Depeche Mode összes

Depeche Mode összes

25 éves az Ultra: The Bottom Line

2022. április 14. - Szigi.
Az Ultra B-oldalára (a hetes számtól) már csak lassú dalok jutottak, nem meglepő módon a lemez második Martin által énekelt dala, a THE BOTTOM LINE is egy ködös, borongós dal, igencsak cizellált dalszöveggel, amelyben valószínűleg ismét a halál lehet a téma (erre utal az "I'm dying to - Im dying too" szójáték). Martin azt nyilatkozta, hogy ez a lemez "ál-country" dala, ám a közreműködők listája meglepőbb: a steel-gitárnál a korszak népszerű session-zenésze, BJ Cole játszik, a doboknál viszont egy igazi nagyágyú, a legendás Can együttes dobosa, Jaki Liebezeit ül. Ismét halk kezdés, majd jellegzetes, ismétlődő basszusjáték, jellegzetes Ultra-szintidallamok, steel-gitár, izgalmas ütősök (néha belepörgetéssel!) jellemzik a dalt, amelyben sokkal több réteg van, mint amit elsőre gondolnánk róla. A legkedvesebb részek a dalban számomra Martin suttogásai ("...heaven is in front of me..."), a dying to-dying too szójáték, és a hümmögéssel kisért lezárás. Itt sincs lehalkulás, hanem meglepően frappáns a lezárás (főleg az album néhány más dalához képest).
 

25 éves az Ultra: Freestate

A jazztolvajlásból - a hangokból ítélve - hirtelen mintha egy kikötőbe érkeznénk (egy pillanatra a Sibeling is beugorhat), ám aztán indul a következő szellős, lassú Ultra-dal, a FREESTATE! Tim Simenon szerint 7 vagy 8 változata is van a dalnak, azaz nem könnyen született meg, de "megérte várni". A countrys hatású gitár remekül felvezeti Dave szépséges, felszabadult énekét. A gitár és Dave éneke is visszhangosítva van, így növelve a térhatást. Ezúttal a szöveg is mintha "nekünk szólna", kifejezetten bátorító, "fejet felemelő" sorokat írt Martin. A refrén kiváló: beindulnak a dobok, Dave hangja remekül szól, talán Martin vokálját hiányolhatjuk. Aztán jön egy remek gitárszóló, amire aztán szinte rögtön felel egy másik, a dal elejét uraló countrygitár-dallamsor. A háttérben elszórt elektronikus hangok is növelik a dal így is kiemelkedő térhatását. És aztán zuhanunk a második refrénbe, majd jön ismét a "második" gitárszóló (említettem már, hogy melyik Depeche Mode lemezen van a legtöbb gitár? ;) ), a háttérben vonósszerű hangok, majd meglepetésre kiállás utáni lehalkulás, tehát nem csak "sima" fade-out. A ráérős Ultrára jellemző, hogy ez a dal több, mint 6 és fél perces - ami viszont kissé szomorú, hogy koncerten soha nem hallhattuk ezt az alkotást.
 

25 éves az Ultra: Jazz Thieves

A Sister Of Night elhalkulása után jön a második rövid instrumentális átvezető dal, JAZZ THIEVES címmel. Címében utal a The Love Thieves-re, de őszintén szólva én nem sok hasonlóságot hallok a két alkotás között - esetleg zenész olvasóim hallanak ilyesmit? Martin elmondása szerint mind a Uselink, mind a Jazz Thieves eleve instrumentálisnak készült. "Összeköttetéseket akartunk létesíteni a számok között, hogy még hangulatosabbá tegyük az albumot Egy délutánt töltöttem Daniel Miller házában a csodálatos szintetizátorgyűjteményével, és egy csomót dolgoztunk, loopokat építettünk fel, amiket végül az albumon használtunk.". A Jazz Thieves nem a legeseménydúsabb dala a zenekarnak: egy mániákusan ismétlődő basszusvonal, némi félelmetes elektronikus háttér, és mindezek előtt pedig egy xilofonszerű ütőhangszer játéka hallható. És a dal végén természetesen ismét "fade out". Mondjuk kétségtelen, hogy az Ultra hangulatához hozzad ez a dal is, hiszen tökéletesen "hozza" azt, de ennyi "eseménytelenség" nemigen fordult elő a korábbi Depeche Mode-lemezeken.
 

25 éves az Ultra: Sister Of Night

Az Ultra kazetta és vinyl B-oldalával folytatjuk az album megjelenésének 25. évfordulóját. Itt az első dal a SISTER OF NIGHT, ami a négy kislemez mellett talán a legismertebb dal a lemezről, lévén jónéhány turnén játszották. Ez is egyike volt a három dalnak (a Useless és az Insight mellett), amelynek a demója már 1995 novemberében, a felvételi időszak legelején megvolt. Pont emiatt igencsak fájdalmas dal ez Dave-nek, noha ez a kedvenc dala az albumról.
 
Dave: "Az egyetlen vokál az [Ultra]-on, amit az Electric Lady stúdióban vettem fel - az egyetlen vokál, amit betépve énekeltem - a 'Sister Of Night' volt. Hallom, hogy mennyire féltem. Örülök, hogy ott van a lemezen, hogy emlékeztessen. Láttam a fájdalmat, amit mindenkinek okoztam." (...) "'A Sister Of Night a kedvencem az albumon, ami a rajta lévő éneket illeti. Olyan, mintha csak úgy siklana. Néha nagyon nehéz magamat hallgatnom, de azon a bizonyos dalon azt mondanám, hogy ez tényleg olyan "én-dal", már ha van ennek értelme. Ez egy nagyon őszinte ének a részemről. Én különösen beleéltem magam ebbe a dalba"
 
Martin: " A 'Sister of Night' volt az egyetlen vokál, amit Dave-nek tavaly (1996-ban) tavasszal New Yorkban töltött több hét alatt sikerült befejeznie. Minden reggel bejött a stúdióba, de szörnyen énekelt. Megkérdeztem, hogy jól van-e, és azt mondta, hogy minden rendben van. Így hazudott nekünk, nap nap után."
 
Andy: ""A zenekar a legközelebb a széteséshez a new york-i felvételek után volt, ahol hat hét alatt egyetlen vokált tudtunk kihozni Dave-ből. Olyan állapotban volt, hogy képtelen volt énekelni. Elment Los Angelesbe, hogy megpróbálja rendbe hozni magát. Két héttel később hallottuk a rádióban, hogy túladagolta magát. Úgy éreztük, hogy ezen a ponton hiába verjük a fejünket a falba, egyáltalán nem jutunk semmire. Sokat töprengtem, hogy eldöntsem, mi legyen a zenekarral, mert egy ponton úgy gondoltam, hogy Davidnek jobb, ha a zenekar nem létezik többé, mert nem tesz jót neki".
 
Kemény szavak. De milyen a dal? Nyers elektronikus hangokkal kezdődik (kicsit már az egy lemezzel későbbi Shine nyers hangjait idézi), ám aztán egyértelmű, hogy visszatérünk a The Love Thieves és a Home fennkölt nyugalmához. Szépséges Dave-ének, finom szintetizátor-háttér, elegáns effektek - az Ultra egyik csúcspontja a dal! A refrénben - először halkan, aztán hangosan - megérkezik Martin is, és végre egy közös vokált hallhatunk tőlük, mindezt Twin Peakses gitárjátékkal kísérve. Aztán visszajön a nyers "gyomorkorgós" elektronikus effekt a dal elejéről, majd némi meglepetésre "megőrül" a szám, agresszív dobok jelennek meg, amik mintha az It's No Good-ból származnának, ám aztán egy rövid közjáték után visszatérünk a lírai hangulathoz - érdekes koncepció! És jön a harmadik versszak, Dave szépséges énekével, és ismét belesüppedünk a refrénbe, amelynek az első felében megintcsak diszkréten van jelen Martin, aztán a második részében pedig már más dallamot is énekelve emel a dal fényén. És ismét hosszú instrumentális levezetés és elhalkulás, de itt ez valahogy nagyon jól működik, sőt, még hallgatnánk is a szépséges, elegáns elektronikus zenét...
 

25 éves az Ultra: Useless

Az Uselink elhalkulása után agresszív dobokkal indul a következő alkotás, a USELESS, ami egyben az album harmadik (és utolsó) pörgősebb alkotása. Ez volt az egyike annak a három dalnak, amelynek a demója már kész volt 1995 novemberében, amikor elkezdték az Ultrát felvenni. Nem egyértelmű, hogy kinek szól a szöveg, nekem elég határozott tippem a zenekar frissen kivált tagja... A kissé szárazon szóló dob után bejön egy torzított gitárszóló (ismét: messze az Ultrán van a legtöbb gitár), sőt, még basszusgitár is hallható, ami nem is csoda, hiszen ennek a dalnak a gitár-basszusgitár-dob részét session zenészek segítségével rögzítették (emlékezzünk meg róluk: a basszusgitárnál Doug Wimbish, a doboknál Gota Yashiki és Keith Le Blanc, az egyéb ütősöknél pedig Danny Cummings játszott). A versszakok - üresek: hiába énekel Dave visszhangosítva, egyszerűen üres a hangzás, gyenge a dallam, túl halk a basszusgitár - a refrénre legalább a dallam érdekesebb lesz. A második versszakra érdekesebbek lesznek a háttérben megbúvó elektronikus hangok is, majd a második versszak után (ahol végre Martin is feltűnik, egy "with your feet on the ground" vokállal) jön egy cizelláltnak éppen nem nevezhető gitárszóló is, aztán érkezik a harmadik versszak, és a harmadik refrén is. A Useless érdekessége, hogy hirtelen zárul le. Elmondhatatlanul kellett ennek a dalnak a későbbi Alan Moulder-féle kislemezverzió: sokkal könnyebben hallgatható, gördülékenyebb és félelmetesebb lett - ez azonban még az albumváltozat.
 

25 éves az Ultra: Uselink

Már a Violator-ön voltak rövid instrumentális átvezető dalok, ám az Ultrától lettek ezek külön, a lemezborítón is ellátott névvel megjelenített alkotások. A ma negyedszázada megjelent Ultra című lemezen az első ilyen az USELINK, ami egyfajta "link" a következő dalra, a Useless-re, noha minden elemében különbözik attól. Ez egy tisztán elektronikus alkotás, egyre erősödő hangokkal, majd egy szépséges dallammal, ami nekem a kilencvenes évek Bomb The Bass lemezeit idézi, valószínűleg nem véletlenül :) A dallam alá egy meglepően kemény elektronikus ütem érkezik, de aztán nem lesz a dalból egy második Painkiller, mert 2 perc után hirtelen elhalkul, majd egy elegáns szintifutam után végképp elhalkul, illetve nagyon halkan átmegy az ijesztően hangosan kezdődő Useless-be.
 

25 éves az Ultra: It's No Good

Két nyugodt dal után pont jókor jön az IT'S NO GOOD, az Ultra negyedik dala. Ez a kislemez 2 héttel előbb jelent meg, mint az album, és 2 hete alaposan körbe is jártuk a kiadványt. Homályból előretörő kezdés, megintcsak rockos hatású dobok, végre tempósság, és a világ egyik leghódítóbb szintiszólója, aztán Dave dögös éneke: a Depeche Mode egyik legdiadalmasabb visszatérése volt ez a pillanat! A refrénnél Dave hirtelen mélyebben énekel a hatás kedvéért, és plusz effektek is hallhatók. Persze nehéz azokkal vitatkozni, akik szerint nincs csaknem 6 percnyi ötlet a dalban, de ez az Ultra "ráérős építkezésének" tudható be: van idő szépen kifuttatni a sorok közti csendet, van idő a zseniális szintiszólót többször is megismételni, sőt, az Ultra nyugodt letisztultságába még az is belefér, hogy a második refrén után, amikor hallhatóan szintet lépne a dal, és van egy kis belepörgetés a ritmusba - ne történjen semmi, hanem szépen nyugodtan továbbgördüljön a dal. És ismét hosszú instrumentális levezetés, és elhalkulás - Alan Wilder valószínűleg ötletesebben megoldotta volna dal végét. A dalnak természetesen van rendes videója is, de az a radió edithez készült: ez pedig a 2001-es koncertváltozat mögött felhasznált háttérvetítés.
 

25 éves az Ultra: Home

Az Ultra harmadik dala a HOME, az együttes egyik leghíresebb Martin-által énekelt dala (és amit a kislemez megjelenése időpontjában, júniusban alaposabban is körüljárok). Ez a dal Martinnak egy "nagyon sötét időszakában" íródott, amikor annyira rosszul volt a rock'n'roll életstílustól, hogy gyakran gondolt a halálra és akár kész is volt elfogadni". Egy időben szárnyra kapott a pletyka, hogy ez a dal már a SOFAD-időszakban készen volt, de ez valószínűleg nem igaz. A dal vonós szekcióját egy nap alatt vették fel 1996 júniusának elején a Westside Studiosban, ugyanabban a stúdióban, ahol a Black Celebration című album nagy részét is rögzítették. A ködös, dobokkal kísért indulás nem hagy kétséget afelől, hogy egy újabb lassú dal következik. Megérkezik Martin hangja, aki igencsak szokatlan "szaggatott" stílusban kezdi énekelni a dalt. A második versszakban rá is vokálozik helyenként a saját énekére. Aztán jön a méltóságteljesen hömpölygő, vonósokkal kísért refrén, Martin hálás és gyászos himnusza a halálhoz. A harmadik, rendkívül érzékletesen megírt versszakra velünk maradnak a vonósok, majd a második versszak végére megérkezik a dal címe is: "feels like home!". És jön még egy negyedik versszak is, miközben a szépséges vonósok mögött azért finom elektronikus effektek is fel-feltűnnek. És jön az utolsó versszak, majd pedig utána ismét egy szépséges torzított gitárszóló (sokkal több gitár van a lemezen, mint a SOFAD-on, aki nem hiszi, járjon utána), és Martin "főleg koncerten feltűnő" "ááááááá" vokálja. A fennkölt, vonósokkal dúsított hömpölygésnek talán nem is állna jól Alan valamelyik frappáns lezárása, így végül elhalkulással zárul a dal - más kérdés, hogy ezt a lehalkulásos módszert kicsit túl sokszor sütik el a lemezen.
 

25 éves az Ultra: The Love Thieves

Az Ultra második dala a THE LOVE THIEVES, és az első hangoknál, a visszhangos doboknál érezhető először, hogy az Ultra hangzásban el fog térni az elődeitől. Nagyon sok tere van mindennek, kényelmesen épül a dal, finom basszus kísér egy ízléses gitározást; szó sincs a helyenként zsúfolt, "barokkos" Alan-hangzásról, de szó sincs a Violator-féle elektronikáról sem. Amikor az Ultra lemezre gondolok, egy nyugodt, fennkölt lemez képe ugrik be, és talán pont emiatt és az ehhez hasonló dalok miatt van ez így. Jön Dave, aki Martin egyik legfilozofikusabb, vallási képekkel operáló dalszövegét énekli el enyhén visszhangosítva - érezhetően mindenre van idő, ráérősen építkezünk, a tempó sem fog változni erről a - jobb híján hívjuk így - lassú hip-hopos tempóról: Tim Simenon, (Bomb The Bass) keze nyoma szinte tapintható ezekben a pillanatokban. A vége felé néha felpörög a kissé statikusnak, üresnek ható dob, és szerencsére aztán a magányosan éneklő Dave mellé megérkezik Martin is 2-2 sor erejéig, hogy aztán a dal egy szépséges gitárszólóba torkolljon, amelyet kellemes, ízléses elektronikus effektek és Martin leheletszerű "há-há" vokáljai kísérnek. Egy dal, ami nem is akar több lenni, mint ami: az Ultra egyik kis rejtett gyöngyszeme!
 

25 éves az Ultra: Barrel Of A Gun

A negyedszázados Ultra minden idők egyik legkülönösebb slágerével, a BARREL OF A GUN című dallal kezdődik. Ez volt az első kislemez az albumról, ez érte el a megdöbbentően magas negyedik pozíciót a brit listán - holtversenyben a legjobb helyezés ez a szigetországban - ehhez készült egy paranoid, nyugtalanító klip, és ez volt az a dal, ami talán leginkább tűnt a Songs Of Faith And Devotion folytatásának, legalábbis ha a rockos alapritmust, illetve a torzított gitárokat vesszük alapul (a SOFAD-on ennyire nagyon nem is torzították a gitárokat :D ). Felkavaró és diadalmas visszatérés volt, engem örökre berántott a DM univerzumba, és máig a zenekar egyik legambíciózusabb alkotásának gondolom!
 

süti beállítások módosítása
Mobil