Depeche Mode összes

Depeche Mode összes

35 éves a Black Celebration! 9. World Full Of Nothing

2021. március 17. - Szigi.
Ismét összefolynak a dalok, és ismét kopogásszerű hangokkal indulunk: itt az idő egy újabb Martin miniballadának! A dalszövegíró egyedülálló módon a szokásos kettőhöz képest 4 dalban is fő vokált visz az albumon; ez a negyedik ilyen dal, melynek már a címe is beszédes: WORLD FULL OF NOTHING. Gyönyörűen kitartott szintihangok, "elolvasztó" harmóniák: ez a lemez tele van ilyen fura Martin "miniötletekkel": akár hiányérzetünk is lehetne némelyiknél (Sometimes, ugye), de mégis mindegyik egytől egyik gyönyörű dal... A refrénnél a vonóshangokkal kísért billentyűs tényleg meseszerűvé növeli az élményt. A dalszöveg? Vágy, szerelem, csalódás, ártatlanság elvesztése, és ezzel szemben a "semmivel teli világ" - említettem már, hogy mennyire koncepciózusak a Black Celebration album dalszövegei? És amikor már azt hihetnénk, hogy fokozhatatlan a gyönyörűség, akkor jön Martin dupla vokállal, ami aztán elhalkul (pont, mint a Here Is The House végén), és csak a szépséges zene marad, ami - az utolsó pár másodpercében - szinte már a Clean-t vetíti elő... Újabb Martin-gyöngyszem, talán az egyik legszebb a teljes Depeche Mode katalógusban.
 

35 éves a Black Celebration! 8. Here Is The House

A Stripped igencsak hangsúlyos dobjai és Dave Porschéjának kérlelhetetlenül ismétlődő hangja lassan elhalkulnak, és meglepő módon óraketyegésbe mennek át, ami alatt egy puhán, két hangon kopogó hang hallatszik. És máris "in medias res", a refrénjével kezdődik a következő dal, a HERE IS THE HOUSE! Dave és Martin egyik legemlékezetesebb közös vokálja hallható, és általában véve is igen hangsúlyos Martin énekének jelenléte: több szövegrészletet csak ő énekel, és a dal végén a "oooo" hang is egyedül az övé. A gyönyörű keresztharmoniákkal, ám kifejezetten popos zenei alapokkal bíró dalt egy minduntalan visszatérő, fura, egyik fültől a másikig haladó pergő hangminta kíséri. A dal szövege ismét csak a "maradjunk itthon, kettesben jó, kint gonosz a világ" gondolatmenet: dalszöveg-témákat tekintve (és az utolsó számot leszámítva) a Black Celebration talán a leginkább koherens Depeche Mode album! A dal végén a refrén ismételgetése egyre halkul, és már csak Martin "oooo" vokálja marad kellően erős, ami aztán le is zárja a dalt. Az egyik rejtett kincs a lemezről!
 

35 éves a Black Celebration! 7. Stripped

A hirtelen végetérő A Question Of Time után a villámgyorsan következnek a STRIPPED kezdő taktusai, majd Dave jól ismert Porschéjának a hangjai. Az album két legnagyobb slágere egymás után következik tehát, és nyers, kemény A Question Of Time után a Stripped nagyon jól illeszkedik. Van némi eltérés a kislemezverziótól: először is az elején hosszabb a Porsche-hang, másodszor pedig a végső refrének előtt a csodálatos szintetizátordallam több teret kap; kétszer csak önmagában, szöveg nélkül megy végig (a kislemezen mind az ötször ráéneklik a refrént). A dal szövege pedig ismétcsak programadó, és ismétcsak nagyon jól illeszkedik a lemez alaptémájába: fogjunk össze mi ketten a testiség és az egymásra figyelés erejével a gonosz külvilág ellen. Van egyfajta "hippi", urbánus világtól elforduló hangulata is a dalnak. Zeneileg briliáns harmóniák alkotják, és a basszusmenet legváratlanabb váltásai hozzák a dal legemlékezetesebb pillanatait (pl. a "breathing in fumes" résznél a "fumes" kiéneklésekor). Kevésbé slágeres dal, mint az A Question Of Time, ám így is korszakalkotó: talán a legjobb dal a lemezről.
 

35 éves a Black Celebration! 6. A Question Of Time

A ma 35 éve megjelent Black Celebration album B-oldalán az első hangok keménysége és a vérforraló dob és basszus egy pillanatra nem hagy kétséget afelől, hogy Dave visszatér! A dal címe A QUESTION OF TIME, és a lemez legnagyobb slágere, de az albumon valahogy nem ugrik ki a többi közül, szépen belesimul a koncepcióba. Dave elképesztően jól játszik a hangjával: ha kell, lágy, ha kell, kemény. A kőkemény, agresszív ritmusú dal az ikonikus szintihangjával az ártatlanság elvesztéséről szól: a szövegíró félt egy csinos valakit, ám ugyanakkor minduntalan kitűnik, hogy önös érdekekből akarja őt bezárva, a saját maga közelében tartani, majd a végén ki is bújik a szög a zsákból, hogy valójában a szerző is ugyanolyan, mint azok, akiktől félti az "ő kicsikéjét" ("ismerem a fajtámat, tudom, hogy mi jár a fejünkben".). Dave egy interjúban elmondta, hogy ez a dal a sampling technológia csúcspontja: állítása szerint ez a dal kizárólag hangmintákból épült fel. Kemény, agresszív ritmusú, igazi vérpezsdítő sikerdal tehát, amelyből aztán - jóval slágeresebb dobokkal - óriási sikerszám, majd koncertkedvenc lett.
 

35 éves a Black Celebration! 5. It Doesn't Matter Two

Mi lehet meglepőbb, mint 2 Martin-dal egymás után? Hát, természetesen 3 Martin által énekelt dal egymás után! A keményen induló Black Celebration már-már végképp az érzékiség mocsarába süllyed? Természetesen erről azért nincs szó, ugyanis az ötös szám a lemezen, az IT DOESN'T MATTER TWO ismét egy kísérteties alkotás. (Valószínűleg) Martin hangja van beeffektezve, és ez adja a dal keretét, ami mintha egyfajta állandó rémült sajnálkozást fejezne ki a dal résztvevői iránt. Pedig itt sem egyértelmű, hogy pozitív, vagy negatív az üzenet; noha a szégyen fekszik velünk, mégis mi ketten fogjuk legyőzni a gonosz külső világot - de aztán kiderül, hogy ez mégis mintsem számít.... A dalnak azért van ilyen furcsa címe, mert az előző lemezen is volt már egy It Doesn't Matter című dal (ebben az időszakban Martin nem volt a legötletesebb korszakában, ha a dalcímeket nézzük; lásd a "question" a "dress", és az "it doesn't matter duplázása). A dal csodálatos (bár ebben is van egy kis odavetettség-érzet; nincs refrénje, és 3 perc alatti), de mégis telis-tele van harmóniákkal és bravúros zenei váltásokkal (talán azért is jelent meg a dal az A Question Of Lust kislemezen instrumentális változatban is, mert annyira jónak találták a zenéjét). Ezzel a dallal zárul tehát a Martin-féle "mesterhármas" a lemezen, és egyben az vinyl A-oldala is. Most jöhetne valami keményebb, Dave által énekelt dal is, nem? :)

35 éves a Black Celebration! 4. Sometimes

Mi nem volt még soha Depeche Mode lemezen, és ezután se lesz soha többé? Hát az, hogy két Martin-dal következzék egymás után! A következő dal, a SOMETIMES esetében pedig ez történik: egy meglepő, "sometimes"-t éneklő Louis Armstrong hangminta után (ami a "Sometimes I Feel Like A Motherless Child" című dalból származik) olyasféle hang hallatszik, mintha egy templomban leülnének a hívek, majd pedig máris jön egy igencsak Somebody-ra emlékeztető zongoradallam. Jön Martin szövege, rendkívül erősen megvisszhangosítva (több másodperces késéssel érkezik csak meg a visszhang számunkra). Ez egy hasonlóan érzékeny és őszinte dal, mint a Somebody: a dalszerző bevallja, hogy néha elég idegesítő, sőt, kínos is lehet, de bizony néha a másik is ilyen... Majd egy kellemetlen fordulat következik: a gyönyörű dal egy popos, lágy "uuuuh sometimes"-kanyarral lezárul kevesebb, mint 2 perc alatt, ezzel elvéve a lehetőséget, hogy egy második Somebody váljék belőle, valamint torzó mivoltával örök célpontja lesz a "mit kellett volna lehagyni a Black Celebration" elnevezésű, DM rajongók körében viszonylag népszerű játéknak. Nagy eltékozolt lehetőség, ugyanis ez a dal: csodálatos, de a visszhang-effekt túltolása, és a dal kettévágása csak fájdalmasabbá teszi a kihagyott ziccert.
 

35 éves a Black Celebration! 3. A Question Of Lust

A sötétségből előtörve, és a Fly On The Windscreen-ből "átfolyva" meg is érkezik az első igazi dalszerű dal a lemezen, ez az A QUESTION OF LUST! Az eddigi kemény, agresszív hangvételű, direkten ható dal után kifejezetten jól jön egy lágyság, egy igazi, Martin-féle jól felépített ballada. Már-már szokványos, Phil Spector producelte produkciókra hajazó kezdés, majd jön Martin kifacsart, érzékeny, őszinte szövege, szinte teljesen kiteríti a lapjait a partnere előtt. Mintha egy fontos, kapcsolatról szóló beszélgetés egyik oldalát hallanánk... A refrén csodálatos, az egekig tör, szinte hihetetlen, minden pillanatban azt érezzük, hogy nem lehet tovább fokozni, de lehet; majd a refrén végén szépen elegánsan vissza lehet térni a kiindulópontra. Az ünnepélyes, térszerű hangzás a végén teljesedik ki: a refrén alatt megjelenik a világ egyik leggyönyörűbb, legfelemelőbb, már-már himnikus szintű szintetizátorszólója. És amikor azt gondoljuk, hogy ez nem fokozható, akkor a szintetizátorszóló egyedül, önmagában is megszólal, majd pedig újra Martinnal... szinte fokozhatatlan az élmény. A dal elegánsan, lehalkulással zárul, rendkívül pozitív érzetet hagyva maga után. Itt a dal végén nincs átmenet, tényleg elhalkul minden.
 

35 éves a Black Celebration! 2. Fly On The Windscreen-Final

A Black Celebration szekvenszerhangjai elhalkulnak és máris átfolyunk a következő számba (milyen kevésszer folynak egybe dalok Depeche Mode-lemezen, pedig mennyire szeretem ezt!). És máris ismerős, agresszív torokhangok következnek, ismétcsak kérlelhetetlenül szekvenszerdallammal, valamint Daniel Miller fiatalkori hangjával, amint azt mondja egymás után sokszor (és igen gyorsan), hogy "over and done with"... ez tehát a FLY ON THE WINDSCREEN-FINAL, azaz az It's Called A Heart B-oldalasának továbbfejlesztett, "végső" változata, amelyet - Gareth Jones elmondása alapján - mindigis az albumra szántak - sőt, még kislemez is lehetett volna belőle, ha nem az lenne az első szó a dalban, hogy "death". Egy levert, ereszkedő szintidallam már az első versszak után bemutatkozik nekünk, majd a gyászos, kemény, középtempós, zongora által díszített versszakok után jön az elsőre nem túl bonyolult "come here, kiss me now" refrén, már emelkedő szintidallammal... azaz ismét a gyászos hétköznapok (legyek a szélvédőn) és az ezt elfedő érzékiség szembeállítása a téma, mint az első dalban. A Depeche Mode dalszövegeiből az egyik kedvenc szókapcsolatom a harmadik versszakban van, ez pedig a "sense of urgency", azaz a sürgősség, sietősség érzete. A harmadik versszak már zeneileg sem olyan rideg, mint az első kettő, és végül győz a testiség, a mindent elborító refrénnel, amelyet ekkor már Martin "touch me" vokálja is díszit, mintegy felelgetve Dave-nek. Így lesz tehát ebből a ridegen, keményen induló dalból egy érzékeny, érzéki himnusszerű alkotás... Aztán a dal Martin és egy vokóderhang felelgetésével zárul ("touch me" - "touch me"), majd ismét komor hangokba burkolózunk. Lassan jól jönne egy "igazi" dal, nem?...
 

35 éves a Black Celebration! 1. Black Celebration

Egy Depeche Mode lemez sem kezdődik olyan kísértetiesen, mint ez! A BLACK CELEBRATION című címadó dal halkan induló, sötét, ijesztő, torzított emberi hangokkal indul: egy iszonyatosan lelassított mély férfihang mondja, hogy "black celebration", majd egy gyerekhang (?) mondja (valószínűleg) ugyanezt, de mintha egy feketemisén (!) lennénk... majd jön Winston Churchill eltorzított hangja, amint azt mondja hogy "a brief period of rejoicing", azaz "rövid ideig tartó élvezet". Ekkor a sötétségből előtörő hangokat villámgyorsan lejátszott szekvenszerhang ellensúlyozza, egy dallam, ami mindannyiunkba belénkégett már... aztán jönnek a kemény dobok és a gyászos akkordok, majd pedig Dave egyszerre panaszos, egyszerre diadalmas hangja: "let's have a black celebration... a black celebration, tonight". Aztán a szekvenszerhang más, keményebb hangszínen szólal meg, és beindul a pörgős dobalap. A rendkívül atmoszférikus, rengeteg visszhanggal és számos effekttel megbolondított alkotás szövege meglepően konvenciális: a napról napra élésről szól, az egymásra utaltságról szól, és az album fő mondanivalóját hozza: csak egymás közelsége ad feloldozást a gonosz, elidegedett, munkával teli világ elől. És persze a másik menekülőút, az alkohol, ezzel zárul a dal: "black celebration, i'll drink to that", azaz erre iszom - ezzel egyfajta morbid, furcsa győzedelmes érzést adva a dal végének - ezt a groteszk győzelmet sejteti az első refrén utáni emlékezetes, már-már duhajnak ható szintidallam is. Az album programadó, meghatározó dala, tulajdonképpen minden benne van, ami az egész lemezt jellemzi (erős térhatás, "bezárkózós" szöveg), viszont szerintem zenei szempontból az album egyik legkevésbé előremutató felvétele (amivel persze nincs gond; a World In My Eyes sem túl előremutató és mennyire jó!). Mindenesetre nagyon hatásos kezdés - Andy, amikor nem a World In My Eyes-t mondja a kedvenc dalának, akkor a Black Celebration-t mondja :)
 

Ma van a nagy nap: 35 éve jelent meg a Black Celebration!

11 dal, 2 szó, egy óriásit fejlődő zenekar, és egy jubiláló nagylemez, amelyről az egész március szól itt a Depeche Mode blogon, valamint a Freestate.hu Facebook oldalán: 35 éve jelent meg a BLACK CELEBRATION! Íme a teljes lemez - és ahogy azt már megszokhattátok fontos jubileumoknál, 2 napos bejegyzésdömping indul a témában :)
 

süti beállítások módosítása