 
Itt a Nothing „klipje”, a Rose Bowl előadás képeivel, valamint a rajongókkal, amint éppen a turnébuszon táncolnak:
 

35 éve jelent meg a 101!

És akor ma is bejegyzésdömping: ma 35 éve került ugyanis a boltokba a 101 című koncertalbum és „koncert-dokumentumfulm“. A lemez a zenekar Music For The Masses turnéjának utolsó szakaszát és az 1988 június 18-i, 101-edik zárókoncertet örökíti meg a kaliforniai Pasadenában, a Rose Bowl stadionban.
 
Állítólag Alan Wilder találta ki a lemez címét (101): egyrészt ez az alőadás volt a turné 101. és egyben utolsó fellépése, másrészt pedig véletlenül ez egy híres autópálya elnevezés Los Angeles környékén. Az ex-KROQ műsorvezető Richard Blade a Stuck In The '80s 2017-es interjújában azt mondja, hogy amikor a koncert előtt Andy Fletcherrel interjút készített a "turné 101. koncertjéről", Richard ezt követően az egyszerűség kedvéért továbbra is "1 0 1"-nek nevezte a koncertet, amire - Richard állítása szerint - Alan Wilder azt válaszolta, hogy "1 0 1!". Imádom!" Korábban a munkacím "A Brief Period Of Rejoicing" volt, ami egy Winston Churchill-mintára utal, amely ugyanezt a mondatot tartalmazza DM Black Celebration című dalának elején. Martin egyszer azt is említette, hogy „Mass” volt a munkacíme a lemeznek.
 
A hangulatos, nyolcvanas évek tökéletes lenyomatát adó, kissé cseng-bongóan szóló dupla koncertlemezre a Depeche Mode kicsit populárissá fésülte a Music For The Masses Tour setlistjét. Ejtették a Pipeline-t (a Somebody kedvéért), elhagyták az ekkortájt gyakran játszott Sparks-feldolgozást (Never Turn Your Back On Mother Earth), és visszavettek olyan, ekkortájt cseredalként használt slágerket, mint a People Are People és a Just Can’t Get Enough (!).
 
Itt a legteljesebb koncertfelvétel a 101-ből:

süti beállítások módosítása
Mobil