Az I Want You Now fújtatása után váratlanul elkomorul a Music For The Masses hangulata, majd - meglehetősen Krafwerkesen - egy rádióműsor bemondójának a hangja szólal meg. A bemondó a neves orosz hírolvasója, Igor Kirillov, aki orosz nyelven azt a szöveget ismétli többször, amit kb. így lehetne lefordítani: „A jelentés figyelemmel kíséri a nukleáris arzenálok alakulását és a fegyverkezési verseny szociálpszichológiai problémáit.“. Az ismétlődő, egymásra toluló orosz szöveg és a komor szintiháttér már sejteti, hogy a lemez talán legsötétebb dala következik. Aztán mintha egy női hang mondana valamit, majd ronda zörejek után rengeteg pingponglabda ömlik ki a földre, de már jön is az agyeldobós, sodró , nyomasztó dob: ez a TO HAVE AND TO HOLD! Dave mániákusan énekelt dalszövege ehhez képest már nem is annyira sötét: a megtisztulás vágya vezérli a szöveg íróját, noha „ettől még persze flörtölhet mindenféle mocsokkal“. Őrült, mániákus hangok mindenfelé, ami aztán „szerencsére“ nem tart soká - de azért elég messze kerültünk pl. a Sacred hangulatától :) azért ezekben a pillanatokban érződik nagyon, hogy mennyire „alternatív“ zenekar ekkor még mindig a Depeche Mode...
A dal Martin által készített demója, a Spanish Taster is megjelent, a lemez bónuszai között, valamint a Never Let Me Down Again kislemezen. A két verzió nem is lehetne különbözőbb. Alan Wilder: „"Martin a szokásos módon megmutatta a demóját a dalnak, és annak ellenére, hogy kedveltem a dalt, az eredeti ötlet az én ízlésemnek túl "könnyűsúlyú" volt (és úgy éreztem, hogy az albumhoz képest is), így hát sötétebb, hangulatosabb irányba toltam el. Ez volt az alapverziója a dalnak, amelyet mindigis az albumon akartam látni. Martin azonban nagyon ragaszkodott az ő poposabb demójához, és azt mondta, hogy azt is szeretné rögzíteni - ez lett tehát a "Spanish Taster" verzió. Nem volt szó harcról, vagy ilyesmiről, egyszerűen csak Martin máshogy látta a dalt, mint én. Nem hiszem, hogy lehetne tökéletesebb példa a zenei különbségre Martin és köztem."“
Aki esetleg kommersznek tartotta volna az első néhány szám után a Music For The Masses albumot, az a hetedik daltól kezdve végleg megnyugodhatott. A hetedik-nyolcadik dalra ugyanis az album eddigi klasszicista felépítése megbomlik és két egészen őrült dal következik. A hetedik, az I WANT YOU NOW egy újabb Martin által énekelt dal, meglehetősen gyors tempójú, és a The Things You Said-hez hasonlóan szintén tinédzserkorinak tűnő problémákról beszél. A hangszerelés viszont egészen őrült. A lihegésszerű tangóharmonika-fújtatás hangra erősen Kraftwerk-re emlékeztető férfi és pornófilmet megidéző női hangok érkeznek ritmusosan, majd jön Martin éneke, ahol a basszushangot férfihang adja - egészen minimalista és bizarr kezdés! A szintidallam szinte csak oda van vetve, továbbra is hangok orgiája adja a hangszerelést, de aztán egy finom, orgonaszerű hangszer kúszik be a háttérbe, amely aztán a dal csúcspontjának számító, már-már komikusan hősies „And I don't mean to sound like one of the boys“ résznél előtérbe is tör.. A harmadik versszakra viszont visszaáll a teljesen kerge, de mégis egymást jól kiegészítő hangszerelés; elég ijesztő a harmadik versszak végén a nevetéshang. A dal végén aztán ismét az „orgona“ tör előre, amely felett Martin énekel - ez fordult közönségénekeltetésbe 2018-ban! Aztán hirtelen elhalkul minden, csak a tangoharmonika-fújtatás marad, aztán egy orosz rádióműsor hangjai kezdenek felerősödni...
Dave Bascombe egészen bizarr dolgokat mesél erről a dalról: „Volt egy tangóharmonika, amit billentyűk nélkül használtunk. Volt rajta egy gomb, amit ha megnyomtunk, kipréselte magából a levegőt. Ennyi volt a titka, megjegyzem, elég undorítóan hangzott. A végeredmény azonban kitűnő volt. A dalban, amelyikhez használtuk ('I Want You Now'), amúgy is volt néhány lihegés, amely isten tudja már, hogy honnan jött. Talán egy pornófilmből emeltük ki. Később aztán kaptunk némi segítséget néhány lánytól, a jobb hi-fi hangzás érdekében (...) A lélegzetvétel-minta egy pornófilmből lett samplerezve. Nagyon lo-fi volt. De aztán Párizsban divathét volt, igazán borzalmas és egyszer csak modellek jelentek meg a stúdiónkban, és rávettük őket, hogy kicsit lihegjenek rá a felvételre, hogy hi-fi szerűbb legyen a hangzás“
A ma 35 éve boltokba kerülő Music For The Masses B-oldalának első dala a BEHIND THE WHEEL, ami az egyik kedvenc Depeche Mode dalom. Emlékem, először a 101 verzióját hallottam, és a kazetta borítóját böngészve kíváncsi voltam, hogy melyik dal szolgálhat „introként“ (!) a jól ismert Strangelove előtt. Hát, szerelem volt első hallásra :) és szerintem le is radírozza a lemezről a Strangelove koncertváltozatát. Guruló felnihanggal kezdődik, majd jön két vesébevágó dob, hogy aztán induljon a klausztrofób basszus, amire ráérősen jön az egyujjas szintidallam, majd a gitár (!) riffjei, majd az újabb, kicsit komolyabb szintitéma... hogy aztán jöjjön Dave és Martin legkáprázatosabb „duettje“. Alig néhány dallam van jelen, a szöveg se sok, és van valami vészjósló lefojtottság az egész dalban, mégis egészen káprázatos a végeredmény. Még a kasztanyetta-szerű dobok és a random autóshangok se rontanak az élményen. A dalszöveg pedig - dominancia és kiszolgáltatottság, kínzás és odaadás, erő és alázat - mindez autóvezetői környezetbe ültetve. Az utolsó versszak „tonight“-tól a lehalkulásig külön káprázatos, főleg, hogy közben megérkezik az It Doesn’t Matter Two-ból ismerős sample-ezett Martin hang is, ami még tovább növeli a sejtelmességet és az enyhén nyomasztó hangulatot. Egészen elképesztően jó ez a dal :D
Martin: Még mindig nagyon kedvelem ezt a dalt. Emlékszem arra, amikor éppen befejeztük a remix változatot és még a megjelenés előtt előadtuk Svájcban, a montreaux-i pop fesztiválon. Ott játszottuk először. Emlékszem, hogy nagyon elégedettek voltunk vele és talán nem is volt hozzá fogható jó szám az egész fesztiválon.
Alan Wilder: A 'Behind The Wheel' egy meglehetősen érdekes dal. Az egész nem más, mint négy ismétlődő hang sorozata, amely valójában sohasem változik. Azokra az optikai csalódást keltő körkörös lépcső(ház)akra emlékeztet, amelyekben soha nem juthatsz fel a csúcsra, ha viszont körbeérsz, ismét az alján találod magad. Valahogy így működik az a hangsor. Egyszerűen nem tudod abbahagyni, otthagyni és ebben rejlik a szépsége. A vezetés analógiájára épít a dal, amely pazarul működik ebben a környezetben. Szerettük volna végéig megőrizni ezt az érzés, illetve erre építeni.
A Behind The Wheel-ről természetesen lesz még bőven idén szó, mégpedig december 28.-án, a kislemez kiadási évfordulóján :) Ez pedig itt az albumverzióhoz készült klip a Strange videókazettáról:
Négy viszonylag kommersz hangzású dal után nagyon jókor villan fel a sötét, régi Depeche Mode a ma 35 éve megjelent Music For The Masses lemezen: ez a LITTLE 15! Gyorsan ereszkedő gyászos dallamával, elveszett dallamú zongorajátékával és komor szövegével a legbánatosabb húrokat pendíti meg az emberben. Az első versszak még elég minimalistán indul, de aztán a „That exists in your mind“ sortól egyre teltebb és teltebb lesz a hangzás, hogy aztán a végére igazi nagyzenekari lezárással búcsúzzon. Ez is egy nagyon filszerű képeket beindító dal - ez és a sok-sok Black Celebration-t idéző visszhangosítás Dave Bascombe szerint Alan műve volt.
Maga Alan ezt nyilatkozta a dalról: „A 'Little 15' egy elég nehéz dalnak bizonyult. Utolsónak hagytuk, mert nem tudtunk mihez kezdeni vele. Megvolt a dal, viszont egyszerűen nehéz volt eldönteni, mit is kezdjünk vele. Emlékszem, akkoriban láttam Peter Greenaway: 'ZOO-ban' filmjét. A film zenéjét Michael Nyman szerezte. Volt egy pont a próbálkozásaink során, amikor felmerült bennem: "Miért nem próbáljuk ki a Nyman-féle ZOO megoldást?" Onnantól kezdve, könnyű volt minden, pillanatok alatt a helyére került a dolog. A dal egy amolyan viccesen hipnotikus hangsorral, szekvenciával indít, amihez aztán hozzájön a többi rész is.“
Dave a DM Live Wiki szerint meglepő magyarázattal szolgált a dalszövegről: „A 'Little 15' valójában egy fiúról szól. Látod, sokan rosszul értelmezték ezt a dalt, azt hiszik, hogy egy kislányról szól, pedig nem így van. Valójában egy fiúról szól, és az anyja beszél hozzá. Azt mondja: "Nézd, fel fogsz nőni, meg minden, és ez lesz az életed. Nem lesz rózsás az élet, és hamarosan ki fogsz menni a nagy, rossz világba." Hogy őszinte legyek, amikor Martin megírta a dalt, és behozta a stúdióba, és elolvastam a szöveget, azonnal azt gondoltam, hogy egy kislányról szól, az egyik, tudod, "dolgáról"... na de ne is beszéljünk erről! Egyébként ez az egyik kedvenc dalom az albumról.“
És ez lett a Depeche Mode történelmének egyik legfurcsább kislemeze. Martin: „Az egyetlen francia kislemez. Meggyőzött bennünket a francia lemezkiadó, hogy ez egy jó kislemez lesz Franciaországban mert minden benne van, ami a franciáknak kell ahhoz, hogy sláger legyen. Mi csak néztünk rájuk és azt mondtuk: "Ti őrültek vagytok, ez a szám nemhogy nem sláger, hanem még nem is kislemezes szám!" De amilyen bolondok ültek akkoriban a francia Mute élén, és amennyire jóban voltuk velük... hát hagytuk kiadni. És mekkora sláger lett belőle?! Hát semekkora! És eladták-e mint egy jó kislemezt?! Hát nem!“ (az idézet a The HDMFC honlapjáról származik.)
A Strangelove elhalkulását egy kitartott mély hang és néhány gregorián kórusrészlet kíséri, majd négy visszhangos dob után jön Dave éneke: „Sacred, holy...“ A SACRED című dalban a refrén gyors elhangzása után aztán elindul maga a dal, ami egy meglehetősen konvencionális alkotás, figyelemre méltó basszussal és teret ölelő Dave vokállal. A dal dallamát zongorán eljátszva sokkal sötétebb és valahogy szakrálisabb is, mint a kissé könnyed hangszerelés. Ebben a dalban szerepel az integráló „spreading the news around the world“ sor, amely a Music For The Masses lemez belső borítóján is szerepel. A kellemes hangulatot a második versszakot övező finom vascsörömpölés sem zavarja meg, és aztán végül Dave-Martin felelgetéssel zárul a dal. Azok, akik kommersznek érezték a Depeche Mode 1987-es lemezét, vélhetően többek között erre a dalra gondolhattak.
A DM Live Wiki kiváló gyűjtése alapján Andy a Képes 7 című magyar (!) magazinban nyilatkozott arról, hogy a Sacred „a szeretetről, mint hitvallásról szól“. Dave Bascombe szerint a dal demója jobban hangzott, de a kicsit túl simára formált albumváltozatban „valami elveszett“. Alan pedig a dal koncertváltozatát kritizálta egy ízben (ezekről holnapután bővebben). Nem rossz dal a Sacred, de ha egy dalt kellene lehagynom a lemezről, akkor egyértelműen ez lenne az.
A ma 35 éve megjelent Music For The Masses harmadik dala az albumot megelőző első kislemez, a STRANGELOVE, de alaposan átszabott változatban. A single verzió pörgős, lázas túlzsúfoltságát itt lassú, ráérős hangzás váltotta fel. Eleve halkan kezdődik, a dal felismerhető, mégis szinte jelzésszerű hangjaival, és aztán a dobok megérkezésével is marad a komótos hangulat. Ugyanakkor ez a verzió - ahogy a Music For The Masses többi dala - szintén egy lélegző, filmszerű, nagy teret betöltő alkotás lett a klausztrofób, táncos kislemezváltozathoz képest. A dal vége is teljesen eltér, ugyanis bekerültek a Daniel Miller-féle Blind mix újra kiragadott szövegrészletei (az „I give in“ kezdetű sorokra gondolok). A dal kényelmes elhalkulással ér vége, és megy át a következő dalba (Sacred).
De mi volt a fiúk véleménye a dalról?
Martin 1998: "Valahogy nem tudom, hogy még mindig működik-e számomra... néha a karrierünk során a kommersz rossz oldalára léptünk, nem túl gyakran, és a 'Strangelove' éppen a jó oldalon van. Olyan, mint az "Enjoy The Silence", ez is a kommersz jó oldalán van. Van egy határvonal, és ha túl messzire lépsz át rajta, akkor unalmas popzene lesz belőle."
Dave Bascombe, 2019: ""Ez volt az egyik olyan dal, amiről tudom, hogy Martin a felvétel korai szakaszában már elég elégedetlen volt... Azt hiszem, az eredeti demóján egy gyors basszusvonal volt benne, amit Alan féltempóra alakított, és emlékszem, hogy Martin nem volt elégedett ezzel a változtatással. Az én hozzájárulásom társproducerként az volt, hogy azt mondtam: "Miért nem használjátok mindkettőt?". [nevet], és ha meghallgatod a single verziót, akkor ott két basszusvonal van. Martin eredeti basszusvonala sokkal gyorsabb és sürgetőbb volt, az albumverzió pedig jóval lassabb, és ráérősebb."
Alan Wilder, 1989: "A 'Strangelove'-ról mindig az jut eszembe, hogy mennyi időt töltöttünk a felvételével, és milyen vitákat váltott ki. Azt sem tudom megmondani, hogy hányszor kellett újra felvennünk. Legalább százszor kellett megváltoztatnunk a basszusvonalat. Rengeteg ütőhangszer is volt, amit végül eltávolítottunk. Valójában az volt a probléma, hogy még a felvétele előtt eldöntöttük, hogy kislemez lesz belőle, és ez bonyolította a dolgokat. Jól akartuk megcsinálni, és sokat dolgoztunk, mindezt egy olyan eredményért, ami szerintem nem kiváló. Az élő verzióval sokkal elégedettebb vagyok."
Alan, 1998: "A 'Strangelove' pont a 'Stripped' ellentéte volt. Nehéz volt összerakni, mivel sok apró részből állt, nehéz volt egyetlen dolgot találni, amire fel lehetett volna fűzni a számot. A kislemez a Music For The Masses végleges keverése előtt jelent meg, és ebben a késői szakaszban Daniel meglátogatta a stúdiót, hogy segítsen nekünk - ez is bizonyította, hogy még mindig szoros volt a produkciós kapcsolata a zenekarral. Közreműködött egy 12"-es verzióban (Blind mix), és mire a zenekar készen állt a 'Strangelove' keverésére az LP-hez, úgy döntöttek, hogy az albumverziónak ennek elemeit is tartalmaznia kell. Így az eredmény (az albumverzió) az eredeti és Dan remixének egyfajta ötvözete lett".
Dave Bascombe is így emlékszik: „A dal még az album végső keverése előtt jelent meg, és nem sokkal ezután Daniel Miller, aki a 12”-es Blind Mix változatában működött közre, beugrott a stúdióba segíteni. Amikor végre a Strangelove-nak az albumra kerülő változatát kevertük, hozzácsaptuk a 12”-es verzió elemeit is, ami nem volt egyszerű, hisz számos elemből és darabból kellett összerakni. Igazi babramunka volt.”
A Never Let Me Down Again telt, himnikus hangzása után mint egy hűvös hullám, jön a lemez első Martin által énekelt dala, a THE THINGS YOU SAID. A dal nyitányában mintha a Shouldn’t Have Done That elejének hűvös szelei támadnának fel újra, majd jön a finom, lépegető hangszerelés, nagyon nyugodt, kissé Kraftwerkre emlékeztető dobokkal. A „you know my weaknesses“ résznél egy új szintitéma bukkan fel, hogy aztán a versszak elmúltával jöjjön a dal emblematikus szintirésze. A második versszakra plusz effektek kúsznak be, majd a harmadik versszak utáni szintirésznél plusz dobok is megjelennek. Martin „önmagára felelgetése“ a dal emlékezetes pillanatai közé tartozik. Mindent egybevetve egy nagyon nyugodt, enyhén hűvös hangszerelésű, elegáns balladáról van szó (bár a tempója nem éppen balladai, pl. bpm tekintetében gyorsabb, mint a Never Let Me Down Again, mégis ez egy „lassú szám“). A két szintitéma aztán egybefonódva kíséri el a dalt a lehalkulásba.
Martin azt nyilatkozta a dalról, hogy "A 'The Things You Said' az, ami a 'Somebody' nem, és ezért szeretem ezt a dalt. Van egy szép és egy rossz oldala. Az árulásról szól, egy emberről, aki csalódik valakiben, akit szeretett, de szerencsére igazi barátok állnak mellette. Ez az egyik olyan dal, amit én adok elő a koncerteken. Szeretem, ha van egy egy-két számból álló részem a koncerten, de többet nem tudnék vállalni, túlságosan megterhelő".
A dalszöveg - amelyben kissé Ady Endrésen majdnem mindent kétszer mond el a költő - kissé naiv, tinédzseres hangvételű, ami szokatlannak tűnt a korábbi lemezek fajsúlyosabb témái iránt. A megbántottság, a pletykálás a téma; a szövegíró csalódott valakiben, de tudja, hogy a barátai jobban ismerik őt, és nem fogják elhinni a pletykákat. A csalódás mértékét szépen fejezi ki a „Annyira elragadtál - Vissza kell térnem a földre - Azt hittem, hogy valami nagyon értékes van a birtokunkban - De most már tudom, hogy mennyit is ér az egész“ szövegrészlet.
A Music For The Masses a Depeche Mode egyik legemblatikusabb, legbombasztikusabb dalával kezdődik: ez a NEVET LET ME DOWN AGAIN!
Ahogy azt már a kislemez megjelenésének jubileumánál említettem, már a dal rövid bevezetője egy csoda, egy szerencsés véletlen eredménye: a gitárt samplerezték és a részlet a szám közepére került volna, de valahogy az elejére keveredett, ráadásul nem is teljesen jól találták el a számolást. De ahogy először lejátszották, valahogy tökéletesen odaillett. Ezután elindulnak a Led Zeppelin When The Levee Breaks-ből importált dobok (Dave Bascombe szerint akkor még nem voltak annyira agyonhasználva), majd érkezik Dave erőteljes, fémes hangja, aki szinte „végigkiabálja“ a versszakokat. A szárnyaló, harsogó, lázas refrénre megérkezik zongora és Martin is: „duettben“ éneklik végig a versszakokat. A második versszak alá plusz dob érkezik, majd a „safe as houses“ résznél Martin ismét megérkezik, majd a „trousers“ szót már Alan is kiejti talán, vagy Martin duplázik? Aztán a második refrén előtt ismét nagyzenekari effektek, harsonák, aztán a végén már csak a hömpölygő, harsány, ünnepélyes lezárás (Dave Bascombe szerint ennél a résznél a Carmina Buranából kölcsönöztek hangokat). Dave skandálja, hogy „never let me down“, Martin pedig a „see the stars they’re shining bright“ részt énekli, kétértelműen nyugtatva a himnikus hangszereléssel szöges ellentétben álló nyugtalan, elárvult szöveget.
Mert miről is szól a dalszöveg? Repülünk, szárnyalunk egy barátommal, de azért bízom benne, hogy nem hagy cserben ÚJRA... pedig megígéri, hogy biztonságban leszek, amíg észben tartom, ki viseli a nadrágot. A dal végén Dave kérlelő, ismétlődő „soha ne hagyj cserben“ éneke különös, nyugtalanító ellentétben áll Martin soványnak tűnő nyugtatgatásával: „nézd a csillagokat, milyen fényesen ragyognak - minden rendben van, ma este...“. Számomra a dal tökéletességét az a kontraszt adja, ami a szárnyaló hangszerelés és a szárnyalni akaró, de titokban gyötrődő dalszöveg között feszül. Van olyan értelmezés, ami szerint a dalszöveg a gay szexről szól, megint mások pedig a drogok által szerzett könnyű mámorra asszociálnak.
De mit mondanak a zenekar tagjai a dalszövegről? A DM Live Wiki gyűjtése alapján egy 1988-as rádióinterjúban Andy Fletcher azt mondja, hogy bár túl sokat nem árulhat el Martin Gore dalainak jelentéséről, de azt elárulja, hogy a 'Never Let Me Down Again' "csupán az ártatlanságról szól". Martin elárulja a BRAVO 1987/44 számában, hogy a dalt már 1986 márciusában megírta (!). „Olyan régen volt, hogy már nem tudok sokat mondani róla. De a dalnak semmi köze a párkapcsolatokhoz. A valóság elől való menekülés koncepciójáról és az utána következő gonosz ébredésről szól. Bármilyen menekülésről. Drogok, alkohol, vagy bármi más." 1993-ban így nyilatkozott a Rolling Stone magazinban: "Volt egy eset a 'Never Let Me Down Again'-nel kapcsolatban, amikor egy este két különböző ember odajött hozzám egy koncert után, és azt mondta: "Nagyon tetszik ez a dal". Az egyikük azt hitte, hogy ez egy meleg himnusz, a másikuk pedig azt, hogy egy drogos himnusz. Mindketten imádták a dalt, úgyhogy ez nekem megfelel."
Amikor Alant megkérdezték, hogy melyik a kedvenc DM szövegrészlete, akkor habozás nélkül azt válaszolta, hogy „Promises us we're as safe as houses, as long as I remember who's wearing the trousers.“. Még azt is hozzátette, hogy „egyszerűen zseniális!“ Kétségtelen persze, hogy Alan esetében nem lehet tudni biztosan, hogy mikor ironizál és mikor beszél komolyan. Ugyanakkor maga a dal talán a kedvenc Depeche Mode dala - nem véletlen, hogy még 2010-ben is hallhattuk tőle! A Wilder hampsteadbeli otthonában programozott Never Let Me Down Again első változatában még a refrén volt hangsúlyos, és ilyen értelemben a dal nem különbözött a többi számuktól. Alan szerint mégis "a dal nyilvánvalóan kislemezként is kiemelkedett, és a 'Stripped'-hez hasonló hangulatot sugallt. Van egy nagyon határozott himnikus minősége, ami különösen akkor mutatkozik meg, amikor a dalt élőben adják elő, és a végén az egész közönség egységesen integet a kezével - szerintem ez a Depeche csúcspontja."
Steve Malins Black Celebration című könyve szerint a dal hatásosságához az is hozzájárult, hogy „a Music For the Masses albumon a Depeche Mode már nem ragaszkodott a régi kliséihez, miszerint nem használnak hagyományos rock akkordokat. Ez a változtatás azonnal nagyot dobott a dinamikán, ami nagy előrelépés volt a korábbi elektronikus lemezeik egyszerűségéhez képest, de a legnagyobb durranást, a Never Let Me Down Again-ből csinálta. „Ezzel a számmal vagyok a legelégedettebb - büszkélkedik Bascombe. - Egyszerűen imádom. Az alapritmushoz a Led Zeppelin, When The Levee Breaks című dalának fantasztikus dob-alapját használtuk. Martin az alapot megspékelte egy kis gitárral, így sokkal teltebb lett a hangzás. A gitárhangzást telepakoltuk még mindenféle effektekkel. Még nagyzenekari hangok is megjelennek rajta, vonósok, fúvósok, plusz egy kicsit átalakítottuk a nótát, hogy kiemeljük a kórust, ami hihetetlenül megdobta.”
„Emlékszem, Dave nagyon elégedett volt a vokállal, úgy érezte, sikerült áttörést elérnie. Lehet, hogy csak könnyebb volt ráénekelnie egy természetesebb alapra. Ha így is volt, biztos tudat alatt működött. Korábban, az indusztriális korszakukban minden hangzással kapcsolatos meló még nagyon szét volt választva. A számok nagyon megtervezettek voltak és szokatlan hangzásuk volt, telepakolva milliónyi effekttel. Nem hiszem, hogy ezek túl sokat segítettek a dalokon és egyértelműen nem volt könnyű Dave-nek sem felénekelni őket.”
Ezzel a dallal indul a Music For The Masses tehát. Az albumverzió szinte teljesen megegyezik a klipváltozattal, jöjjön hát a klip!
És máris itt a következő jubiláló klasszikus nagylemez: ma 35 éve került a boltokba a Depeche Mode hatodik albuma, a MUSIC FOR THE MASSES!
A Depeche Mode Information Service Newsletter 1987 februárjában adott hírt arról, hogy a zenekar Párizsban elkezdte felvenni a Black Celebration-t követő új nagylemezt. Hírül adták azt is, hogy új hangmérnökkel dolgoznak, Dave Bascombe-bal, aki Peter Gabriel és a Tears For Fears lemezein dolgozott korábban. Már itt egészen pontosan megmondják, hogy április 27.-én fog megjelenni az új kislemez (ez a Strangelove volt, és újabb bizonyíték, hogy a kislemez a közhiedelemmel ellentétben nem április 13.-án került a boltokba), a nagylemez szeptemberi megjelenését is pontosan előrejelzik, és az új turnét is beharangozzák, amely Európa, Észak-Amerika, Kelet-Európa és Japán mellett a tervek szerint Dél-Amerikát és Ausztráliát is érintette volna - ez utóbbi két helyszín nem került bele végül a turnéba (ugyanakkor két szakasz is volt Európában és Észak-Amerikában). Az áprilisi hírlevélben megírták, hogy a párizsi session után Londonban dolgoztak a lemezen, majd Dániában fogják mixelni a lemezt a nyár folyamán (ez volt a legendás, nemrég leégett Puk Studio). Júniusban pedig már el is árulták, hogy az új nagylemez címe „Music For The Masses“ lesz (valamint hogy Dave-re apai örömök várnak), szeptemberben, az utolsó hírlevélben pedig egyrészt a turnédátumokról esett szó, másrészt pedig bejelentették, hogy a hírlevél egy képes magazinná fog átalakulni. A magazin a BONG nevet kapta :)
Mi ez a furcsa lemezcím? „Zene a néptömegeknek“. Martin állítólag egy lemezturkálóban bukkant egy ilyen című válogatáslemezre és úgy érezte, hogy ez ironikusan alkalmazható lesz a Depeche Mode mindig új utakat kereső hangzására. Andy magyarázata a következő volt: „A címe Music For The Masses - kicsit gúnyosan, átvitt értelemben. Mindenki azt mondogatta, hogy csináljunk kommerszebb zenét, úgyhogy ezért választottuk ezt a címet.” Martin: Nem hiszem, hogy a zenénk valaha is megtalálja az utat a nagyátlaghoz, ezért lett ez az album címe. Egy humor. Csak a rajongók veszik meg a lemezeinket.”
Daniel Miller (és Gareth Jones) helyett tehát Dave Bascombe lett a lemez producere, habár ezzel Alan nem igazán ért egyet: „„Az összes DM-album közül talán a Music For The Masses-nek voltunk magunk a producerei. Minden tiszteletemmel együtt meg kell mondanom, Dave Bascombe inkább jó hangmérnök volt, semmint producer.“
A kiváló borító - először a Depeche Mode történelmében - nem Brian Griffin, hanem a régóta a DM-mel dolgozó Martyn Atkins munkája. A bandához képest sokatlanul világos, sárga (!) alapon három fényes vörös megafont ábrázolt (melyeket először a Strangelove borítóin és videoklipjein lehetett látni), csodálatos, felhős naplementével a háttérben. Alan Wilder: „A hangszóró ötlete a grafikusunktól, Martyn Atkinstól származik - ő vetette föl -, de hogy a lemezeink iróniája is érvényesüljön, a megafonokat olyan háttérben ábrázolta, amelynek nem sok köze van a tömegekhez. Sőt, épp az ellentéte. így végül kicsit hátborzongató módon a hangszórók vagy megafonok egy teljesen oda nem illő tájon, sivatagban vagy valami hasonló helyen láthatók.“
Érdekesség, hogy a lemeznek volt egy eredeti borítója is, az utolsó pillanatban változtattak rajta, de néhány példány megjelent így is, amelyek ma már csillagászati összegeket érnek. A hanghullámokat kibocsátó megafon fehér-narancssárga színű, stilizált ábrázolása szintén Martyn Atkins munkája volt.
A Music For The Masses hangzása jóval inkább teret ölelőbb, lélegző, filmszerűbb, és összességében kicsit jobban fésültebb, mint a korábbi Depeche Mode lemezeké. Kevesebb a vibrálás, a klausztrofóbia, a dinamika kicsit jobban képben van tartva. Széles, atmoszférikus, integráló hangzása jóval kevésbé elidegenítő, mint a korábbi néhány lemezé. Ezen a lemezen kezdték el lazítani a hangzást különböző sample-ek használatával: korábban elképzelhetetlen volt, hogy egy nagy DM slágerhez Led Zeppelin sample-t, vagy épp a Carmina Buranát használják, ahogy a Never Let Me Down Again-hez tették - de van a lemezen Kraftwerk, New Order, Talk Talk, sőt, még N.W.A. sample is. Az ironikus „Music For The Masses“ cím sokak szerint visszaütött, állítólag nem kevesen voltak, akik 1987-ben kommersznek érezték a letisztultabb, rendezettebb hangzást. Dalszövegek tekintetében is kicsit több a fény (bár Martin legendásan kétértelmű dalszövegei közül itt van néhány egészen jellegzetes darab), illetve néhány dalszöveg (főleg a Martin által énekelt The Things You Said és I Want You Now) meglehetősen „tinédzseres“. „Sok visszatérő elem van a dalaimban - mondja Gore. Egy dolog, ami mindig visszatér, az a csalódás és az elégedetlenség. Sok nótám az ártatlanság keresésével is foglalkozik. Van egy teóriám, hogy minél öregebb vagy, annál jobban ábrándulsz ki mindenből, a tinédzser éveid a legjobbak, akkor vagy a legboldogabb. Ahogy öregszel és többet látsz a világból, életed kontúrja szépen lassan halványodik.”
A Music For The Masses talán első nagyon magabiztos Depeche Mode lemez. Dave baritonja teljesen beérett, Martinnal fantasztikus duettet alkotnak a dalok nagy részében. És noha az európai turné félházakkal szegélyezett első fele, és a szerénynek tűnő tizedik hely a brit slágerlistán kicsit döcögős kezdést sejtet, a turné végére a Rose Bowl-ban a Depeche Mode végleg és diadalmasan bevette a világot.
Johathan Miller Stripped című könyve pontosan idézi a nagylemez recenzióit. “ A két főrivális, az NME és a Melody Maker egyaránt október 3-án jelentette meg nagy jelentőségű kritikáját. Az előbbiben Jane Solanas inkább dicsérni jött, mint temetni: „Arra lennék kíváncsi, valójában perverz-e a Depeche Mode - ezt szeretném tudni. Az elméjük valóban szennyes. Legalábbis Martin Gore dalszerzőé biztosan, a többi Mode-tag pedig bátorítja, vidáman énekli és játssza bizarr dalait. Martin Gore a szőke fürtös a Depeche Mode-ban, aki előszeretettel visel bőr miniszoknyát. Semmi gond ezzel. A Depeche Mode szemérmetlen popipari szereplő, ez hosszan tartó sikerük titka és ez az oka annak is, hogy Martin Gore képes volt furcsa, érzéki vízióinak bemutatására és a Depeche Mode-közönség boldoggá tételére... Örömmel látom, hogy a Music For The Massesen Gore legjobb megszállott formáját mutatja. Minden számot átitat a bűn valamilyen formája. Számomra az új kislemez, a Never Let Me Down Again izgalmas mestermű, a homoerotikát egyesíti a drogos euforiával. További csúcspont az albumzáró Pimpf, mely gyanúsan hasonlít a bizarr vámpírfilm, a Daughters Of Darkness filmzenéjére, illetve a két dal, melyben Gore a szólóénekes, a The Things You Said és az I Want You Now. Angyali hangja végigborzongatja a női gerinceket.”
A Melody Makerben Paul Mathur is a kelet-európai ízű instrumentális utolsó számot emelte ki, de téves okokból: „A Pimpf egy olyan album butuska és szemtelen zárószáma, mely sima, cseppfolyós, és ha a fények kialszanak, kifejezetten egyhangú - majd egy ugyancsak elítélő, ha nem éppen összezavarodott megjegyzéssel rúg még egy utolsót az albumba. - Nem pont ez az, amire várok, és a kocsmai viták során nem is ezzel érvelhetünk a legjobban a popzenét érő rágalmazások ellen, mindenesetre megtartom.”
A Record Mirrorban Eleanor Levy a Depeche Mode javára döntött, mikor a Music For The Masses-t a lehetséges ötből négy ponttal jutalmazta. „A Never Let Me Down Again relatív sikertelensége a kislemezlistákon néhányakat arra sarkalt, hogy temessék a Depeche Mode-ot. Mindenesetre a lemezvásárló közönség kivételével mindenki egyetért abban, hogy a legutóbbi D Mode-kislemez eddigi legjobb munkájuk. Tény, hogy ez a sötét, érzéki szám túlságosan zavaró lehet a köztünk járó Rick Astley-rajongóknak, és mivel érettebb zenekart jelez, véget vethet a közkeletű félreértésnek, mely szerint a Depeche Mode csajoknak való szintibanda. Csak a masszív slágerlistás sikertelenség biztosítja végül az utóbbi évek egyik legegységesebb zenekara számára a helyet a hiteles hírességek csarnokában... A Music For The Masses éppen ezért ellentmondásos cím. Ebben a pillanatban nagyon messze áll attól, amit jelent, mert általános elégedetlenséget, paranoiát és sebezhetőséget sugall, és mert nagyon heves és intelligens a tömegigény mércéjéhez (azaz a slágerlistákhoz) képest. Ehelyett ismét Martin Gore gyengeségébe nyerünk bepillantást, leginkább a szívszaggató The Things You Said vagy az I Want You Now esetében. Martin Gore jelenléte minden eddiginél érezhetőbb az albumon, a hangja gazdagabb és erőteljesebb, míg Dave Gahan éneke az Iggy Pop-szerű mélységet és önpusztítást idézi - ez is egy ok, amiért a Music For The Masses talán az eddigi legkiválóbb és legszexibb Mode-album.”
A mindig perfekcionista Alan Wilder ezúttal is látott javítanivalót: „Magától értetődő, hogy visszatekintve mindig úgy érzed, jobb munkát is végezhettél volna. Igazából akkor aggódnék, ha nem érezném ugyanezt minden egyes általam készített felvétellel kapcsolatban. Ez visz előre. A Black Celebration-ön van néhány jó anyag, de a keverés elég furán hangzik. A Music For The Massesnek jobb a hangzása, de nem olyan izgalmas lemez... Azt hiszem, akkorra már kimerítettük a fémes hangzásban rejlő lehetőségeket. Egy csövet nem lehet olyan sokféleképpen megütni kalapáccsal.”
Gahan nagyon lelkes volt az album dinamizmusát illetően: „Megtaláltuk a magasságot és a mélységet is. Sokkal tudatosabban építettünk fel hangulatokat, fokoztuk az érzelmeket, amíg el nem értünk a csúcspontig, majd onnan taszítottuk vissza őket megint. Felfedeztük a lendületet. Ez volt az első, zeneileg igazán összerakott albumunk.”
„Valamivel hagyományosabb és egyben tradicionálisabb is lett ez az anyag, mint a korábbiak voltak - mondja Wilder. - Az album nagy része nem igazán éri el a Never Let Me Down Again színvonalát. A lemezen hallható dalok sokkal jobban hasonlítanak Martin eredeti demóihoz, mint mondjuk a Black Celebration dalai, úgyhogy mondtuk is Martinnak, „legközelebb, ha tudod, ne fejezd be teljesen a demókat, mert így több mozgásterünk marad a stúdióban.”. A másik, hogy szerintem Dave Bascombe nem volt eléggé bevállalós. Ő egy rendes fickó és nagyon profi munkát végzett, de nem volt meg benne az a plusz, hogy ellátta volna névjegyével a produkciót. Valahol megragadt a hangmérnök és a producer között.”
Dave Bascombe viszont rámutatott, hogy az olyan számoknál, mint a sötéten alázatos Behind The Wheel, a remixeket készítő DJ-k sokkal lazábban vették a dolgot, mint a zenekar vagy a producer. „Nem engedték, hogy lábcint használjak a dalban, ami nélkül nehéz volt igazán jó hangzást elérni - mondja sóvárogva. Majd engedékenyebben hozzáteszi: - A Behind The Wheel-nek van egy nagyon jellegzetes, klausztrofób hangulata, pontosan a limitek miatt.” Bascombe elégedett volt olyan felvételekkel, mint a Nothing vagy a Little 15, mégis „az a problémám az albummal, hogy bár elég sötét és nyomasztó, de nem elég tökös.”
Végezetül következzék néhány vélemény a lemezről a 2006-os Music For The Masses dokumentumfilmből:
„Bruce Kirkland (Second Vision, elnök): Véleményem szerint, a 'Music For The Masses' nagyon fontos volt a zenekar életében. Magában hordozta mindazt, amit elértek, illetve az a várakozást is hozta, amelyet akkoriban velük szembe támasztottak.
Daniel Miller (Mute Records, elnök): Nagyszerű lemez volt.
Martyn Atkins (művészeti igazgató): A 'Music For The Masses' volt az első nagylemez, amit beraktam, és végig meghallgattam.
Neil Ferris (rádió promóter): A 'Music For The Masses' az egyik legfontosabb Depeche album volt. Ismét újabb magasságba emelve a bandát.
Flood (producer): A zenekar megítélése megváltozott a köz számára. Nem egyszerűen megnőtt a táborúk, hanem bizonyos értelemben elmélyült az.
Gareth Jones (hangmérnök): Az együttes egyre inkább nagyobb erőt képviselt. A hangzás fenyegetőbb és sötétebb lett.
Seymour Stein (Sire Records, elnök): Volt az albumban valami határozottság, ugyanakkor zeneileg felemelő. Az egész, ahogy az együttes az évek során építkezett, tekintve akár a koncertközönséget és a fanatikus rajongói tábort, elért oda, hogy prezentálta azt a lemezt, amely megadott mindent a rajongóknak, amit valaha akartak.
Martyn Atkins (művészeti igazgató): Tulajdonképpen, megállíthatatlanok voltak.“ (az idézetek a HDMFC holnapjáról, Steve Malins: Black Celebration című könyvéből és Jonathan Miller: Stripped című könyvéből származnak).
Itt a ma 35 éve megjelent Music For The Masses, teljes egészében (a CD és kazettakiadvány négy bónuszdalával):
A mindig jól értesült HDMFC további információkat osztott meg: "Az együttes várhatóan az év végével befejezi az új zenei anyag felvételi, illetve keverési munkálatait. Egy hét múlva, október 4-én sajtótájékoztatót tart az immáron két-tagú zenekar, ahol ismertetik a jövő évi európai nyári stadion turné dátumait és remélhetőleg az új kiadvány címét. Az eseménynek ezúttal Berlin ad otthont, a Berliner Ensemble fogadja majd az újságírókat. A sajtótájékoztató időpontja 13 óra és valószínűleg nyomon követhető lesz élőben az Interneten keresztül is, csak úgy, mint a legutóbbi alkalommal."
