Az Enjoy The Silence volt a Depeche Mode legsikeresebb kislemeze Nagy-Britanniában az 1984-es Master & Servant óta. Bár a Shake The Disease-nek körülbelül két évig az első helyen kellett volna lennie, a Master & Servant 9. helyezése volt a Depeche legmagasabb slágerlistás helyezése hat éven keresztül, miközben a zenekart látszólag nem szerette a média és általában a poprajongók. A közönség azonban imádta az Enjoy The Silence-t, és a Master & Servant-ot megelőzve a 6. helyre került, ahol két hétig maradt. A hírhedten Depeche-fóbiás zenei médiának is sikerült elnyernie a tetszését.
Először is, 1990. február 3-án az NME az Enjoy The Silence-t a hét kislemezévé tette. A recenziókhoz csatlakozott Steve Waddington és Jon Marsh az ideiglenesen és figyelemre méltóan sikeres The Beloved zenekarból. Marsh, aki hamarosan remixelte a World In My Eyes-t, azt mondta, hogy szerinte ez a Depeche Mode „hosszú ideje legjobb dala”. Az NME kritikusa „merengő, gyengéd darabnak” nevezte, bár rosszul említette, hogy ez az „első ízelítő a közelgő albumukról”, ami eléggé igazságtalan a Personal Jesushoz képest.
Simon Reynolds a Melody Makerben másképp gondolta, szerinte a dal „nagyon elavultnak” tűnik. Hmm.
A fenti kritika szintén jellemző volt az akkori brit zenei médiára. Egy csomó ostobaság, ami úgy tűnik, hogy vonakodva egyetért abban, hogy a dal „visszafogott és, a mindenit, teljesen kellemes”. Egy dalt ilyen kifejezésekkel leírni a karrierjük ezen szakaszában nagy dicséretnek számított a Depeche Mode számára.
A Personal Jesushoz hasonlóan a Smash Hits is közölte a dalszöveget, recenzió nélkül
A dallal kapcsolatos általános pozitív vélemények és a dal páratlan zsenialitása azt jelentette, hogy a dal a 17. helyen lépett a slágerlistákra. Ezután a 6. helyig jutott, ahol két hétig maradt, majd a 12., 20., 32., 52. és végül a 62. helyig esett vissza. Lenyűgöző módon a dal az Egyesült Államokban a 8., Dániában és Spanyolországban pedig az 1. helyig jutott. Összességében ez volt a Depeche Mode legjobb globális listás teljesítménye hosszú idő óta.
Még az is megtörtént, hogy a Depeche Mode megkapta első és eddig egyetlen Brit Awardját. A BONG egyik számában olvasható gyengéd bátorítás után a zenekar megnyerte az 1990-es év legjobb kislemezének járó díjat.
A díjátadóra 1991. február 10-én került sor, jóval azután, hogy a zenekar befejezte a World Violation Tourt. A Depeche nem jelent meg, így a brit DJ Simon Mayo vette át a díjat a nevükben, nagyon-nagyon furcsa módon.
A pozitív kritikák viszonylag új dolognak számítottak a Depeche Mode számára, és az Enjoy The Silence mindenhol jól teljesített. Ha a zenekar úgy gondolta, hogy a pozitivitás ezen új hulláma lenyűgöző, a Violator röviddel ezután következő kritikái valóban új szintre emelték a Depeche Mode dicséretét.
Ezeket a cikkeket 5 éve lefordítottam már, így most ezeket csak újra sorraveszem.
A legelső cikkben David McElroy felidézte, hogy hogy hallotta először a Violator-t.
A másodikban a Halo könyvet reklámozza.
A harmadikban Steve Lyons is feltűnik, de még mindig a Halo könyv a téma.
Negyedikén a Personal Jesus kiadvány volt a téma.
Ötödikén a Personal Jesus kritikái, recenziói kerültek sorra.
Hatodikán egy rajongó, Michael Rose emlékezett vissza a Violator-időszakra.
Hetedikén az Enjoy The Silence volt a téma.
Kilencedikén a Halo volt a terítéken.
Tizedikén kiadványfetisizmus dúlt, természetesen a Violator kapcsán.
Tizenegyedikén a Sweetest Perfection volt a téma.
Megvan: a Blue Dress is volt téma. Itt a cikk eredetije, de a Blue Dress-t nem fordítottam le, ideje pótolni.
Tizenkettedikén a Breathing In Fumes podcast Violator-adása volt a téma.
Tizenharmadikán a Policy Of Truth kislemez került terítékre.
Tizennegyedikén a Policy Of Truth kislemez recenzióiról olvashattunk.
Tizenötödikén a DMK frontembere emlékezett vissza a Violator-időszakra és a saját életére.
Tizenhatodikán a Violator artworkje volt a téma, de eszerint ezt sem fordítottam le.
Tizenhetedikén, Amanda Stock visszaemlékezéseit olvashattuk.
A Wherehouse-incidensről így írt a blog tizennyolcadikán.
Tizenkilencedikén a megjelenés napján ezt olvashattuk.
Huszonkettedikén a World Violation Tour volt a téma
Kissé elvesztettem a fonalat itt. Mindenesetre Sean Salo koncertmeglátásait itt olvashattuk. Meg itt.
A World Violation Tourról nem fordítottam le a recenziókat?
Huszonharmadikán a Violator-recenziókat olvashattuk
Huszonnegyedikén egy görög rajongó visszaemlékezéseit olvashattuk.
Huszonötödikén a Clean volt a soros.
Huszonhatodikán a World In My Eyes kislemezről esett szó.
Huszonhetedikén a World In My Eyes angliai visszhangjáról esett szó.
Volt egy szavazás is, ezt nem fordítottam le.
Harmincadikán egy német rajongó a német újraegyesülésről és a Violator mesélt.
És harmincegyedikén ezzel az összefoglalóval búcsúztatta a Violator hónapot Dave McElroy.
Nehéz megmondani, hogy egy zenekar mikor ér a csúcspontra, mikor lehet azt mondani rá, hogy ennél feljebb nincs, ennél nagyobb hatást nem lehet elérni. Bizonyos okokból nekem talán ez A bizonyos csúcspont a tegnap 35 éve megjelent Violator dedikálása, a los angelesi Wherehouse-lemezboltban, ahol aztán a szituáció olyan éles lett a sorban álló rajongók és a Violator album keltette tömeghisztéria miatt, hogy a rendőrségnek kellett közbelépnie, és a dedikálást félbe kellett szakítania. És ebből hír lett, élőben kapcsolták a lemezbolt környékét a keleti-parti TV csatornák, és a lemez jóval nagyobb hírverést kapott, mint amire számítani lehetett - nem tudom, hogy ennél nagyobb hullámokat lehet-e kelteni a "mainstream médiában!". Nekem személy szerint nehéz meghatottság nélkül végignézni a videót.
A 35 évvel ezelőtti emlékezetes "Wherehouse-incidens", azaz a káoszba fulladt los angelesi Violator-dedikálásról egy új videó: egy rajongó szemszögéből az események, főleg a többnapos (!) várakozás pillanatai. Óriási figurák, rajongás a felsőfokon, és az 1990-es los angelesi utcakép: részemről ajánlott videó! :)
A Wherehouse lemezboltbeli dedikálást erőteljesen reklámozta a KROQ rádió az esemény előtti héten. Felmerült, hogy akár 10 000 ember is eljöhet az eseményre. Erre a feltételezésre gondolva a KROQ rádió DJ-je, Jim "The Poorman" Trenton élő adásban felhívta Martint néhány nappal az esemény előtt. Martin azt mondta, hogy "elképzelhető egy kis káosz", és nem teljesen kizárt, hogy ha 10 000 ember jelenik meg a dedikáláson, akkor néhányan csalódottak lesznek.
A dedikálás napján a KROQ-FM számos híre személyisége megjelent a helyszínen, a KROQ neves DJ-je, Richard Blade volt az esemény egyik házigazdája és interjúkat készített a bandával, Jim "The Poorman" Trenton pedig filmre vette az eseményeket. Anton Corbijn is jelen volt, és fotói később a The Wherehouse promóciós kazettán jelentek meg, amit később engesztelésül jelentettek meg a be nem jutott rajongóknak.
A Depeche Mode este 9-kor érkezett limuzinnal, és a sikítozó rajongók gyűrűjében tucatnyi biztonsági őr kísérte őket a helyszínre. Eleinte nyugodt és békés volt a hangulat a lemezbolton belül, éles kontrasztként az utcán később történteknek. Az együttest leültették egy asztalhoz néhány Rolling Rock sörrel és nekiláttak a dedikálásnak. Közben interjút készítettek velük. Amikor elmondták nekik, hogy hányan várakoznak rájuk, Gahan azt válaszolta: "Igen, 17 000, hallottuk. Még csak nem is terveztünk ennyit... Azt kérték tőlünk, hogy egy lemezboltban legyen az esemény, ami jó ötletnek tűnt, főleg, amíg nem indulunk turnéra... Egyáltalán nem számítottunk ekkora részvételre."
A lemezboltból sugárzott élő KROQ rádiós adás, és a további los angelesi rádióállomások is lassan hisztériát okoznak a kint várakozó rajongók körében. A tömeg méretét látva sokan rájönnek, hogy nem biztos, hogy lesz esélyük autogramot kérni a bandától. Néhányan elindulnak az üzletbe. A bolton kívül ragadt rajongók a bolt üveglap ablakaihoz nyomódnak, néhányan az üvegajtóhoz préselődnek, és tíz biztonsági őr és a Wherehouse alkalmazottjainak közös fellépése kell, hogy a helyzet normalizálódjon és az ajtókat bezárták.
Este negyed 11-kor a los angelesi rendőrség úgy döntött, hogy a kialakult szituáció nem biztonságos többé sem a zenekar, sem a rajongó számára, és bejelentették, hogy a zenekar nem fogja tudni folytatni az autogramok aláírását. A bandát a lemezbolt egy hátsó helyiségébe kísérték. Természetesen a rendőrség határozata dühös reakciót váltott ki a tömegből. A már a plázába bejutottak dühösen verni kezdték a lemezbolt ablakát. A plázán kívül néhány garatra már felöntött rajongó köveket és sörösüvegeket kezdett dobálni a parkolóépület tetejéről, közvetlenül az üzlet felett. A rajongók a közeli fákra ültek fel, míg mások az újságosbódék és a transzformátorok tetejére ugrottak fel, néhányan pedig autóablakokat kezdtek betörni. Egy Art Cortez nevű rajongó azt mondta, hogy a "tömeg egyszer csak megindult, és egy lány elájult. Olyan volt, mint egy zavargás". A rohamrendőrség legalább 100 főből álló, pajzsokkal felszerelt barikádot alkotott és elkezdték elzárni a környező utcákat. A lovasrendőrök az utcán, a rendőrségi helikopterek pedig felülről ellenőrizték a helyszínt.
A tömeg végül lecsillapodott, és a los angelesi rendőrség két órás szigorú ellenőrzés után végül letartóztatás nélkül elengedte a megszelídült rajongókat. Állítólag hét résztvevő kisebb sérüléseket szenvedett. A Depeche Mode tagjait limuzinon menekítették ki a lemezbolt hátsó helyiségéből. Andy, Alan, Dave és Martin ezután visszatért a szállodába és megnézték az esti híradóban, hogy mi is történt a lemezbolton kívül. Ezt látták:
A Mute Records, a KROQ rádió és a Wherehouse aggodalmát fejezte ki az események miatt, és megjelentettek gyorsan egy kazettát, amelynek mindkét oldalán ugyanaz volt megtalálható: interjúk, és az USÁ-ban addig kiadatlan Something To Do (metal mix). A borítón Anton Corbijn fotója volt látható, amint a fákon várakozó rajongókat fotózta a lemezbolt előtt. A kazettához úgy lehetett hozzájutni, hogy aki írt a KROQ rádiónak, hogy megsérült az incidensben, és küldött felbélyegzet válaszborítékot, megkaphatta a kazettát. A KROQ DJ-je, Jim "The Poorman" Trenton akaratlanul is növelte a feszültséget: "Emlékszem, hogy egy csomó hülyeséget beszéltem aznap este a rádióban, például hogy egy lány eltörte a lábát. Ez nem volt valami okos tőlem. A KROQ, a Mute Records és a The Wherehouse nagyon félt, hogy beperlik őket, én pedig még vadítottam is a rajongókat... A KROQ rádió azonnal törölte is a következő heti műsoraimat. Nagyon féltem, hogy elbocsátanak. Elhagytam a várost és néhány napra barátnőmmel, Jenniferrel San Franciscoba utaztunk. Láttuk Sean Connery-t és Alec Baldwin-t a Vadászat a Vörös Októberre című filmben. Ez az egész, amire emlékszem az utazásból, és végül nem is rúgtak ki, amikor visszatértem Los Angelesbe. Érdekesség, hogy március 22.-én indultunk San Franciscoba, és 25.-én tértünk vissza. Pontosan 9 hónappal később, szent este, december 24.-én született meg az egyetlen fiam, Nick. Ezt csak úgy mondom..."
Los Angeles város önkormányzatából Zev Yurolovsky kritikáját fejezte ki a KROQ rádiónak, hogy engedték, hogy ennyi rajongó összegyűljön egy ilyen kis helyen. A helyi újságok arról számoltak be, hogy Los Angeles városa 20 000 és 30 000 dollár közti kártérítést kvöetel a The Wherehouse-tól a rendőrök, a mentők és a tisztítási költségek miatt. A zavargás felvételei szerepeltek a júniusi After Hours című szórakoztató műsorban is.
De mi volt az együttes reakciója?
Martin: "3-4000 emberre számítottunk, de több, mint 15000-en jöttek el. És nyugtalanok lennek a kintrekedtek, hogy mi lesz velük... és mivel egy nagy üvegablaknak nyomódtak sokan, a rendőrség aggódott, hogy hátha betörik, ezért lefújták az egészet. A kintmaradó rajongók persze ennek nem örültek... de azt hiszem, nem történt súlyos sérülés. Nekünk persze nagyon jól jött az egész.
Alan: "Nem voltak zavargások. Ezt akár le is szögezhetjük. Nyilván, nagyon sok ember volt ott, de erőszak nem történt. Sajnálatosan néhány ember ugyan megsérült, de tulajdonképpen a rajongók összegészében jól viselkedtek. (Dave odasúg valamit Alannek, Alan bólint): Igen... Chelsea vasárnap délután - na az, zavargás." (az újságírók helyeslően röhögnek)
Daryl Bamonte: "Nem volt ijesztő, csak egy kicsit éles. A dolgok egészének érzékeltetése nem volt eltúlzott. A félrevezető riportok szerint a rajongók lázadtak, valójában azonban semmi ilyet nem csináltak. Egyszerűen csak túl sok ember volt összezsúfolódva túlságosan kicsi területre."
Alan, 2006: "Az eseményről megőrzött legfőbb emlékem az, hogy mennyire szerencsések voltunk azzal, hogy rengeteg publicitást kaptunk, közben pedig nem csináltunk semmit. Arra készültünk, hogy jó négy óra hossznyit kell majd dedikálnunk, ehelyett azonban mindössze négy percet töltöttünk a helyszínen. Azaz nemhogy csak a munka elől menekültünk meg, hanem a szállodába visszatérve tapasztaltuk, hogy a televízióban rólunk szólnak a főbb hírek. A lehető legtöbbet hoztuk ki a dologból, sokkalta többet, mint azt reméltük."
Bruce Kirkland (Second Vision, elnök): "Örömmel mondhatom, hogy az egész az én ötletem volt. Azon gondolkodtam, mit kellene tennünk az album megjelenése kapcsán ahhoz, hogy bekerüljünk a sajtóba?! A végén minden esti híradó rólunk szólt az Államokban, egy nappal az album boltokba kerülése előtt. Véleményem szerint, aligha intézhettük volna szebben. "
Dave: "Minden híradó rólunk szólt aznap este. Egy brit együttes, a "Dííí-Pess Mód" leállította a forgalmat Los Angelesben! Szenzációs."
Az együttes végül kicsivel később közzétett egy rövid videót. Martin rövidgatyában, trikóban és baseballsapkában beszél, az együttes meglehetősen flegmán ül körülötte egy kanapén. Martin így szól a rajongókhoz: "Helló, mi vagyunk a Depeche Mode, és szeretnénk mindenkinek köszönetet mondani, akik most márciusban ott volt a Wherehouse-ban a dedikáláson, és nagyon nagyra értékeljük mindazon emberek erőfeszítését, akik megpróbáltak bejutni, hogy velünk találkozzanak, de nem sikerült nekik. Köszönjük".
Az interjú és az említett rövidgatyás Martin köszönetmondás ennek a videónak a vége felé található:
- Mióta várakozol a sorban?
- Vasárnap reggel óta. (kedden volt a dedikálás - a szerk.)
- Miért csinálod ezt?
- Mert ők istenek! Ők a Depeche Mode, és ők a legjobbak - Aludtunk azért - az első éjszaka, vasárnap este aludtunk a szálloda előtti autóban.
- Arizonából érkeztünk, hallottuk a rádióban a dedikálás hírét és tuti, hogy megéri eljönnünk!
Március 20.-án este a Depeche Mode volt az esti hírműsorok főszereplője.
Riporter: "Óriási tömeg a Beverley Center közelében, és nem közlekedési baleset miatt, hanem egy brit zenekar miatt. Tíz nagylemezbe és 21 kislemezbe telt, de a Depeche Mode immáron név lett a techno pop műfajban. Ma este a zenekar személyesen jelenik meg dedikálásra, egy nyugat los angelesi lemezboltba. Ez rajongók ezreit vonzza a helyszínre, hogy találkozzanak zenei példaképeikkel: jópáran már 2 napja sorban állnak. Ha valaki most erre sétál, gondolhatja, hogy "mi a fene történik itt éppen?" Nos, egy Depeche Mode nevű együttesről van szó. Hinnék, hogy tízezer tinédzser van itt? Csak a sikítozást hallani a Beverley Center területén. Az eksztázis hasonló, mint Sinatra, Elvis, vagy a Beatles miatt, de a Depeche Mode a leghatározottabban mai zenekar. Mögöttem van valószínűleg minden tinédzser a városban és a fülünkbe sikítanak. Tánczenekarként indultak, és ide jutottak. Telt házat csináltak a Rose Bowl-ban. Néhány perccel ezelőtt érkeztek egy Limóval a Wherehouse lemezboltba, a Beverley Centre bevásárlóközpontba, és én még soha életemben nem láttam hasonlót. A lányok sírnak, a fiúk pedig a limó mellett futnak. A los angelesi rendőrség most adott ki egy taktikai parancsot, ami azt jelenti, hogy rendőrautók indultak el a Beverley Centre felé. A Depeche Mode egy új posztmodern banda, akik éppen viharos gyorsasággal foglalják el Amerikát. Ma este rajongók ezrei próbáltak tőlük autogramot szerezni. A biztonsági őrök nem tudtak megbirkózni a helyzettel és rendőrséget kellett hívni. Húsz egység érkezett elsőként, de nem volt elég. Az egyik rajongó elájult a nyomakodásban, őt egy helyi kórházba vitték. Ezek a rajongók bármilyen hosszú sort kiállnának, hogy találkozhassanak a kedvenceikkel".
Richard Blade: "Itt vagyunk a lemezboltban és megkérdezzük az együttes tagjait, hogy hogyan érzik magukat ebben a pillanatban? "
Martin: "Mindannyian nagyon... nagyon meghatottak vagyunk, úgy értem, hogy nem számítottunk erre."
Richard Blade: "Azt a pletykát hallottuk, hogy azt hittétek, hogy csak harminc ember jön el, mint a Spinal Tap-ra"
Martin: "Igen, ebben bíztunk!" (nevet)
Richard Blade: "Ehhez képest tízezernél több ember vár kint. Pihentetted a kezedet, Martin, hogy készen állj az összes aláírásra?"
Martin: "Nagyon jól érzem magam ebben a pillanatban!"
Richard Blade: "Folytassuk Dave-vel... Dave, mi a helyzet a közeledő turnéval? Tudsz valamit mondani a nyaratokról?"
Dave: "öööö... a Violator turnéja májusban indul... annyit tudok, hogy Floridában lesz a főpróba és az első előadás is, és még nem tudjuk a teljes programot, de kábé negyven koncertet fogunk adni Amerikában. "
Richard Blade: "Oké, megyek tovább a sorban, Dave, hagylak aláírni... Alan, hozzád jövök. Melyik a kedvenc számod a Violator-ről? "
Alan: "Számomra a Clean, mert ez talán a leginkább eltérő hangzású dal ahhoz képest, amit eddig csináltunk, ezért a kedvencem".
Richard Blade: "Haladok tovább a sorban... És itt vagyunk máris Fletch mellett. Tizenhétezerötszáz ember van állítólag az utcákon: hogy érzed magad ettől?"
Andy: "Azt kell mondanom, hogy ez teljesen meghaladta az elképzeléseinket. Na jó, némileg. (nevet). A helyzet az, hogy jó ideje keményen dolgozunk az albumon... talán Martin dalai a siker kulcsa".
Richard Blade: "Martin, visszatérek hozzád. Legalább 3 dalt énekelsz a lemezen"
Martin: "Van egy duett is köztük".
Richard Blade: "9 dal van a lemezen. Dalszerzőként mennyire nehéz kiválogatni, hogy melyik 9 kerüljön a lemezre?"
Martin: "Elég nehéz volt kiválasztani, hogy melyik 9 kerüljön a lemezre, mert volt 13-14 dalunk, és elég komoly viták voltak a zenekaron belül, hogy melyek kerüljenek a lemezre... mindenkinek más volt a kedvence. De végül azt hiszem, a végén mindannyian elégedettek voltunk azzal a 9 dallal, ami végül rákerült a lemezre.
Richard Blade: "Valóban nagyszerű album és ma került a boltokba!"
Híradó: "Ez már zavargás. A rendőrséget kb. 1 órával ezelőtt hívták a biztonsági erők, akik nem tudták megfékezni a rajongókat. Egy nőt kórházba vittek és két további mentő érkezett a helyszínre"
Richard Blade: "Mindenekelőtt fontos bejelentésünk van, és ez elsősorban a 17 000 embernek szól, aki kint van még az utcán, és aki rádión hallgat minket, az adja tovább: sajnos nemrég azt hallottuk a Rendőrségtől, hogy be kell fejeznünk a dedikálást."
Dave: "Hát, elnézést kérünk, de ha mennünk kell, akkor"
Richard Blade: "Oké, egy lehetőség van: próbáljon meg mindenki lenyugodni, nincs harc, nincs nyomakodás. A rendőrség 4 részlege van kint, figyelnek minket, és tudom, hogy Dave, Alan, Andy és Martin nem akarja leállítani a dedikálást, itt akarnak maradni. Szóval mindenki nyugodjon le."
Híradó: "nemrégiben kaptunk új híreket a Beverley Centre-beli zavargásokból, ahol a Depeche Mode nevű rockbanda (sic!) dedikál éppen. Kilencven rendőr próbálja nyugtatni a kedélyeket és megtisztítani a La Cienega és a 3rt Street közti utcákat.
Dave: "Éppen most jelentették a rendőrök, hogy be kell fejeznünk, sajnos. Elnézést kérünk a rajongóktól, de a rendőrség így döntött".
Másnap Richard Blade a KROQ rádióban elcsípte Andy Fletchert egy interjúra.
Richard Blade: "Hogy vagy, Andy?"
Andy: "Őszintén szólva egy kicsit dühös vagyok"
Richard Blade: "Egy kicsit dühös?"
Andy: "Igen, mert nem tudtunk mindent aláírni tegnap este. Rengeteg ember jött el, és úgy készültek, hogy mindenki sorra kerül... és mi is úgy készültünk. És hirtelen aztán a rendőrök leállították az egészet, de mi nem akartuk befejezni a dedikálást. Folytattuk is egy darabig, de aztán valamilyen módon betereltek minket egy hátsó szobába és azt mondták a rendőrök, hogy "ennyi, vége". Mi természetesen folytatni akartunk. Úgy értem, hogy soha nem számítottunk arra, hogy ilyen sok ember legyen ránk kíváncsi, soha nem történt még ilyen. És ami még felzaklat, hogy a sajtóban valami erőszakról meg erőszakos tömegről volt szó, akik szembeszálltak a rendőrökkel. És én nem hiszem el, hogy a mi rajongóink ezt megtennék. Úgy értem, mi mindigis találkoztunk a rajongóinkkal és ők nem ilyen emberek."
Így zajlott tehát a Depeche Mode történelmének leghíresebb dedikálása: az esemény, ami hirtelen emberek millióit döbbentette rá, hogy új szupersztár született a könnyűzenében. A Depeche Mode-ot ez az esemény lökte a világsztárok legszűkebb elitébe.
Az említett Wherehouse kazetta szövege elolvasható itt, sőt, a cikk alján le is tölthető: