Még egy jubileum késő estére: 20 éve Vilniusban lépett fel a Depeche Mode, a Touring The Angel turné balti államokat sorra vevő turnészakaszán. Teljes koncertfelvétel itt:
Depeche Mode összes
A Black Celebration albumdalok koncertverziói
Ma a Black Celebration album kislemezen meg nem jelent dalainak a koncertverzióit fogom sorra venni., illetve elsőként a 40 éves Black Celebration kapcsán a címadó dalról gyűjtöttem össze érdekességeket.
Martin az NEM magazinban, 1990-ben így filozofált: „Nem bánom, ha az egzisztencializmust emlegeted, mert abszolút hatással van rám. Valószínűleg ugyanúgy hatással van rám Camus, Kafka és Brecht, mint a popdalok. Mint például a ‘Black Celebration’-ben, ahol a pozitív elem egy újabb szürke nap végének megünneplésének gondolata.”
2006-ban, amikor a Depeche Mode összes stúdióalbumát remasterelték és újra kiadták, Kevin Paul hangmérnök a Sound On Sound magazinnak így nyilatkozott:
„A ‘Black Celebration’ – az album címadó dala – nagyon nehéz volt, mert a hangzások annyira egyediek voltak. Gareth [Jones] és én is a fejünket vakartuk, és még Gareth is azt mondta: ‘Nem emlékszem, hogy csináltuk!’”
Gareth Jones ugyanebben az interjúban ezt mondta:
„Amikor mintavételeztük, ügyeltünk arra, hogy ne használjunk senki más zenéjét, és ezt még ebben a számban is betartottuk, ahol Sir Winston Churchill hangjának a mintavételezése volt az ötletünk. Szerettük volna felhasználni az ‘Rövid ideig tartó kellemes időszak’ idézetét a címadó dalban, mert szerettük ezt az ötletet. Nem használtuk azonban a hangját – ehelyett Daniel mondta a szavakat, mi átdolgoztuk ezt az előadását, és ezt használtuk. Ennyire eltökéltek voltunk abban, hogy ne használjuk fel senki más munkáját!”
Martin Gore a 2003-as 101 DVD-n található kommentárban ezt mondta:
„[A ‘Black Celebration’ előadása] nem volt igazán a zenekar kedvence, legalábbis nekem és Alannek nem. Mindig nehéz volt a dal végén lévő vokálokat összeegyeztetni a többi résszel. Úgy tűnt, mintha annyira eltávolodtak volna a zenétől. Minden mindig teljesen más hangnemben hangzik számomra. Tetszik a dal, csak az a nehézség, amikor megpróbáljam előadni. A számítógépes dolgok összerakása is elég sokáig tartott. Régen Alan csinálta a legtöbbet ezekből.”
Amikor a Depeche Mode-ot a francia Best magazin 1989. áprilisi számában interjúvolták meg a 101-es CD dalairól, Martin Gore (francia fordításban) ezt mondta:
„Nem voltam különösebben lelkes a ‘Black Celebration’ előadásáért. Nem mintha untam volna ezt a dalt, de például a ‘Lie To Me’-t szívesebben adtam volna elő. Sajnos ez nem igazán ‘táncdal’, és nem illett a műsor többi részéhez.”
Elsőként itt van maga a Black Celebration című dal, amit már 1986 márciusában, a lemez megjelenése után pár nappal eljátszottak egy TV-műsorban, íme:
A Black Celebration Tour – akárcsak a nagylemez – a Black Celebration-nel kezdődött. De nem akárhogy: ahogy azt az A Question Of Time kislemezen található birminghami felvételen is hallható, a koncert introja a Christlas Island című dal volt; majd ezután jött a Stripped-ből „Dave Porschehangja”, ám aztán a bekúszó sötét hangok egyértelművé tették, hogy a Black Celebration lesz a nyitódal! A dal szinte semmiben nem tér el az albumverziótól: de például a beindulós rész előtt (az „another black day” rész után) nem változik meg a dalt végigkísérő szintidallam hangszíne, mint az albumverzióban. Az „I want to take you in my arms” sort Martin énekli ebben a verzióban., és a dal kicsit hosszabbra engedett lezáró részén egy plusz szintiszólam is bejön. Ezen a videón az 1986-os londoni koncertről láthatjuk a nagysikerű Black Celebration Tour nyitányát.
A Black Celebration című dal természetesen a következő turnéra is a setlist része maradt: a Martin-blokk után gyújtotta be újra a hangulatot. Rövidebb lett a dal eleje, mint a Black Celebration Touron, ezt leszámítva viszont ugyanazt a pörgős változatot hallhatjuk Természetesen a 101-verziót hozom erről a turnéról, íme:
A Black Celebration a World Violation Tour-ra is a setlistben maradt; ezúttal az első ráadás első számaként szerepelt az 1990-es koncerteken. Ezúttal is ugyanaz a változat szerepelt, mint a korábbi koncerteken, nem változtattak semmit a dalon.
A Devotional Tour-ra pihenőre vonult a Black Celebration című dal, és 11 évig nem is játszották koncerteken. 2001-ben szedték újra elő, a meglepetések turnéjára, az Exciter Tourra, ráadásul nagyon előkelő helyre: utolsó előtti dalként szerepelt, a záró Never Let Me Down Again előtt. Kapott vagány kivetítést, új effekteket – és kapott élő dobot, ami még nem is lenne akkora baj, de úgy gondolták, hogy jó ötlet lesz lefelezni a tempóját. Így lett egy pörgős dark dalunk – egy lassított Barrel Of A Gun tempóra. Szomorú kihagyott ziccer.
Néhány turné pihenő után a Delta Machine Tour-ra támadt fel újra a Black Celebration, ezúttal ötödikként játszották a setlistben. Az Exciter Touron a dal végére került az „a brief period of rejoicing” rész, itt pedig ismét az elejére, ami nagyon jópofa poén – a dalt pedig ismét lelassítva (még a szintidallamot pár terccel lejjebb tekerve!) adták elő. Még szerencse, hogy a Photographicot vagy a Behind The Wheel-t tempóját nem felezték le az új koncertekre! A dal szerepel a turné hivatalos kiadványán, a Live In Berlin-en, innen következzék most:
Ez a feletempós Black Celebration feltámadt 2017-re is, igaz, csak 3 fellépésre. A Madison Square Garden, a Hollywood Bowl és a torinoi Pala Alpitour közönsége élvezhette az előadást. Egy jó poén maradt azért került az itt található Hollywood Bowl-beli prezentálás végére: Dave Daniel Miller-rel (majdnem) együtt mondja Winston Churchill legendás idézetét („a brief period of rejoicing”).
A Black Celebration cseredal volt a Memento Mori Touron turnészakaszán is (55 alkalommal játszották!), de micsoda cseredal! Végre felújították, modernizálták – és felgyorsították! A filmzenei ihletettségű elektronikus kezdés jóval hosszabb, mint korábban, de az igazán kellemes meglepetés a kezdés után jött, ugyanis egy új, jóval pörgősebb dobalapot tettek be a versszakok alá, a refrén alatt pedig egyenesen az eredeti tempójú Black Celebration szólalt meg, 1990 óta először! Kicsit így is féloldalas ez a verzió, de ez az innovatív átdolgozás így is a Memento Mori Tour legkellemesebb meglepetése volt. Sajnos videókiadványon és hivatalos koncertfelvételen nem jelent meg, mivel a mexikóvárosi koncert után kezdték beemelni a setlistbe – de hát ezzel jónéhány dal így járt ezen a turnén. Így szólt 2024 márciusában, Budapesten a dal:
A Black Celebration Touron Martin a sok-sok dalából kettőt választott: az A Question Of Lust-ot és az It Doesn’t Matter Two-t. Az utolsó fellépést leszámítva minden egyes alkalommal ezt a dalt énekelte el tehát a dal szerzője. Ez a koncertváltozat csak az utolsó hangjában (ami itt egy csengő hang) tér el a Black Celebration albumon található verziótól. Nézzük a felvételt a londoni koncertről:
Senki a világon nem gondolta volna, hogy valaha fogjuk még koncerten hallani az It Doesn’t Matter Two-t, de szerencsére a Depeche Mode – és főleg Martin – több dal esetében ránkcáfolt az elmúlt 20 évben! A dal hatalmas meglepetésre, 15 év elteltével a 2001-es frankfurti fellépésen került vissza a setlistbe, majd rögtön felcsendült a következő, párizsi fellépésen – hogy aztán egyenes út vezessen számára a turné hivatalos koncertfelvételén, a One Night In Paris-on történő szereplésre! Az It Doesn’t Matter Two 2001-ben egy Peter Gordeno által kísért, szépséges ballada lett; a dal-jellege lett jobban kiemelve, a félelmetes effektek pedig a múltban maradtak.
Az It Doesn’t Matter Two 2006-ban is bekerült a setlistbe; sőt, mivel főleg a turné vége felé játszották sokat, ezért jónéhány Live Here Now kiadványra is felkerült. Ez is egy Peter Gordeno-Martin Gore koprodukció, akik az előző turné zongoráját ezúttal némi meglepetésre gitárra cserélték. A stockholmi fellépésről a produkció (hejj, azok a skandináv világos nyári esték…)
Íme 5 db 20-30 másodperces részlet a Black Celebration Tour próba (rehearsal) előadásáról. Sajnos nincs több, de így is hallható egy „Alan Wilder!” konferálás és egy meglepő kurjogatás Dave-től a Leave In Silence-ben; és itt van a Here Is The House, amelynek a teljes zenekar által előadott koncertfelvételeiből ez a 18 másodperc a legjobb minőségű. Természetesen a nagyszerű DM Live Wiki oldal jóvoltából hallhatjuk a felvételeket, íme a link:
Hát mi a fene lehetett a baj a HERE IS THE HOUSE-szal, hogy két fellépés után dobták a setlistből? Komótos, „kopogós” kezdés, aztán nagyjából az albumverzió hallható, kicsit kopárabb változatban; főleg a vége „fogy el” a a dalnak, szó sincs az albumváltozat kiteljesedéséről. Állítólag a „vegyes közönségreakciók miatt” dobták a dalt, viszont ugyanezt mondták a nem igazán jól előadott, viszont a közönség által 2009-ben Torontoban ünnepelt Fragile Tension-ről is – nem lehet, hogy inkább az együttes tagjai nem tudtak megbírkozni a dal bonyolult harmoniáival?…
A Here Is The House némi meglepetésre 1990-ben a World Violation Tourra tért vissza a setlistbe, mégpedig Martin akusztikus blokkjában lett cseredal. Noha az albumverzió gazdag hangszerelésért nagyon kár, a dal nagyon jól működik ebben a lecsupaszított, „tábortüzes” változatában is. A frankfurti koncert felvétele következik:
Ismét a World Violation Tourról hozok dalt, hiszen a WORLD FULL OF NOTHING nem csendült fel sem a Black Celebration, sem a Music For The Masses Touron, a World Violation-ön viszont egyből főszereplő lett, hiszen Martin nem kevesebb, mint 61 alkalommal pengette el akusztikus blokkjában! Ugyanazt lehet erről is elmondani, mint a Here Is The House-ról: noha hiányzik az albumverzió meseszerű, gazdag, hangulatos hangszerelése, a dal erejét mutatja az, hogy egy szál gitárral is működik több tízezer ember előtt is..
A World Full Of Nothing 1990 után már csak egyetlenegy alkalommal csendült fel Depeche Mode koncerten, mégpedig az Exciter Tour ünnepélyes zárókoncertjén Mannheimben, 2001 novemberében. Martin meglepetés pluszdalként (!) a ráadásban a Home előtt eljátszotta a World Full Of Nothing-ot, amit németül úgy vezetett fel, hogy „ezt a dalt még sohasem játszottuk – bár ti ezt jobban tudjátok!”. Természetesen ez vaskos tévedés, 1990-ben a World Violation Tour-on 61-szer is előadta Martin a dalt. Így szólt 2001-ben a World Full Of Nothing:
Az, hogy a DRESSED IN BLACK című dalt valaha is halljuk Depeche Mode-koncerten, fel se merült: a dal már a Black Celebration turnéján sem csendült fel, nem volt akusztikus cseredal a World Violation Touron, és úgy tűnt, hogy koncertszempontból feledésre ítéltetett. Ám az Exciter Tour itt is megváltoztatott mindent: a Jones Beach-en Martin egyszerűen bejelentette, hogy egy 15 éves dalt fognak eljátszani, amit még soha nem játszottak korábban. A World Full Of Nothing-gal ellentétben ezúttal nem tévedett a szőke dalszerző: ennek a dalnak ezen a szépséges new york-közeli helyszínen volt a világpremierje! A turnén viszont ezután már csak Anaheimben és Kölnben szerepelt. „Természetesen” ez is egy Gordeno-Martin zongorás duett. Íme tehát az említett Jones Beach-fellépés, és a Dressed In Black világpremierje!
A Dressed In Black egy turnét pihent majd kisebb meglepetésre a Tour Of The Universe-en ismét előkerült, mit előkerült, főszerepet vállalt: nemcsak 23 alkalommal eljátszotta Peter Gordeno és Martin a dalt, hanem felkerült a turné hivatalos videó-és audiokiadványára, a Live In Barcelona-ra is! A Tour Of The Universe-változat egy az egyben megegyezik az Exciter Touros változattal – leszámítva természetesen a végén a közönségénekeltetést, ami számomra a barcelonai DVD egyik legemlékezetesebb pillanata.
Két turné pihenő után a Dressed In Black a Memento Mori Tour észak-amerikai állomására tért vissza, változatlan formában, azaz Martin és Peter Gordeno zongorás előadásában. 5 alkalommal játszották el. Ez volt a dal visszatérése 14 év után: a közönség mintha meg lenne hökkenve Martin dalválasztásán és a közönségénekeltetés sem tart túl sokáig.
A New Dress-t, a tegnap 40 éves Black Celebration album komor, politikus hangvételű zárószámát kizárólag 1986-ban játszották, így most a londoni fellépésről következzék a dal, amelynek erőssége, hogy a refrénjében jobban előtűnnek az albumverzióban kissé eldugott játékos szintihangok.
Vaughn George és a Black Celebration
Vaughn George több részletben foglalkozott a 40 évvel kiadott Depeche Mode albummal. Íme az első rész, amelyben általánosságban beszél a nagylemezről. Elöljáróban annyit, hogy Vaughn az elektronikus popzene egyik legjobb lemezének tartja az 1986-os Depeche Mode kiadványt :)
Vaughn George a borító tervezőjével, Brian Griffin-nel beszéltet a témáról. Őszinte szavak Martyn Atkinsról és Anton Corbijnról!
Érzelemteli gondolatok a Black Celebration albumvokáljairól
Vaughn George gondolatai az album A oldalának dalairól, dalstruktúrájáról, hangszereléséről, dallamairól. Ebben a részben tehát a Black Celebration, a Fly On The Windscreen, az A Question Of Lust, a Sometimes és az It Doesn't Matter Two kerül alapos kielemzésre.
Itt pedig a B-oldal kielemzése: A Question Of Time, Stripped, Here Is The House, World Full Of Nothing, Dressed In Black, New Dress.
Ez pedig az ötödik rész, további érdekességekkel
A Black Celebration hónap cikkei az Almost Predictable Almost blogról, 5 évvel ezelőttről
01 Egy hónapos örömünnep - Black Celebration hónapot indítunk!
02 Dressed In Black - a Depeche Mode 1986-ban
04 A But Not Tonight különös története
05 Először kézben tartani a Black Celebration-t - Aidan Berry visszaemlékezése
06 David McElroy interjúja Gareth Jones-szal a Black Celebration korszakról
07 Depeche Mode interjú, No. 1 magazin, 1986 február 26.
08 Ritka képek a Black Celebration korszakból
09 A brit és az amerikai popzenei sajtó írásai a Black Celebration-ről
10 Interjú a Speak&Spell tribute bandával - a fő téma a Black Celebration
11 A Black Celebration artworkje
12 Panos Sialakas, egy görög rajongó gondolatai a Black Celebration albumról
13 Az A Question Of Lust története
15 A Black Celebration korszak ritka kiadványai
16 Megváltoztathatod a világot - a Black Celebration megjelenésének napja.
17 1986 Münster - egy német rajongó, Niggels Uhlenbruch visszaemlékezése a Black Celebration Tourra
18 Ritka képek a Black Celebration turnéjáról (ezt nem fordítottam külön le, úgy látszik)
20 A DM Live Wiki és a Black Celebration Tour - David McElroy interjúja Matthew Wolfe-fal
21 Korabeli kritikák a Black Celebration Tourról
22 A Black Celebration női szemmel - Amanda Stock gondolatai
23 Sean Salo 1986-ban a Jones Beach-en
24 A Black Celebration különböző formátumai
26 Black Celebration DJ Mix (ezt sem fordítottam le külön)
28 Here Is The House, az elveszett klasszikus
29 Forced To Mode interjú, a Black Celebration lemezzel a fókuszban
31 A Black Celebration öröksége
32 Egy hónapos élvezet - ezt sem fordítottam le külön
A Home Fórum összeállítása a Black Celebration korszakról
Az utolsó, hálálkodó poszt magyarul:
Egy hónapos élvezet - az Almost Predictable Almost utolsó Black Celebration-cikke
"Hűha. Vége. Alig hiszem el, hogy ez a hónapos projekt, amely abból a aggodalomból született, hogy a blog kezd eltávolodni a Depeche Mode-tól, véget ért. Amikor először eszembe jutott, csak egy jó ötlet volt, vagy legalábbis annak tűnt. Amikor belevágtam, és elküldtem az e-mailes kéréseket különböző embereknek, nagyon is valósá vált, és nagyon ijesztő lett. Még a hónap közepéig is kételkedtem abban, hogy be tudom-e fejezni. De nagyon örülök, hogy megcsináltam.
Hihetetlen volt, hogy ilyen visszajelzéseket kaptam. A Black Celebration bejegyzések csak márciusban közel 20 000 megtekintést kaptak, és a korábbi bejegyzéseim is több látogatót vonzottak, mint amennyit általában három hónap alatt remélnék, nemhogy egy hónap alatt. Az emberek nagyon kedves dolgokat írtak a Facebookon, a Twitteren és a Depeche fórumokon – már ez is megérte. Az emberek imádják a Black Celebrationt, és szerencsére imádták olvasni, amit én mondtam róla, amit az interjúalanyaim mondtak, és amit a vendégbloggereim mondtak. Ó, és azt is, amit a vendégeim mondtak – különösen Glen és Matt. Köszönöm tehát mindenkinek, bárki is legyen, bárhol is legyen, hogy elolvasta a bejegyzéseimet és kedves dolgokat mondott nekem. Igazán inspiráló volt ilyen csodálatos visszajelzéseket kapni, és ez tette az egészet érdemessé.
Őszintén szólva, vendégeim segítsége nélkül nem tudtam volna végigcsinálni, ezért nagyon, nagyon, NAGYON köszönöm vendégbloggereimnek.
Köszönet, köszönet, köszönet Matthew Wolfe-nak, hogy betekintést engedett nekünk a legjobb Black Celebration turné felvételekbe, és természetesen millió köszönet annak az embernek, aki senki máshoz hasonló Depeche Mode-mixeket készít, Glen Hammarstrom úrnak, hogy megosztotta velünk a BC30-as mixét.
Ezeket a weboldalakat már említettem korábban, de érdemes újra megemlíteni őket. Köszönöm mindenkinek a Depeche Mode Classic Photos & Videos-nál, hogy szabadon böngészhettem az archívumukat, és megoszthattam néhány csodálatos képet. Köszönöm a DM TV Archives-nak, hogy felhasználhattam a kemény munkájuk eredményét, és köszönöm a furcsa, de zseniális depmod.com világának is a képeket és a tények ellenőrzését. Végül természetesen köszönöm a hivatalos depechemode.com weboldalnak, hogy felhasználhattam az archívumuk anyagait.
Mindjárt végzünk.
A Gareth Jones interjú nem meglepő módon a hónap legnépszerűbb bejegyzése lett, közel 4000 megtekintéssel. Órákig beszélgethettem volna Gareth-szel, és nagyon hálás vagyok neki, hogy szánt rám időt. Nagyon köszönöm, Tonmeister.
Köszönöm Brian Griffinnek is a megvilágosító interjút a művészetéről. Nagyon köszönöm a csodálatos Speak & Spellnek és a Forced To Mode-nak is, hogy időt szántak a kérdéseim megválaszolására. Köszönöm Mr Monumentnek, Dennis Burmeisternek is, hogy beszélt nekem a Depeche ritkaságairól.
Végül köszönöm a feleségemnek, Pamnek, hogy elviselte mindezt, és általában az inspirációt, de ebben az esetben különösen a Black Celebration születésnapi bejegyzést. El tudjátok képzelni, mennyire unja már a „Black”, „Celebration”, „Depeche”, „Mode” és „blog” szavakat?
Ennyi volt. Úgy tűnik, hogy a Depeche 2017-ben turnézni fog, úgyhogy remélem, találkozunk egy-két koncerten. Én leszek az, aki az Almost Predictable Almost pólót viseli, és imádkozik, hogy ne a Black Celebration dalait játsszák. Gyertek, köszönjetek!
Ahogy Dave mondaná: nagyon köszönjük, viszlát legközelebb!"
A cikk eredetije itt található.
https://almostpredictablealmost1.blogspot.com/2016/03/a-month-long-period-of-rejoicing-final.html
13 éves lett a HEAVEN!
Ma 20 éve Rigában lépett fel a Depeche Mode
Teljes koncertfelvétel:
9 éves egy emlékezetes fellépés is Berlinből: Telekom Street Gigs!
Ugyanazon a nap 2 debütáló DM nagylemez: ma 9 éves a Spirit!
Daniel Miller és a Black Celebration
Daniel Miller így emlékezett vissza a ma 40 éves Black Celebration album készítésének körülményeire, a 2007-ben kiadott Black Celebration SACD sleevenote-jában. A fordítás a HDMFC oldaláról származik.
"A 'Black Celebration' örök kedvenc a rajongók körében, illetve kiemelten fontos nagylemez az együttes kultusz zenekarrá válása szempontjából. Ezzel együtt, az egyik legnehezebben összehozott korong. A 'Shake The Disease' és az 'It's Called A Heart' egy külön felvételi szakaszban lett rögzítve, még az album elkészítése előtt, és noha az utóbbi csupán egy szimpla dalocska, valahogy nehezen birkóztunk meg vele, mindannyian csalódottak voltunk a végkifejlettel. Az egész felvételi szakasz a turné kellős közepén zajlott, és az együttesnek el kellett hagynia a stúdiót mielőtt befejeztük volna a munkát. A dalt így Gareth Jones és jómagam véglegesítettük. Keserves tapasztalat volt megszülni a végeredményt, és jóllehet egész jó anyagok születtek a végén, a borús hangulat átörökítődött a 'Black Celebration' felvételi szakaszára.
1985 végén lefoglaltunk egy igen hosszú felvételi intervallumot Londonban és Berlinben, amely mindinkább egy feszült és klausztrofóbiás időszakká vált az életünkben. Ez már a harmadik album volt, amelyen ugyanaz a csapat -Gareth, jómagam és a banda- dolgozott. Az egész kezdett egy 'felkelek reggel, és dolgozni indulok' típusú feladatra hasonlítani. Úgy tűnt, nem hoz sok izgalmat számunkra az újabb közös munka, illetve felvételi szakasz. Már az elején nyilvánvalóvá vált, hogy problémánk lesz kislemezes pop dalok prezentálásával. Martin egyszerűen mélyebb, sötétebb és hidegebb dalokat akart írni, és noha nem hiszem, hogy bárki ne értett volna egyet ezzel, a zenekaron belüli nyomás azért érezhetővé vált. Egy felöl jelent volt a 'Basszák meg, olyan lemezt csináljunk, amilyet akarunk!' hozzáállás. Más felöl viszont, szerettek volna kislemezes slágereket is. Kétfelé feszítette őket a dolog - immár nem csak egymással szemben álltak, hanem önmagukban is küzdöttek a problémával.
A munka a Westside Studiosban vette kezdetét, Londonban, közvetlenül a Ladbroke Grove tövében. Próbáltam javaslatokat tenni, hogy kicsit másképp csináljunk dolgokat. Szerettem volna, ha például ezúttal a hangszereket nem a kontroll szobában, hanem magában a stúdióban állítjuk fel. A javaslat süket fülekre talált, így aztán maradtunk a megszokott felállásnál. Ennek ellenére, azért történtek kísérletezések a Westside felvételi szakaszban is. A 'Stripped' számára elég sok hangot vettünk fel, illetve rögzítettünk (sample) a való világból. Felvettük például Dave Porsche autójának motor morajlását, amely a dal elején hallható. Az egész szám gyakorlatilag egy lelassított motorkerékpár géphangjára épül, amely már az eredeti demoban benne volt, és ezzel megadta az alap atmoszférát, amely végigvonul tulajdonképpen az egész lemezen. Ha motorzúgást akartunk hallani, egyszerűen csak beindítottuk Dave kocsiját és hagytuk járni a motort. A samplerben aztán fel-le tologattuk a hangszínt, amely folyamat végül az albumon hallható fantasztikus hangzást kölcsönözte.
A 'Stripped' felvételi munkálatainak időpontjára esett a Guy Fawkes Night, amelynek keretében a Westside hatalmas parkolójában tűzijátékot csináltunk - ha az ember figyelmesen hallgatja a 12" remixet, kihallhatja belöle ezeket a hangokat. A 'Stripped' számára tulajdonképpen több remix is készült, ami új dolog volt abban az időben. A 'Breathing In Fumes' például úgy született a maxira, hogy felgyorsítottuk az ütemet, illetve átdolgoztuk hozzá a dalt. Büszke voltam arra, hogy a Depeche Mode még abban az időszakban is kísérletező jellegű volt.
A feszültség továbbra is érezhető maradt a stúdióban, főleg miután elhagytuk Londont, és átköltöztünk Berlinbe, a Hansa Studiosba. Ez volt a Depeche Mode ötödik stúdió albuma és tapintható volt a feszültség, mely szerint a hangzás tekintetében mindenképp meg akartak újulni. Néha úgy érzem, személy szerint rajtam nagyobb volt a nyomás, mint magán a zenekaron. Nem azt mondom, hogy önelégültek vagy elégedettek lettek volna, csupán csak érezhető volt, hogy elértek már valamit. Készítettek egyhuzamban három albumot, viszonylag rövid idő alatt, elképesztően sokat turnéztak, és szükségük volt egy kis ösztönzésre. Ekkorra Alan Wilder már sokkal jobban be lett vonva a stúdió munkába, és szerzett is annyi önbizalmat, hogy keresztül vigye ötleteit. Bizonyos értelemben véve, ekkor még figyelembe vette mások akaratát is. A munkálatokkal ezúttal is elképesztően kicsúsztunk, kétszer annyi időt töltöttünk el a felvételekkel, mint azt terveztük. Szokás szerint, az együttes tagjai lefoglalták nyaralásaikat közvetlenül a tervezett befejező időpont utánra, így aztán egyesével el is tűntek a stúdióból, kivéve Alant, aki a munkálatok végéig velünk maradt.
A 'Black Celebration' egyfajta visszaesést hozott eladási számok tekintetében Angliában, noha maga a nagylemez No.3 lett a UK Album listán - meghozva ezzel az addigi legmagasabb slágerlistás helyezést. Egy nagyon sötét, és igen kísérletező nagylemez volt, még véletlenül sem pop lemez. Nem igazán voltak rajta slágerek. 'A Question Of Time', 'Stripped' (egy igazi himnusz) és 'A Question Of Lust' csupa nagyszerű dal - de nem igazán nyilvánvaló Depeche Mode sláger. Azok számára azonban, akik szerették a Depeche Mode zenéjét, ez az album szilárdította meg a kultusz zenekari státuszt, sokkal nagyobb mértékben, mint ezt eddig bármely más album tette. A rajongók úgy érezték, olyan album született, amely nem vette figyelembe a népszerűségi elvárásokat - és ez bizonyos értelemben igaz is. A zenekar valami olyat rakott le az asztalra, amit szeretett volna, illetve az emberek nagymértékben azonosulni tudtak vele. Amolyan 'kívülálló' korong volt, kívülállóknak.
Az osztályban, illetve az ember baráti körében, akkoriban a különc emberek szerették a Depeche Mode-ot. A divatbolondok Duran Duran-t, vagy valami hasonlót hallgattak. Ez az album azoknak a fura figuráknak szólt, akik a hátsó padokban ültek, feketével húzták ki a szemüket és a tanár likvidálását tervezték. A megannyi probléma ellenére, amely a lemez készítése közben felmerült, a fenti szempontok miatt, a 'Black Celebration' mérföldkő lett az együttes történetében."
11 dal, 4 évtized, 2 szó, 1 életérzés: ma 40 éve jelent meg a BLACK CELEBRATION!
Az előttünk álló két és fél hétben belevetjük magunkat az 1986-os DM album, a ma 40 éves Black Celebration világába! Emlékeztetőül a teljes album (valamint egy bónusz But Not Tonight):
Íme a ma 40 éves Black Celebration dokumentumfilmje, ami a lemez SACD-n történő megjelenése kapcsán, 2007 márciusában látott napvilágot.
Néhány szemelvény (a Freestate fordítása):
MARTIN GORE
Amikor elhatározzuk, hogy új lemezt készítünk, szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik 10–12 jó dallal előállni. Daniellel és Neillel gyakran kerültünk szóváltásba egymással. Előfordult, hogy inkább eltűntem egy hétre, csak ne kelljen hallgatnom, hogy Daniel és Neil szerint a dalok nem elég jók, nem lesz mit kiadni kislemezen, a rádiók sem játsszák majd őket…
DANIEL MILLER
A lemezt pontosan lehet jellemezni: sötét, komor hangulatú, és egyik dalát sem lehet kislemezre másolni. Már nem emlékszem, melyik számok demóját mutatta meg elsőként. Úgy rémlik, hogy visszafogottak és komorak voltak – valahogy a végleges változatnál is komorabbak. Egyfolytában azt sulykoltam a fejükbe: „Olyan lemezt készítsetek, amilyet akartok!” „A fogadtatás érdekében ne kössetek kompromisszumokat!” Sok ehhez hasonló beszélgetésünk volt.
GARTH JONES
Werner Herzog filmrendező munkamódszerét alapul véve – akinél a hajók a dzsungelbe keverednek és hasonlók – jutott eszünkbe vagy Daniel javasolta, hogy „éljük bele magunkat a lemezbe”, ami azt jelentette, hogy a kezdéstől a végső keverés befejezéséig minden egyes nap bementünk a stúdióba, és a lemezen dolgoztunk. Szokásunktól eltérően ebben pontosan megállapodtunk, mielőtt nekiláttunk volna a munkának. Nem, ne úgy képzeld el, mintha a megállapodásunkat vérszerződéssel pecsételtük volna meg, egyszerűen csak mindenki egyetértett a felvetéssel: „Bizarr és érdekes ötlet. Rendben, dolgozzunk így!” Százhúsz napon át legalább 14 órát vagy többet töltöttünk a stúdióban. Képzelheted, mennyire embert próbáló, klausztrofóbiás körülmények között dolgoztunk. A többiek közvetlen közelsége stresszessé tette ezeket a napokat, de ez is része volt a megállapodás szerinti munkamódszerünknek… Fogalmunk sem volt, milyen lesz, de vállaltuk ezt a fajta összezártságot, hiszen elhatároztuk, hogy „Így fogunk dolgozni.” „Éljük bele ma unkat a lemezbe!” Érzelmi hullámhegyek és hullámvölgyek váltogatták egymást, gyakrabban és intenzívebben, mint korábban bármikor.
ANDY FLETCHER
Gareth minden bizonnyal rettenetesen utálta. Nem hiszem, hogy valaha is elfelejti.
ALAN WILDER
Sajátja az a komor, sötét hangulat, melyet a korábbi lemezekből nem hallani ki. Benne van Daniel vívódása, a helyzet szülte hangulat, a dalszerzés mikéntje. Ez a Black Celebration. Pont ez az egyik erőssége.
DANIEL MILLER
Nem akartam sem esetlegesen, sem könnyedén venni a feladatot. A korábban már bevett munkamódszeren akartam változtatni – igaz, a változás kicsit megbosszulta önmagát, de minőségibbé is tette a lemezt. Ki tudja, talán ugyanígy szólna, ha minden nap leültek volna teázni, ha ötpercenként tartottak volna háromhetes szüneteket… Fogalmam sincs. …de a stúdióban szinte tapintani lehetett a feszültséget.
GARETH JONES
A koncepciónk másik fő eleme a visszhang volt. Erre igyekeztünk alapozni… A visszhangosság és a „gazdag hangás” alatt ugyanazt értem. A gazdag hangzás érdekében több visszhangot használtunk, és a sok különböző visszhang mind más és más hangulatot eredményezett. Mire eljutottunk a keverésig, a rengeteg stressz és idegeskedés felőrölte az energiatartalékainkat. Egy perc szabadidőnk sem volt Ha visszagondolok, be kell látnom, hogy így legfeljebb egyszer lehet dolgozni. Ha már elkövetted ezt a hibát, tanulnod kell belőle… Óriási nyomás nehezedett ránk, mire a keverési fázishoz értünk. Nagy dolgot vittünk véghez, mely nagyszerűnek ígérkezett – olyannyira, hogy kétségessé vált, készítünk-e még valaha újabb lemezt… Így láttunk ház neki a végső simításoknak, és Dannyvel egy örökkévalóságig küzdöttünk az első változaton. Elkészültünk vele, visszahallgattuk: „Nem, ez nem jó így…” c:/format c:, kezdjük előröl az egészet ugyanazzal a dallal, és milyen lett…? „Nem, még mindig nem jó…” Bejöttek a fiúk, és azt mondták: „Nagyon szuper, csak ide és ide kellene még egy kis változtatás…” Megint kezdtük előröl az egész munkát… A fiúk érthető módon kezdtek kiborulni: bejöttek, jónak találták, amit hallottak, egy-két módosítást kértek tőlünk, aztán szerettek volna egyről a kettőre jut i, befejezni a lemezfelvételeket, turnéra indulni, és sok egyéb mást elvégezni… Aztán egyszer csak elfogyott a türelmük, és leültek velünk beszélgetni… Azt kérték, véglegesítsünk már egy változatot, hogy legyen majd mit megjelentetni… E nélkül talán még ma is ott ülnénk…
NEIL FERRIS
E lemezzel a Depeche Mode egy sötétebbik oldalát mutatta meg: erre utalt a cím, ahogy Martin a dalszerzéshez fogott, és az együttes egész akkori megjelenése is. Minden sokkal fenyegetőbb, komorabb lett, és mind több jelentést sűrített magába. Mindez magától alakult ilyenné, semmit sem terveztünk meg előre…
Egy Depeche Mode lemez sem kezdődik olyan kísértetiesen, mint ez! A BLACK CELEBRATION című címadó dal halkan induló, sötét, ijesztő, torzított emberi hangokkal indul: egy iszonyatosan lelassított mély férfihang mondja, hogy "black celebration", majd egy gyerekhang (?) mondja (valószínűleg) ugyanezt, de mintha egy feketemisén (!) lennénk... majd jön Winston Churchill eltorzított hangja, amint azt mondja hogy "a brief period of rejoicing", azaz "rövid ideig tartó élvezet". Ekkor a sötétségből előtörő hangokat villámgyorsan lejátszott szekvenszerhang ellensúlyozza, egy dallam, ami mindannyiunkba belénkégett már... aztán jönnek a kemény dobok és a gyászos akkordok, majd pedig Dave egyszerre panaszos, egyszerre diadalmas hangja: "let's have a black celebration... a black celebration, tonight". Aztán a szekvenszerhang más, keményebb hangszínen szólal meg, és beindul a pörgős dobalap. A rendkívül atmoszférikus, rengeteg visszhanggal és számos effekttel megbolondított alkotás szövege meglepően konvenciális: a napról napra élésről szól, az egymásra utaltságról szól, és az album fő mondanivalóját hozza: csak egymás közelsége ad feloldozást a gonosz, elidegedett, munkával teli világ elől. És persze a másik menekülőút, az alkohol, ezzel zárul a dal: "black celebration, i'll drink to that", azaz erre iszom - ezzel egyfajta morbid, furcsa győzedelmes érzést adva a dal végének - ezt a groteszk győzelmet sejteti az első refrén utáni emlékezetes, már-már duhajnak ható szintidallam is. Az album programadó, meghatározó dala, tulajdonképpen minden benne van, ami az egész lemezt jellemzi (erős térhatás, "bezárkózós" szöveg), viszont szerintem zenei szempontból az album egyik legkevésbé előremutató felvétele (amivel persze nincs gond; a World In My Eyes sem túl előremutató és mennyire jó!). Mindenesetre nagyon hatásos kezdés - Andy, amikor nem a World In My Eyes-t mondja a kedvenc dalának, akkor a Black Celebration-t mondja :)
A Black Celebration szekvenszerhangjai elhalkulnak és máris átfolyunk a következő számba (milyen kevésszer folynak egybe dalok Depeche Mode-lemezen, pedig mennyire szeretem ezt!). És máris ismerős, agresszív torokhangok következnek, ismétcsak kérlelhetetlenül szekvenszerdallammal, valamint Daniel Miller fiatalkori hangjával, amint azt mondja egymás után sokszor (és igen gyorsan), hogy "over and done with"... ez tehát a FLY ON THE WINDSCREEN-FINAL, azaz az It's Called A Heart B-oldalasának továbbfejlesztett, "végső" változata, amelyet - Gareth Jones elmondása alapján - mindigis az albumra szántak - sőt, még kislemez is lehetett volna belőle, ha nem az lenne az első szó a dalban, hogy "death". Egy levert, ereszkedő szintidallam már az első versszak után bemutatkozik nekünk, majd a gyászos, kemény, középtempós, zongora által díszített versszakok után jön az elsőre nem túl bonyolult "come here, kiss me now" refrén, már emelkedő szintidallammal... azaz ismét a gyászos hétköznapok (legyek a szélvédőn) és az ezt elfedő érzékiség szembeállítása a téma, mint az első dalban. A Depeche Mode dalszövegeiből az egyik kedvenc szókapcsolatom a harmadik versszakban van, ez pedig a "sense of urgency", azaz a sürgősség, sietősség érzete. A harmadik versszak már zeneileg sem olyan rideg, mint az első kettő, és végül győz a testiség, a mindent elborító refrénnel, amelyet ekkor már Martin "touch me" vokálja is díszit, mintegy felelgetve Dave-nek. Így lesz tehát ebből a ridegen, keményen induló dalból egy érzékeny, érzéki himnusszerű alkotás... Aztán a dal Martin és egy vokóderhang felelgetésével zárul ("touch me" - "touch me"), majd ismét komor hangokba burkolózunk. Lassan jól jönne egy "igazi" dal, nem?...
A sötétségből előtörve, és a Fly On The Windscreen-ből "átfolyva" meg is érkezik az első igazi dalszerű dal a lemezen, ez az A QUESTION OF LUST! Az eddigi kemény, agresszív hangvételű, direkten ható dal után kifejezetten jól jön egy lágyság, egy igazi, Martin-féle jól felépített ballada. Már-már szokványos, Phil Spector producelte produkciókra hajazó kezdés, majd jön Martin kifacsart, érzékeny, őszinte szövege, szinte teljesen kiteríti a lapjait a partnere előtt. Mintha egy fontos, kapcsolatról szóló beszélgetés egyik oldalát hallanánk... A refrén csodálatos, az egekig tör, szinte hihetetlen, minden pillanatban azt érezzük, hogy nem lehet tovább fokozni, de lehet; majd a refrén végén szépen elegánsan vissza lehet térni a kiindulópontra. Az ünnepélyes, térszerű hangzás a végén teljesedik ki: a refrén alatt megjelenik a világ egyik leggyönyörűbb, legfelemelőbb, már-már himnikus szintű szintetizátorszólója. És amikor azt gondoljuk, hogy ez nem fokozható, akkor a szintetizátorszóló egyedül, önmagában is megszólal, majd pedig újra Martinnal... szinte fokozhatatlan az élmény. A dal elegánsan, lehalkulással zárul, rendkívül pozitív érzetet hagyva maga után. Itt a dal végén nincs átmenet, tényleg elhalkul minden.
Mi nem volt még soha Depeche Mode lemezen, és ezután se lesz soha többé? Hát az, hogy két Martin-dal következzék egymás után! A következő dal, a SOMETIMES esetében pedig ez történik: egy meglepő, "sometimes"-t éneklő Louis Armstrong hangminta után (ami a "Sometimes I Feel Like A Motherless Child" című dalból származik) olyasféle hang hallatszik, mintha egy templomban leülnének a hívek, majd pedig máris jön egy igencsak Somebody-ra emlékeztető zongoradallam. Jön Martin szövege, rendkívül erősen megvisszhangosítva (több másodperces késéssel érkezik csak meg a visszhang számunkra). Ez egy hasonlóan érzékeny és őszinte dal, mint a Somebody: a dalszerző bevallja, hogy néha elég idegesítő, sőt, kínos is lehet, de bizony néha a másik is ilyen... Majd egy kellemetlen fordulat következik: a gyönyörű dal egy popos, lágy "uuuuh sometimes"-kanyarral lezárul kevesebb, mint 2 perc alatt, ezzel elvéve a lehetőséget, hogy egy második Somebody váljék belőle, valamint torzó mivoltával örök célpontja lesz a "mit kellett volna lehagyni a Black Celebration" elnevezésű, DM rajongók körében viszonylag népszerű játéknak. Nagy eltékozolt lehetőség, ugyanis ez a dal: csodálatos, de a visszhang-effekt túltolása, és a dal kettévágása csak fájdalmasabbá teszi a kihagyott ziccert.
Mi lehet meglepőbb, mint 2 Martin-dal egymás után? Hát, természetesen 3 Martin által énekelt dal egymás után! A keményen induló Black Celebration már-már végképp az érzékiség mocsarába süllyed? Természetesen erről azért nincs szó, ugyanis az ötös szám a lemezen, az IT DOESN'T MATTER TWO ismét egy kísérteties alkotás. (Valószínűleg) Martin hangja van beeffektezve, és ez adja a dal keretét, ami mintha egyfajta állandó rémült sajnálkozást fejezne ki a dal résztvevői iránt. Pedig itt sem egyértelmű, hogy pozitív, vagy negatív az üzenet; noha a szégyen fekszik velünk, mégis mi ketten fogjuk legyőzni a gonosz külső világot - de aztán kiderül, hogy ez mégis mintsem számít.... A dalnak azért van ilyen furcsa címe, mert az előző lemezen is volt már egy It Doesn't Matter című dal (ebben az időszakban Martin nem volt a legötletesebb korszakában, ha a dalcímeket nézzük; lásd a "question" a "dress", és az "it doesn't matter duplázása). A dal csodálatos (bár ebben is van egy kis odavetettség-érzet; nincs refrénje, és 3 perc alatti), de mégis telis-tele van harmóniákkal és bravúros zenei váltásokkal (talán azért is jelent meg a dal az A Question Of Lust kislemezen instrumentális változatban is, mert annyira jónak találták a zenéjét). Ezzel a dallal zárul tehát a Martin-féle "mesterhármas" a lemezen, és egyben az vinyl A-oldala is. Most jöhetne valami keményebb, Dave által énekelt dal is, nem? :)
A ma 40 éve megjelent Black Celebration album B-oldalán az első hangok keménysége és a vérforraló dob és basszus egy pillanatra nem hagy kétséget afelől, hogy Dave visszatér! A dal címe A QUESTION OF TIME, és a lemez legnagyobb slágere, de az albumon valahogy nem ugrik ki a többi közül, szépen belesimul a koncepcióba. Dave elképesztően jól játszik a hangjával: ha kell, lágy, ha kell, kemény. A kőkemény, agresszív ritmusú dal az ikonikus szintihangjával az ártatlanság elvesztéséről szól: a szövegíró félt egy csinos valakit, ám ugyanakkor minduntalan kitűnik, hogy önös érdekekből akarja őt bezárva, a saját maga közelében tartani, majd a végén ki is bújik a szög a zsákból, hogy valójában a szerző is ugyanolyan, mint azok, akiktől félti az "ő kicsikéjét" ("ismerem a fajtámat, tudom, hogy mi jár a fejünkben".). Dave egy interjúban elmondta, hogy ez a dal a sampling technológia csúcspontja: állítása szerint ez a dal kizárólag hangmintákból épült fel. Kemény, agresszív ritmusú, igazi vérpezsdítő sikerdal tehát, amelyből aztán - jóval slágeresebb dobokkal - óriási sikerszám, majd koncertkedvenc lett.
A hirtelen végetérő A Question Of Time után a villámgyorsan következnek a STRIPPED kezdő taktusai, majd Dave jól ismert Porschéjának a hangjai. Az album két legnagyobb slágere egymás után következik tehát, és nyers, kemény A Question Of Time után a Stripped nagyon jól illeszkedik. Van némi eltérés a kislemezverziótól: először is az elején hosszabb a Porsche-hang, másodszor pedig a végső refrének előtt a csodálatos szintetizátordallam több teret kap; kétszer csak önmagában, szöveg nélkül megy végig (a kislemezen mind az ötször ráéneklik a refrént). A dal szövege pedig ismétcsak programadó, és ismétcsak nagyon jól illeszkedik a lemez alaptémájába: fogjunk össze mi ketten a testiség és az egymásra figyelés erejével a gonosz külvilág ellen. Van egyfajta "hippi", urbánus világtól elforduló hangulata is a dalnak. Zeneileg briliáns harmóniák alkotják, és a basszusmenet legváratlanabb váltásai hozzák a dal legemlékezetesebb pillanatait (pl. a "breathing in fumes" résznél a "fumes" kiéneklésekor). Kevésbé slágeres dal, mint az A Question Of Time, ám így is korszakalkotó: talán a legjobb dal a lemezről.
A Stripped igencsak hangsúlyos dobjai és Dave Porschéjának kérlelhetetlenül ismétlődő hangja lassan elhalkulnak, és meglepő módon óraketyegésbe mennek át, ami alatt egy puhán, két hangon kopogó hang hallatszik. És máris "in medias res", a refrénjével kezdődik a következő dal, a HERE IS THE HOUSE! Dave és Martin egyik legemlékezetesebb közös vokálja hallható, és általában véve is igen hangsúlyos Martin énekének jelenléte: több szövegrészletet csak ő énekel, és a dal végén a "oooo" hang is egyedül az övé. A gyönyörű keresztharmoniákkal, ám kifejezetten popos zenei alapokkal bíró dalt egy minduntalan visszatérő, fura, egyik fültől a másikig haladó pergő hangminta kíséri. A dal szövege ismét csak a "maradjunk itthon, kettesben jó, kint gonosz a világ" gondolatmenet: dalszöveg-témákat tekintve (és az utolsó számot leszámítva) a Black Celebration talán a leginkább koherens Depeche Mode album! A dal végén a refrén ismételgetése egyre halkul, és már csak Martin "oooo" vokálja marad kellően erős, ami aztán le is zárja a dalt. Az egyik rejtett kincs a lemezről!
Ismét összefolynak a dalok, és ismét kopogásszerű hangokkal indulunk: itt az idő egy újabb Martin miniballadának! A dalszövegíró egyedülálló módon a szokásos kettőhöz képest 4 dalban is fő vokált visz az albumon; ez a negyedik ilyen dal, melynek már a címe is beszédes: WORLD FULL OF NOTHING. Gyönyörűen kitartott szintihangok, "elolvasztó" harmóniák: ez a lemez tele van ilyen fura Martin "miniötletekkel": akár hiányérzetünk is lehetne némelyiknél (Sometimes, ugye), de mégis mindegyik egytől egyik gyönyörű dal... A refrénnél a vonóshangokkal kísért billentyűs tényleg meseszerűvé növeli az élményt. A dalszöveg? Vágy, szerelem, csalódás, ártatlanság elvesztése, és ezzel szemben a "semmivel teli világ" - említettem már, hogy mennyire koncepciózusak a Black Celebration album dalszövegei? És amikor már azt hihetnénk, hogy fokozhatatlan a gyönyörűség, akkor jön Martin dupla vokállal, ami aztán elhalkul (pont, mint a Here Is The House végén), és csak a szépséges zene marad, ami - az utolsó pár másodpercében - szinte már a Clean-t vetíti elő... Újabb Martin-gyöngyszem, talán az egyik legszebb a teljes Depeche Mode katalógusban.
És jön az album negyedik kis 3 perc alatti gyöngyszeme, a DRESSED IN BLACK! Ez jelent tehát meg az album megjelenése előtt a Record Mirror mellékleteként (és amelynek teljes verzióját a tavaly megjelent MODE CD Boxon hallhattuk először). Ez egy mélyebb, meseszerűbb, sokkal több produceri munkával összerakott verzió, és noha szinte érezzük Martin erős jelenlétét, mégis Dave énekli (koncerteken csak Martin adta mégis elő, de a koncertverziókról holnap részletesen megemlékezem majd). Ismét csak nem evilági, "mesebeli" hangulat, szinte mesejáték-szerű a hangszerelés is; van egy jó értelmeben vett színpadiasság a dalban. A dal csúcspontja a dal "As a picture of herself" rész, amely aztán egy teljesen kiismerhetetlen, meglepő, és elképesztően bravúros dallamba torkollik az "And it's all there to see / If you only give in / To the fire within" résznél. Ezután jön Martin kísérteties "oooooh, dressed in black again" része. A dalszöveg is elég színpadias a szélsőséges képeivel - hihetetlen, hogy mennyire mélységesen alternatív zenekar volt (ekkor még) a Depeche Mode; ilyesfajta dalokat később már nem nagyon "engedtek meg" maguknak...
Mi jöhet egy ilyen érzelmes, érzékeny, nagyívű album végére, mint a ma 40 éve megjelent Black Celebration? Hát, kissé szomorú módon egy dal, ami teljesen lerombolja a hangulatot. A NEW DRESS még hangszerelésében is, de dalszövegeit és hangulatát tekintve abszolút lelóg a lemezről: ez a fajta direkt és naiv politizálás a Construction Time Again-t idézi. A kemény, néha megbicsakló dobalapok mögött a szintidallamok egész érdekesek, amelyek aztán az indulószerű (és szövegét tekintve ha lehet, még naivabb) refrén mögött teljesednek ki jobban. Miután végighallgattuk a huszonévesek rácsodálkozását a bulvársajtóra, véget is ér a lemez, ilyen kurtán-furcsán - és az utolsó másodpercében a Stripped kezdőhangjának felidézésével! Számomra ez a leggyengébb dal a lemezen - várom a felháborodott rajongókat :)